Hetek - VII. évfolyam, 51. szám, 2003. december 19

A brüsszeli EU-csúcs kudarca újra megmutatta, hogy az öreg kontinens alapjaiban megosztott a legfontosabb kérdésekben. Pedig hangzatos nyilatkozatokban nincs hiány. Egy ilyen született a napokban is Európa identitásáról. A folytonos európai önazonosság-keresés egyik oka a bizonytalanság, az egyre újabb és újabb deklarációk célja pedig bevallva-bevallatlanul is a jövő birtokbavétele. A nyilatkozat kezdeményezői olasz és francia értelmiségiek, illetve diplomaták; aláírói között találunk akadémikust, volt miniszterelnököt, újságírót, Nobel-díjas fizikust, bíborost, főrabbit és irodalomtörténészt. A dokumentumot magyar részről Göncz Árpád volt köztársasági elnök és Kertész Imre Nobel-díjas író jegyezte.

Minden korban a pénz, a hatalom és a tudás birtokosai tervezték meg a jövőt. De mi alapján? Részben - rövid távon - a racionális tervezgetés, számítgatás játszik szerepet a jövő kialakításában; részben - főleg hosszabb távon - a vágyálmok és akaratok szabják meg az ember jövőképét. Persze mindig is akadtak olyanok, akik a még távolabbi jövőre függesztve tekintetüket ezzel sem elégedtek meg, hanem okkult praktikák segítségével fogalmazták meg a jövőre vonatkozó céljaikat. Elég, ha csak Hitlernek „az ezeréves birodalomról” szövögetett álmait említjük, amit nagyban befolyásoltak a köréhez tartozó okkult személyek.
Leggyakrabban azonban a múlt alapján véljük megtervezhetőnek a jövőt: Historia est magistra vitae („a történelem az élet tanítómestere”) - halljuk mostanság is egyre többször ezt a Cicerótól (pontatlanul) idézett mondást. De valóban megtervezhető-e a múlt alapján a jövő?

Mégis, kinek a történelme?

A történelemre való hivatkozás lépten-nyomon felbukkan az európai egyesítést szorgalmazók rétorikájában, így a legújabb identitásnyilatkozatban is. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy ezekben a história általában olyan allegorikus-metaforikus kifejezések tagjaként szerepel, amelyek önmagukban is szükségessé teszik az értelmezést. Nézzünk erre néhány példát a most közreadott szövegből: (1) „Annak felismerése, hogy egy és ugyanazon mozgás vonul végig a történelmen, lehetővé teszi számunkra, hogy egybekapcsoljuk Nagy-Európát.” A történelem „mozgásáról” a felvilágosodás kori, illetve hegeliánus tradíció alapján szokás beszélni. Ez a metafora az egységes Európa létrejöttét a történelem által determinált, eleve meghatározott folyamatként értelmezi. Ebben pedig nincs szerepe sem az egyéni/kollektív szabadságnak, sem az egyéni/kollektív akaratnak. (2) „A földrésznek - most először - globálisan kell tekintenie történelmére, miután határozottan és egyértelműen a békét és az együttműködést választotta.” Eltekintve attól, hogy egy földrész nem tud „tekinteni” (megint egy szép, de semmitmondó költői kifejezés), az sem egészen világos, mit kell értenünk „globális tekinteten”. Talán olyasvalamit, ami nagyvonalúan átsiklik a háborúk, katasztrófák, nemzeti és egyéni tragédiák során? (3) „…történelmi kálváriája során Európa szembe találta magát a XX. században a legfőbb gonosszal, az emberi lényeg tagadásával a koncentrációs táborok rémségeiben, a módszeresen tervezett emberirtásban. Európa tanult a történelmi leckéből…” A kálvária ugyan közismert metafora, mégsem árt feleleveníteni, honnan is ered. Latinul calvusnak, vagyis „koponyá”-nak nevezték azt a Jeruzsálem melletti dombot, ahol a Názáreti Jézust megfeszítették. Azt sem árt tudnunk, hogy Júdea ebben az időben a római világbirodalom része volt, a keresztre feszítés pedig a római állam rabszolga vagy idegen státusú alattvalóival szembeni büntetésforma. Ha beszélhetünk egyáltalán „Európa kálváriájáról”, a kérdés az: ki volt ennek a szenvedő részese, és ki volt az, aki az ítéleteket kimondta? És hogyan történhetett, hogy Európa egyszer csak „szembe találta magát” a 20. századi rémségekkel? Minden előzmény nélkül? És valóban tanult a „leckéből”? Vajon Ausztriában nem egy tartományi kormányzó éltette-e Hitlert egy SS-bajtársi összejövetelen; a Bundestagban nem „zsidózhatott”-e nyíltan egy parlamenti képviselő pár héttel ezelőtt; és vajon Franciaországban nem gyújtottak-e fel az elmúlt időkben is zsinagógákat és zsidó iskolákat? (4) „A történelmi emlékezés ilyetén módja [ti. hogy »Európa túllépett minden ideológiai harcon és a kirekesztés minden módján« (sic!)] lényegi vonása Európának, mivel az élő, aktív, előrevivő emlékezés egyszerre hagyomány és jövő.” A hagyomány és az emlékezés mint a jövő egyetlen lehetséges útja újra felveti azt a kérdést, melyik tradíciót választjuk az európai identitás alapjául, és a történeti/kulturális emlékezetben hogyan jelöljük ki ennek a helyét. Európa nem egyetlen, monolitikus tradíció, hanem párhuzamosan élő hagyományok együttese. Sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet egységessé tenni.

