A média (az írott és az elektronikus) kapcsán az elmúlt években legtöbbször a legteljesebb politikai viták dúltak. Kié és kié kellene, hogy legyen a média? - Valahogy így tömöríthetnénk röviden mindazt, ami a szemünk előtt (vitának álcázva, valójában pőre aktuálpolitikaként) lezajlott. A baloldal általában védte, a jobboldal pedig nagy vehemenciával támadta a létező sajtó- és médiaviszonyokat. Nem igazán vettük (és még most sem vesszük) észre, hogy a média - bármennyire is ezt szeretnék nagyon sokan a politikai elitből - nem puszta politikai ágens. Azaz egészen más dolgok is lehetnek érdekesek számunkra, nem pusztán az, hogy van-e avagy nincs „egyensúly” a médiában.
A „politikai” média jelenléte
Akárhogyan is szeretnénk szépíteni a dolgot, a hazai média a rendszerváltás nyomán pártosodott. Ez nem baj, de érdemes világosan elismerni. Nem is történhetett másként, hiszen a rendszerváltás folyamata szülte meg nálunk a pártokat, a pártok pedig komoly értelmiségi hátországot, holdudvart találtak az írott médiában. A napilapok egészen a 90-es évek közepéig a politikai csaták frontvonalában álltak, s pontosan lehetett tudni mindegyikről, hogy milyen színekben teszi azt, amit tesz. A 90-es évek közepétől egyre fontosabb politikai szereplőkké váltak a kereskedelmi tévék is, valamint az állami média is ekkor nyerte el igazából komoly politikaformáló szerepét. Az egész médiavilág szinte totálisan a politika kiszolgálójává vált,
valamennyi releváns párt irányt vett a még nem uralt médiumok megszállására, és ez a kísérlet nagy részben sikerült is.
Véleményem szerint ezt az „átpolitizálódást” nem lehetett elkerülni. Teljesen tévesek azok az értelmezések, amelyek szerint Magyarországon már a rendszerváltást követően megoldható lett volna a lapok, televíziók és rádiók politikátlanítása, valamiféle BBC-hez hasonló átszervezése. A média általában hű tükre a politika és a közvélemény hullámzásának; Magyarországon a politika és a közvélemény a rendszerváltás eufóriájában nem pusztán politikafüggővé, hanem médiapolitika-függővé is vált.
Azért sem kell azonban kárhoztatnunk ezt a folyamatot (kritizálnunk persze lehet, de nem kárhoztatnunk), mert a világon mindenütt létező és ismert jelenségek hazai megjelenéséről van szó. A miénknél jóval fejlettebb demokráciákban is ismertek a pártkötődésű orgánumok, illetve elektronikus médiumok. Vagy rendben, legyünk kicsit megengedőbbek: a különféle ideológiákhoz, eszmékhez húzó szerkesztőségek. A Fox Tv létrejöttét például - hogy csak az egyik legismertebb és legtöbb vitát kiváltó esetet idézzem - nem érthetnénk meg az amerikai republikánusok tudatos törekvésének számbavétele nélkül. De Európában is vannak nagyon nagy múltú és hagyományú, részben pártokhoz, részben ideológiai irányzatokhoz kötődő médiumok.
Nincs tehát a „politikai” orientációjú médiával baj. Illetve egy baj azért van vele. Nevezetesen az, ha a média átpolitizálódása átcsap egy bizonyos határon. Ha a médiumok politikai „szerveződése” lényegében lehetetlenné teszi a médiapluralizmust.
A média mint elemző szereplő
A félreértések elkerülése végett: a médiapluralizmusnak a világon semmi köze nincs a bal-jobb médiaegyensúlyhoz. Értelmezésemben a médiapluralizmus nem pártok és irányzatok, hanem funkciók között jön létre. Plurálisnak akkor nevezhető a média világa, ha a fentebb vázolt „politikai” média mellett létezik, sőt erős egy másik fajta - az előbbivel legfeljebb köszönő viszonyban lévő - média is. Nevezzük ezt párt- és ideológiamentes, egyszerűen csak: elemző médiának.
Ha történetileg nézzük, a politikai médiumok mellett a rendszerváltás lázas éveiben ilyen típusú sajtóra, tévére és rádióra nemigen volt szükség. Meglehet persze - sőt egészen biztos -, hogy nem tudnánk mutatni olyan sajtóterméket, amely eleve azt mondta volna: márpedig ő nem fogja elemezni a közélet és a politika viszonyait. Az azonban nyilvánvaló, hogy ha voltak is ilyen kezdeményezések (szerzők, cikkek, rovatok, riportok stb.) nem ez volt a domináns tónus. A nyilvánosság nem igazán preferálta a látványosan nem elkötelezett szerzőket, újságírókat, műsorvezetőket, riportereket.
