Néhány évszázaddal Mikes Kelemen, néhány évtizeddel Teleki Pál, néhány hónappal Teller Ede valamelyik reinkarnációja után újabb korszakos jelentőségű levél rázta meg, ha nem is a nemzetet, de legalábbis a kulturális közéletet. Kálomista Gábor filmgyártó vállalatvezető-producer dörgött egyet, és beleremegtek közös szülőföldünk, a Balaton bazaltsípjai, a partokra ívelődő hegyek, s más irányba fújja a szél a környék közkedvelt árucikkének bódító illatát. E történelmi jelentőségű levél szerint a filmkritikus (közte nevesítve ifjú kollégám lapunk kulturális hasábjairól) olyan ingyenélő, aki ha nem kap vetítést, akkor csúnyán viselkedik. Még az is lehet, hogy nem szobatiszta, hiszen tele van szexuális zavarral, kisebbrendűségi érzéssel, amolyan lelki ragaccsal, ami nem engedi meg, hogy műélvezze az igazit, az élettelit.
Magam könnyen beszélek, nem vagyok filmkritikus. Csak egy irkáló ember vagyok, aki leírt már néhány párbeszédet, kitalált néhány történetet. Örömmel értesíteném a jeles filmvállalkozót, hogy nem szeretem a szendvicset, meleg ebédhez szoktattam a gyomrom, egyáltalán nem kávézom, mert minden reggel arra ébredek, hogy talán dolgom van, haza pedig egyáltalán nem viszek belőle, mert családtagjaimnak van mit enniük, annak ellenére, hogy ehhez vajmi keveset tett hozzá a magyar filmgyártásra ráköszöntött szép új világ.
A baj, hogy a jeles gyártó fontos dolgokat téveszt össze. Odáig értem, hogy az általa felfoghatatlan, értelmiségi nevű állatfajta számára gyanús. Ő másban, mástól nőtt. Rendben van az is, hogy aki belvárosi, az gyanús, aki vidéki, az gyanútlan. Magam is vidéki vagyok, tényleg nem volt nagy kaland kettő darab táskával érkezni egy világvárosba, ahol szeretik a rangsort előre tisztázni. Ez mind rendben is lenne.
Magam emberek közé járok moziba nagyon sok éve. Még Gojko Mitic NDK-dakotán nőttem, s elég sok mindent láttam azóta. Huszonöt éve megnézek minden magyar filmet, néha csak azért maradok le róla, mert mire megnézném, már le is vették a műsorról. Pattogatott kukoricát eszem, mert köti a savat, és magam fizetek érte, tehát nagyjából megfelelek annak az emberképnek, mely a neves filmgyártó szerint embernek tekinthető. Mindezek figyelembe vételével mégis szeretnék csatlakozni azokhoz, akik elfelejtettek hozsannázni az Apám beájulna című, képi formájú ipari termék láttán. Nem azért, mert szexuális zavarom van, hanem mert Jancsón, Szabón, Gotháron, Sándor Pálon nőttem, és nehéz megszoknom ezt a megújult formanyelvet, ezt a virtuóz dialógustechnikát, a cselekményszövés e korábban ismeretlen báját.
Nehéz belegyűrnöm magam a kapreál újsematizmusába. Én már kortárs irodalmi remekmű korában is enyhe fenntartással viseltettem a film alapjául szolgáló könyv iránt, mivel olvastam Nádast, Spirót, meg kortársaimat, Márton Lászlót, Krasznahorkait, és azt gondoltam, az regény, amit ők írnak. Ehhez képest jön egy ifjú ember, tud párszáz szót magyarul, és hirtelen rettentően sikeres lesz. Tudom, kedves ismerősöm, Gábor most bólint, s néven nevezi az okot - irigy vagyok. Tévedés. Az ember magának választja az utat. Írtam kétmillió tévénézős vacakot, meg aktuáldarabot, ami után fél órát tombolt a nagyérdemű. Ez megvolt. Ez utóbbira ma is büszke vagyok, az előbbit már az adás napján is szégyelltem. Ez a csendes emocionális különbség választja el a sikeres embert a sikeres értelmiségitől. Az előbbi sikert akar, az utóbbi sikeres akar lenni. A különbség látszólag csekély, valójában hatalmas. Az első esetben semmi egyébről nincs szó, mint hogy van a trendi, és vagyok én, az úgynevezett alkotó. A trendiről lehet tudni, miféle, hiszen attól trendi. Én, az úgynevezett alkotó csinálok valamit, ami megfelel ennek. A másik, nehézkesebb esetben vagyok én, az alkotó, és van a világ nevű konglomerátum. Van valamilyen gondolatom arról a valamiről, és ezt megosztom másokkal. Bizony nagyon sikeres akarok lenni, hiszen szeretném, ha egyetértenének velem, de az árucikk saját szellemem. Az előbbi ipar, ez utóbbi művészet. Az előbbi korszakos, ez utóbbiból születik a maradandó. Az Apám beájulna (bővebben megfogalmazva értsd: bedurranna valamelyik csajba) című és tartalmú alkotmány korszakos. Ezt, ha kell, közjegyző jelenlétében írásba adom. A korszakos szó ugyanis azt jelenti, hogy a korszak jellegzetes műve. Foglalata, hogy egy régi szerzőt idézzek. (Trendi, mert angol, tehát majdnem amerikai.) Az, hogy milyen is egy korszak, kétféle művéből lehet megtudni.