Zsinagógagyújtogatás: Lyon, 2002. - Európa tanult a történelmi leckéből?

A most megjelent európai identitásnyilatkozat taktikusan a végére tartogatja a vallással kapcsolatos állásfoglalásait. A kereszténységről szólva először is leszögezi, hogy az számára mindenekelőtt „az egyénről alkotott alapelképzelés forrása”, amihez bátran hozzáfűzhetjük: ha valóban csak ennyi lett volna a kereszténység történelmi szerepe, ma aligha lenne a világ legelterjedtebb vallása. A nyilatkozat ugyanakkor elismeri a kereszténység paradox szerepét az öreg kontinens történetében, mert „a hit meghatározó módon alakította az európaiak tudatát, de szerepe volt a konfliktusokban is. Történelmileg nézve a vallásháborúk hozták létre az európai bűntudatot, és a viszonylagos vallásbéke megteremtése volt Európa első polgári egyezsége”. Ebben a tautológia és értelmetlenség között finoman lebegtetett mondatban egy komoly csúsztatást is találhatunk, mivel magát a keresztény hitet aligha lehet felelőssé tenni a nevében létrehozott vallási intézmények vagy az egyes felekezetek által befolyásolt csoportok közötti háborúskodásért. Az is furcsa, hogy a szöveg - Nietzsche nyomán - végső soron a keresztény hitet tekinti az „európai bűntudat” forrásának.
A nyilatkozat az európaiság legnagyobb vívmányának „a politika és a vallás rugalmas szétválasztását” és a vallásszabadság „teljesen akadálytalan gyakorlását” tartja, bár azt elismeri, hogy ez nem vallási, hanem „polgári” vívmány volt. Az emberi jogok „tartalmának fáradhatatlan kutatása… több mint két évezreden át fokozatosan alakította az európai tudatot, amely az összekapcsolt keresztény és humanista hagyományból támadt. Az európai identitás e két összetevője átvészelt minden válságot és drámát, egyik sem tudta átadni őket az enyészetnek. E két tényező szétválaszthatatlan”. E mondat lényegében visszatérés a régi, jól bevált elmélethez, amely az Európa-ház két tartópillérének a pogány (görög-római) és keresztény (katolikus-protestáns) hagyományt tartja.
Az euroszkeptikusok előtt továbbra is ott magasodik a kérdőjel: vajon az „európai kálvária”, a „fájdalmas múlt” vagy az „európai bűntudat” metaforái mögött meghúzódó valóságos történelmi katasztrófák (úgymint az inkvizíció, a vallásüldözés, a keresztes hadjáratok rémségei, a genocídiumok, az egyház által legitimizált abszolutizmus hatalomgyakorlásából fakadó elnyomás, végül a szintén európai talajból szárba szökkenő két totalitárius diktatúra a 20. században, amely előre megtervezett módon és iparszerű méretekben csaknem a teljes európai zsidó lakosságot kiirtotta, nem is beszélve a saját népéből való „gyenge és életképtelen egyedek” elpusztításáról) vajon nem autochthon európai hagyományok-e? Gyanúnkat tovább fokozza, hogy az említett eseményeket - melyeknek sorát tetszés szerint szaporíthatnánk - a hivatalos európai „kulturális emlékezet” mindmáig igencsak mostohán kezeli: reprezentatív helyszíneken és ünnepeken, valamint paradigmatikus textusokban sehol sem foglalkoznak velük nyíltan. Márpedig a burkolt, metaforikus utalások nem helyettesíthetik a nyílt és egyenes beszédet, még kevésbé a bocsánatkérést és a felelősségvállalás terhét. Márpedig mindaddig, amíg ez meg nem történik - és semmi jele sincs, hogy megtörténne -, nemcsak joggal szemlélhetjük szkeptikusan az ilyesfajta nyilatkozatokat, hanem az okfejtés alapjául szolgáló alábbi egyenletet: pogány (görög-római) hagyomány plusz keresztény (katolikus-protestáns) tradíció = európai identitás, olyan veszélyes gyúanyagnak kell tartanunk, amelyben több a hazugság, ferdítés, gőg és misztifikáció, mint az igazsággal való őszinte szembenézés.

