Sebestyén István
Csellengő gyerekek, családi drámák

Évente öt-hat ezer fiatalkorú eltűnését jelentik be Magyarországon. Ennek ellenére egyetlen olyan civil szervezet sem működik hazánkban, amely a csellengők, illetve a családok segítségére sietne ezekben a helyzetekben. Többek között ezért hiánypótló az idén tízéves Csellengők című műsor, amely jelenleg a Duna Televízióban - a csatorna legnézettebb adásaként -, illetve a Magyar Televízióban is heti rendszerességgel jelentkezik. Incze Zsuzsa, ennek a „televíziós humán szolgálatnak” az elindítója azt mondja, műsorát az elmúlt tíz évben lezajlott társadalmi átrétegződés és a családok válságának hű lenyomataként is lehet értelmezni. Ezért is írt valóságos eseteket feldolgozó, a műsorával azonos című riportkönyvet, amely néhány hete jelent meg. 

- Tíz év alatt olyan társadalmi változások tanúja lehetett ez a műsor, és én magam is, amelyek egyre inkább arra ösztönöznek, hogy ne csak tükröt tartsak az emberek elé, hanem ha lehet, segítsek. Ahogy azt könyvem előszavában is megírtam, egy emberi élethelyzeteket bemutató, néha azok megoldását felvállaló televíziós műsornak nem lehet az a célja, hogy ország-világ előtt élve boncoljon, megszégyenítsen embereket, kibeszélje legmélyebb titkaikat, vagy hogy szenzációszámba menő ügyet faragjon abból, amitől egyébként is szenvednek. Nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam az embereket visszavezetni egymáshoz, hogy gyerekek, felnőttek, családok átgondolják, mi lenne, ha újból megpróbálnák együtt.
- Sok emberen tudott már segíteni a Csellengők? 
- A műsor tíz esztendeje alatt több ezer eltűnttel foglalkoztunk, többségük - sokszor egyértelműen a mi közreműködésünknek köszönhetően - előkerült. Volt, hogy az öngyilkosságtól mentettünk meg valakit, de sajnos az is előfordult, hogy már csak holtan került elő egy-egy gyermek vagy felnőtt. Az sem ritka, hogy olyan embert keresünk, akiről hónapok múlva kiderül, hogy már az eltűnése napján önkezűleg vetett véget az életének. Az elmúlt években arányosan megnőtt az olyan eltűnt fiatalok száma is, akik erőszakos halállal haltak meg. 
Tíz éve naponta négyszáz gyerek volt az utcán, mára ez a szám ezerre nőtt. Az eltűntek döntő többsége néhány héten belül előkerül, de mindig lesznek helyettük mások. A csellengők számának megtöbbszöröződése nem azt jelenti, hogy a rendőrség rosszabbul dolgozna, hanem azt, hogy lazult a létbiztonság, óriásira nőtt a távolság a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között, és ezzel együtt igencsak labilissá vált a család intézménye, s benne a gyermekek helyzete. 
A csellengők hetven százaléka ma is állami gondoskodásból tűnik el. Az eltűnt felnőttek esetében gyakran megesik, hogy jelentkeznek nálunk vagy a rendőrségen, de nem egy közülük kijelenti, hogy esze ágában sincs visszamenni abba a környezetbe, ahonnan elment. Ilyenkor a rendőrség nem adhatja ki a rokonoknak, barátoknak az illető tartózkodási helyét, ugyanis felnőttkorúként mindenkinek joga van eltűnni.
- Maradjunk a gyerekeknél! Mi munkál egy tizenévesben, amikor úgy dönt, hogy ebből elég, eltűnök, lelépek? 
- Erről nem lehet statisztikát készíteni, minden történet más. Ugyanakkor a konkrét okok legtöbbször a családdal vagy a család hiányával hozhatók összefüggésbe. A még működő családoknál nem ritka, hogy az apa iszik, veri a gyerekeit, megfélemlíti a feleségét, gyakran az élelemre sincs pénz, nemhogy iskolatáskára vagy cipőre. A szegénység ebben a tekintetben is óriási teher tud lenni. 