A kevés maradandóból, vagy a trendiből. Apu most trendi. Maga a megszülető kapreál. Kislányok riszálódnak a strandon. Palit szeretnének fogni. A nagyobb találati eredmény kedvéért egy értelmes mondatot nem mondanak, csak azért sem, mert úgy tudjuk, trendileg a pasik irtóznak az okos nőktől. Okos nő csak ilyen belvárosi szexuális zavarosnak kell, az igazi, mikor két darab emberi test büszkén egymásra fonódik. Ezért vagyunk, ennyi az élet. Szépség, erő, hangulat. Kiegészítve egy kis Kern Andrással, aki jelentős színészből jelentős szórakoztatóvá vált. Neki csordul nyálkája. A néző remélhetően szerény intellektusát nem zaklatják fel történettel. Mindezt teszi egy olyan rendező, aki ezt megelőzően két nagyon izgalmas kísérlettel köszönt be hosszú operatőrség után. A lényeghez értünk, ne szaladjunk el mellette. Egy kicsi kacsintás hiányzik belőle. A siker ugyanis nem szégyen, de mindent nem magyaráz.
Visszatérő mozzanat, hogy miért bántja a kritikus a sikerest. Azért, mert nem népszámlálóbiztos. A népszámlálóbiztos (szabadságos, olcsó pedagógus) úgy tízévente összead minket. A kritikusnak az a dolga, hogy leírja a véleményét. Ideális esetben a sajátját, rosszabb esetben a pártét. Ilyen is volt, épp a Nemzeti Színház nevű drága és rosszul
működő intézmény nyitóelőadása után. Egy ilyen filmnél szerencsére nem a párt szava a döntő, nem Hídember ez kérem, meg nem is Sorstalanság jövő időben. Az elemző azért kapja felhatalmazását, mert valakik úgy vélik, jobban ért a nézéshez a nézőnél. A nézőnek mások a jogai, az elemzőnek mások a kötelességei. A néző, ha jól érzi magát, örül. Az elemző, ha tehetséges tartalommal vagy formával találkozik, akkor örül.
A szolgáltató igényt elégít ki. Az igazi művész megmutat valamit, amit a többiek nem vagy alig látnak. Néha találkozik a kettő. A Mephisto remekmű, ezen felül volt kétmillió nézője. Ennek harmada a filmet akarta látni, kétharmada az első magyar Oscar-díjas filmet. A Sorstalanságot fennállása első huszonöt évében néhány ezren olvasták. Postnobelum hirtelen háromszázezren. Közben tarolt a Csinibaba, verhetetlen a Valahol Amerika.
Az ifjú ötszázszavas ma büszkébb íróságára, mint Spiró vagy Bereményi az övére, pedig ha ő író, akkor elvben mindenki az. Akkor írónő a Bridget Jones-utánérző rádiószerkesztőnő, író a Gáspár Győző hatalmas életét bemutató kötet szerzője, író mindenki, aki ír valamit. Én remélni szeretném, hogy ez nem lesz egészen így. A cseppnyi szégyen halovány pírját keresem az arcukon. Nem találom. Ezek az emberek büszkék szellemi termékeikre, amit azért hoztak létre, hogy pénzt keressenek vele. Nem baj, a pénz nem átok, nem szégyen, még azok sem szégyellik, akik állami vállalatok nevükre íratásából gazdagodtak meg, miért is sajnálja és szégyellje a magyar zabhegyező. De azért jó lenne, ha megmaradna szórakoztató terméknek, ami az, és műalkotásnak, ami amaz. Vannak ebben haladó hagyományaink. A két háború között virtuóz tollú szerzők éltek ebben az országban. Közülük a világhírig elemelkedett minden idők legtechnikásabb könnyűsúlyúja, Molnár Ferenc. Ettől még senki nem képzelte, hogy amolyan gyomorbajos megtűrtként kell járnia Németh Lászlónak, Kodolányinak. Aki tudott olvasni, tudta, hogy ők tudtak írni.