Történelem: receptre

A 20. század második felének új filozófiai irányzatai és a történetírásban tapasztalható válság együttesen eredményezte, hogy jól bevált történeti fogalmaink nagy részét felül kellett vizsgálnunk. Ma már világos, hogy a múlt, emlékezés (sőt emlékezésformák), a történelem és a történetírás fogalmai nem keverhetők össze.
A felvilágosodás kora óta szokás a „történelemre” (valójában: a történetírásra) úgy tekinteni, mint felhalmozódott tapasztalatok gyűjtőmedencéjére, amit kinek-kinek tanulás útján kell elsajátítania. A 18-19. században legtöbben még úgy gondolták: a história megadja az embernek azt a szabadságot, hogy a múlt sikereit ismételje meg a jelenben, és elkerülje a régiek hibáit. Ebben a felfogásban jelentett törést Tocqueville mondata, akit 1831-ben Amerikában járva rabul ejtett a modernitás tapasztalata: „Századról századra haladok visszafelé az ókor kezdetéig, de nem találok hasonlót ahhoz, ami most tárul a szemem elé. A múlt már nem világítja meg a jövőt, az emberi szellem sötétben tapogatózik.” Tzvetan Todorov is úgy véli, hogy a 18. század vége óta létrejött egy olyan európai társadalomtípus, amely nem hajlandó elsődleges legitimációs eszközként a múltat felhasználni.
A történelem közvetlen „hasznáról”, vagyis a múlt birtokba vételének legitimációs erejéről ugyancsak megvannak a történelmi tapasztalataink. És nem csak a sztálini Szovjetunióval vagy a náci Harmadik Birodalommal kapcsolatban! A nagy francia forradalom idején új szótárakat is alkottak. Az egyik ilyen Dictionnaire lapjain 1791-ben kiadták az utasítást, nehogy bárki belefogjon történelmet írni, amíg az alkotmány teljesen el nem készül. Utána úgyis minden más színben tűnik majd fel. A történelemcsinálás megfosztotta trónjától a történelemírást: „mivel egy olyan államban, amelyik győzelemre épült, mint a miénk, nem létezik múlt. Államunk olyan teremtmény, amelyben - a világmindenség megteremtéséhez hasonlóan - minden meglévő dolog csupán ősanyag, mely kiteljesedve támad életre a teremtő kezei között” - hencegett Napóleon vesztfáliai helytartója 1808-ban.
Ezek a tapasztalati változások az újkor egészére rányomták bélyegüket. Időközben szertefoszlott a históriának az a célkitűzése, hogy közvetlenül hasson az életre. A példákat és tanulságokat kínáló históriának nincs közvetlen haszna a politikacsinálás számára: nem a távoli vagy közeli múlttól, hanem csakis a saját magunk által teremtendő jövőtől remélhetünk tanácsot - írja korunk egyik vezető történésze, Reihard Koselleck.

Koselleck úgy véli, hogy a tanítómesterként felfogott történelem „a végidőkre vonatkozó várakozások elpárolgásával került újból előtérbe”. A gondolat megfordítva is igaz: a végidőkre vonatkozó várakozások feléledésével egyidejűleg válságba jutott a hagyományos európai történelemszemlélet.
A történetírás és a végidőkkel kapcsolatos kijelentések kapcsolatát vizsgálta Rudolf Bultmann Történelem és eszkhatológia című tanulmánykötetében. A neves vallástörténész - akinek hatása az európai identitásnyilatkozaton is kitapintható - végzetesen leszűkítette a történelem „értelmét” az emberi önmegismerésre, amelynek „értelme mindig a jelenben rejlik”. Bultmann az eszkhatont nem az evilági történelem lezárásaként, hanem az evilágival egyidejűleg létező túlvilági létezésként értelmezte. Csakhogy a bibliai történelemfelfogás botránya éppen az, hogy az eszkhaton (a „szélső” dolgok, amit nevezzünk röviden csak „végidők”-nek) a múlt, jelen és jövő tapasztalati valóságában is megmutatkozik! Az eszkhatológia tehát nem „túlvilági létet”, hanem az „evilágban megvalósuló túlvilágit” jelent. Ilyen értelemben beszéltek az ó- és újszövetségi próféták a Messiás királyságának eljöveteléről, amely a földi történelem közel hatezer év óta tartó korszakának lezárását jelenti majd.
„Csak maga a Messiás teljesít be minden történelmi folyamatot” - ezzel a megdöbbentő mondattal vezette be Walter Benjamin a Teológiai-politikai töredék címen ismert történetfilozófiai elmélkedését. A Gestapo zaklatása elől öngyilkosságba menekült zsidó filozófus felismerte, hogy a profán történelem haladásáról vagy céljáról csakis annyiban beszélhetünk, amennyiben azon a bibliai próféták által megjövendölt messiási korszakba történő „becsatlakozását” értjük. A nagy kérdés az, hogy a pénz, hatalom és tudás birtokosai által megtervezett jövő milyen viszonyban áll majd azzal az eszkhatonnal, amelyet a prófétai kinyilatkoztatásokból ismerünk.
(A szerző történész.)