A Csellengők riportereként havonta több ezer kilométert utazom, és azt tapasztalom, hogy gyakran elképesztő körülmények között élnek emberek. Ma már egyre gyakrabban szembesülök azzal is, hogy az eltűnt gyerekek szülei napközben is ráérnek, mert megszűnt a munkahely vagy csődbe ment a vállalkozás, ami a család megélhetését jelentette.
Természetesen nem minden esetben anyagi okokra vezethető vissza az eltűnés. Volt olyan eltűnt kislány az általunk keresettek között, aki az úszómedencés, ausztráliai utazásokkal teli életét hagyta maga mögött, és feljött a fővárosba, hogy kipróbálja, mire megy tinédzserként egyedül. 
A csellengő gyerekek nagyobbik része - úgy hetven százaléka - még ma is állami gondozott, akik javarészt azért szöknek el, mert kutatják a gyökereiket, vagy több szeretetre vágynak, és keresik azt a közeget, ahol ezt látszólag meg is találják. Bandákba verődve plázáznak, a társaiknál alszanak. A 14-15 éves lányok hajlamosak arra, hogy interneten ismerkedjenek, ahol könnyen lehet azt hazudni, hogy már rég elmúltam húsz! 
- Gyakran hallani olyan történetekről is, amikor a gyerek nem önszántából kallódott el.
- Leginkább tizenéves lányoknál gyakori, hogy elcsalják őket. Sokszor a stricik a legjobb pszichológusok: a kislány tekintetéből pontosan ki tudják olvasni, ha az szomorú, és ilyenkor bárkit képesek könnyűszerrel elcsalni. Azzal kábítják, hogy külföldre viszik, ahol szép ruhái lesznek, alig lesz dolga, felszolgáló vagy táncosnő lesz, a valóságban azonban elveszik az útlevelét, prostitúcióra kényszerítik és eladják. A gyerekek egy része hisz az ígéreteknek, másokat zaklatással vesznek rá az „együttműködésre”, és vannak, akiket egyszerűen elrabolnak. Bezárják őket egy lakásba, ahol erre „szakosodott” házaspárok őrzik őket. Alkohollal itatják, kábítószert adnak nekik, hogy döntésképtelenné váljanak, ne tudják irányítani a saját sorsukat.
- Mi játszódik le a szülőkben, amikor a gyerekük eltűnik?
- Nem tisztem, hogy ítélkezzem mások felett, hiszen a gyerekeink nevelése során mindannyian számtalan hibát elkövetünk. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy az esetek többségében a szülő egyáltalán nem érzi magát felelősnek a gyermeke eltűnéséért, még akkor sem, amikor nyilvánvalóan hibázott. Ez a vélekedés akkor igazán álságos, amikor a szülő már-már köztörvényes bűnt követ el a gyereke ellen, mégsem érti, hogy az miért menekült el otthonról. Egyszer például saját szomszédja jelentett fel egy fiatalasszonyt, aki abból élt, hogy pornófilmeket készített tizenhárom éves lányáról, és csodálkozott, amikor a kislány emiatt megszökött… 
Az eltűnt gyerekek között vannak, akik belátják, hogy buták voltak, szégyellik, amit tettek, és amikor hazatalálnak végre, megfogadják, hogy soha többé nem mennek el. Mások viszont továbbra is a szüleiket hibáztatják, újra elmennek otthonról, belőlük lesznek a notórius csellengők. 
- Mi volt a legdrámaibb történet, amivel találkozott?
- Hét éve történt, hogy egy tizenöt éves fiú - a könyvben csak Daninak nevezem - ellopott egy pénztárcát az iskolában, ahol az édesanyja is tanított. Lebukott, mert egy csoport a suliban őrködött, figyelte a tolvajokat. Ezek a srácok úgy vélték, hogy Dani az eddigi lopásokban is benne lehetett. Az édesanyja este ezt is elmondta a fiának, aki tagadta, hogy a többi esethez bármi köze lett volna. Reggelre Dani eltűnt. Másfél éve kerestük őt a műsorban, amikor a szülők megnézték az ismeretlen holttestekről készült fényképeket. Kiderült, hogy eltűnése után fél évvel Dani tetemét Mohácsnál fogták ki a Dunából. Öngyilkos lett. Az ellopott pénztárcában háromezer forint volt. A szülők pedig soha nem tudhatták meg, mire kellett Daninak az a pénz…