Az írás tudása feltételezi az olvasás tudását. Hazámban, mely valaha ötven tévéfilmet gyártott évente, most kétszázötven rész Barátok köztöt, de nem ez a baj, hogy kereskedelmi televíziók vannak.
Vastag közhely, hogy nem tudunk ellenállni a kereskedelmi ízlés rombolásának. Erről azonban nem csupán ők tehetnek. Elsőként tehet róla az úgynevezett közszolgálat. Félreértés és tévedés azt képzelni, amott dől a pénz, emitt meg nincs. Az egyes többet visz, mint a kereskedelmi kettes. Csak míg amott valamilyen műsor készül, addig emitt pártkampányok bonyolítóinak kell bőséges megrendelést adni az épp esedékes kurzus szerint, s ha pénz lopni van, lényegtelen, mi készül belőle. Ma nem a kereskedelmi televízión simítja hasát Lajcsi, itt látható a Névsor című önfenéknedvesítés, itt adnak magyar film helyett idegen vacakot. Mindez agyonfizetett menedzserekkel, fő és még főbb szerkesztői garmadájával. Ez már nagyobb baj, mint, hogy van-e Heti Hetes, vagy sem. A Heti Hetest nem arra hirdették, hogy hét okos ember okosakat mond majd, hanem arra, hogy hét vidám ember szellemeset. Hogy összetéveszthető a kettő, az nem az ő vétkük.
A médiához ma mindenki ért. Annak idején, még minden idők legsikertelenebb magyar törvénye előtt, rendre ott vitatkozott egymással Kulin és Haraszti. Olyanok voltak, mint a Jack Lemmon és a Walter Matthau.
A magyar furcsa pár. A képernyő-fiúk. De két intelligens ember vitatkozott, akiknek voltak műveik, ismeretük a nyilvánosságról. Azóta sokat fejlődtünk. Médiapolitikus bárki lehet. Ifjú lendülő, aki úgy gondolja, ha ő médiapolitikus, akkor sokat szerepelhet, megismerik, és határ a csillagos ég. Valamivel érettebb fiatalasszony, enyhe tájszólatban, minden negyedik mondatban elmondva, hogy ő politikus, mert a végén még valaki nőnek nézné, pedig nem csúnya egyáltalán. Most ők vannak, ők döntenek. Jelenleg szavazati joggal bír egy olyan ember, akinek idejében a korrupció olyan volt a televízióban, mint a lélegzetvétel. Megúszta, hogy „ügye” legyen. Most újra fontos ember.
Mindez, azaz a közszolgálat lealacsonyodása a mai magyar politika szintjére csak és kizárólag az újmódi kapreálnak kedvez.
Van egy jó hírem, meg egy rossz. Újra van valóság pétisó. Ez vagy rossz hír, vagy jó. Csak egy, nem kettő, ez is vagy jó hír, vagy rossz. A változás a szembeszökő. Az első valóság még hasonlított valamit a valóság-
ra. Hozott anyagból dolgozott. Volt benne emberszag, még
szerencse, hogy nincs még az Auchanban illatos képernyő. Már nincs, most már nem is kell. Elkészült a kor embere. Leni Riefenstahl, a zseniális tehetségű, kétes társaságba keveredett dokumentumfilmes boldog lehetne. A mai világ temploma a fitneszterem. Itt készül a látványos, de sportolásra alkalmatlan, rossz tónusú, kötött, tehát szakadékony izom. Mégis, minden bemutatkozó klipben megjelenik. Az élet központja. A szépség ünnepe (a cím Leni nénitől kölcsönözve).
A következmény egészen fantasztikus. Létrejött az egyforma ember. A kapreál figura. Mintha az Apám beájulna stábja forgatná a mai Magyarországot. A mai ember jellemzői: két lába van, de azt nem használja másra, mint kuplungolásra és fékezésre. Életvezetése hepi. Pozitívan gondolkodik (hol él akkor a kétmillió depressziós, arról nincsenek üzenetek). Nagyon szereti a társaságot (merre jársz, egymillió magányos?). Nagyon szereti a pörgős életet. Ez az új jelszó. A kor élmunkásainak neve: élélő. Az élélők azért élélnek, mert semmilyen stratégiájuk nincs arra az esetre, ha elmúlnak harmincévesek, nem is beszélve a misztikusan vénséges negyven évről. Addig hajrá, ne válogassunk. Nem válogatnak. Az élélő a statisztikák szerint naponta kiéli saját szexualitását. Enélkül nincs élőlény. Ha egy magazinban nem mondja ezt valaki magáról, kizárják az élővilág megkülönböztetett egyedeinek zártkörű klubjából. E rendkívül termékeny emberfajta mégsem akar gyereket, csak majd. A majd-gyerek legfőbb erénye, hogy nem kerül semmibe, nem ordít, nem piszkolja össze magát. A hatalmas szerelem újabb partnerra cserélésekor nem kell utána tartásdíjat fizetni, sem bíróságra járni ennek férfias elmaradása esetén.
Női élélők esetében előtérbe kerül a női gyengédség kultusza, melyet legfőképpen és biztonság kedvéért legjobb, ha egy másik nőtől próbálunk beszerezni. Ez így együtt az újmódi, trendi ember. Elnézést, valamit kifelejtettem. Trendi ember nem eszik húst, csak pizzát rendel, ami ugyan tele van hússal, de más trendileg a pizza, és más a hús. Ezen új emberfajta jelenik meg a kortárs magyar szórakoztatásban. Az emberek minden nagyobb hírre, de a kisebbekre is lengeni kezdenek, karjukat az égre csapkodják, ököllel verve az erről mit sem tehető levegőt. Szókincsük egynegyede kedvenc szerzőjükének, hiszen ez az egy-négyes arány történelmi hagyomány. Az így megmaradt százegynéhány kifejezés fő jelzője a tök, mely felsőből és királyból húszat, esetleg negyvenet ér. Karriervágyuk egyetlen iránya a sztárság elérése. Olyan szakmára vágynak, melynek van sztárfokozatú megfelelője. Van sztárügyvéd, tehát hajrá, több a joghallgató nálunk, mint a gyári brigádvezető. Mindenki kommunikációt akar tanulni, miközben a „Köszönj, ha bejössz” kommunikációs elvárását csak kevesen tartják be. Minden faipari és szőlészeti intézményben van már kommunikációs szak, hiszen az embert eleve érdekli a média világa, bárki szívesen lenne műsorvezető valamelyik televízióban, s akad is példa rá, hogy ezt valaki nyolc általánossal teheti, miközben a végzős orvosok majd fele nem kíván orvosnak állni, inkább beáll dr. Várkonyi Andreának a Híradóba. A hatalmas szabadság, melyre úgy vártunk, megteremtette a harmadik évezred sematizmusát.
Amikor a Nyugatot úgy képzeltük, hogy ott mindenféle van, arra a korábbi Nyugatra gondoltunk, mely ma már ott sincs. A mai világ licenszeket gyárt, supervisorokat küld körbe a Földön, hogy ellenőrizzék, semmivel nem tértünk el a meghatározott-tól, azaz a trenditől, a megteremtett egyformaságtól. A szocializmus overállos sematizmusa helyére a kapitalizmus bodys sematizmusa lépett, ami legfeljebb annyival jobb, hogy csupán hülyének nézi a másmilyet, nem kívánja likvidálni. Egyforma viselet, egyforma hangsúly, egyforma ízlés. Igazodni divat, a nonkonformizmus gyanús bolsi szitokszó lett a kollektív egyagyúsítás idején.
Salinger Richárd, Rácz Zsuzsa, a Szulák, Mónika, Balázs és egyéb revük ennek az újsematikus szellemnek egyszerűsített, gyorshasznosítású, eldobhatós termékei. Fontos emberek, mert övék a jelen. De ne mocskoljon, ingyenélőzzön senki senkit azért, mert esetleg valakinek néha eszébe jut, hogy van valami, amit jobb híján művészetnek nevezünk, ami egészen mást jelent. Réz Lola korszakos volt, olvasott vacak. Most mégis József Attilát hisszük többnek. Az idő még Kálomista indulatát, Salinger sorait és Gáspár Győző „hangját” is elmossa majd. Ez a valóság, ha nem is a Való Világból.