Hogy miért alakult ez így, összefügg egy, már nem annyira a rendszerváltás jellegével, mint inkább morális értékeléssel, pontosabban - szerintem - tévedéssel. Ez a morális megítélés és tévedés valahogy úgy szól, hogy a nyilvánosságról tudósító szereplőknek valamilyen módon elkötelezetteknek kell lenniük, mert - szólt a verdikt - aki nem elkötelezett, az valójában nem is méltó az olvasók és nézők figyelmére. Aki nem elkötelezett, az érdektelen, unalmas, lapos stb. lehet csak. Morális jogcíme csak annak van a közönség figyelmére, akit komoly és pártos eszmék hevítenek, aki ellenben „csak” elemezni kívánja a közélet eseményeit, az langyos, érdektelen és morálisan - minimum - megkérdőjelezhető.
Ehhez az állásponthoz immáron több mint tíz éve jelentenek „tapasztalatot” a politikai közélet fejleményei. Naná, hogy a jobboldal „demokráciellenességéről” csak elkötelezett demokráciavédők tudnak hitelesen írni. Naná, hogy a baloldal „bolsevik hajlamairól” csak elkötelezett polgári értékrendűek szólalhatnak meg hitelesen. Mindenki nagyra volt azzal a felismeréssel, hogy hozzájárulhat a rendszerváltás és a demokrácia vívmányainak megvédelmezéséhez a demokráciára támadókkal szemben. Csak nagyon kevesekben tudatosult, hogy fantasztikus elkötelezettségek csaptak itt
össze a két háború között is - aztán mi lett az egészből?
Szerencsére azonban ma már beszélhetünk némi elmozdulásról az általam kívánatosnak tartott médiapluralizmus irányába. Vannak igen biztató jelek, amelyek arra mutatnak: a média „hőskorszakának” (a politizáló média egyedülvalóságának) talán vége, és - bizony - jönnek az unalmas, ám annál fontosabb korszakok. Megjelennek olyan médiumok, amelyek már egészen másfajta mércével mérnek, mint - részben - elődeik, részben vetélytársaik.
Az elemző média: a szekértáborokon túl?
Az általam elemzőnek elkeresztelt média először is igyekszik egyforma mércével mérni. Ez nem kis változás a már említett lojális és elkötelezett média áradatában. Az olvasó, ha valóban nyitott szemmel olvas, az elmúlt hónapok fejleményei között észreveheti, hogy itt valami megmozdult. Gazdasági hetilapunkban hétről hétre cikksorozat jelent meg a K&H-botránnyal kapcsolatban, s nagyon jó volt látni, hogy a szövegekből a legnagyobb rosszindulat mellett sem olvashattuk volna ki, hogy a cikkek szerzője - úgymond - melyik szekértáborhoz áll közelebb. Vagy említhetném a közönség által liberálisként azonosított napilapunkat, amelyet igen régóta magam is egészen más - érdeklődőbb - szemmel figyelek, hiszen immáron hétről hétre olyan mértékű tárgyszerűséggel lep meg, amely szokatlan a hazai napilapok esetében. Sőt említhetném a - főként baloldali - közönség által „fideszesnek” aposztrofált Hír Tv-t is, amelyben nem egy műsort láttam, amelyben riporter és alanya között semmiféle politikai összekacsintás nem volt felfedezhető (ami nem jelenti azt, hogy sok műsorban viszont nagyon is van ilyen „összeborulás” - de hát, valljuk be: hasonlóan van ez az úgynevezett „baloldali” médiumok esetében is).
Szóval érdemes leszögezni, hogy valami megmozdult. S talán nem árt, ha nagyon röviden kitérünk arra, hogy miért mozdult meg. Milyen okok, jelenségek állnak az „új típusú” újságírás hátterében? S egyáltalán: mondhatjuk-e, hogy valóban új konfigurációval állunk szemben (olyannal, amely valódi médiapluralizmust eredményezhet), vagy inkább csak nüánszokról, árnyalatokról van szó, miközben a domináns továbbra is a „politikai” média?
Az új médiaszerepet kiváltó okok
Az okok sorában első helyre tenném a „nyilvánosság szerkezetváltozását”. Habermas után szabadon azt mondhatjuk, hogy amiről korábban ezerszázalékosan meg voltunk győződve: hogy tudniillik a világ kizárólag oldalak és izmusok harca, amelyben ott vannak a mi kedvenceink és a mi ellenfeleink és ellenségeink - nos ez a világkép legalábbis maga is épp oly unalmassá vált, mint a pártok elszánt harca egymás ellehetetlenítésére. Úgy érzem, egyre inkább kiderül, hogy az elkötelezettségnek különböző formái lehetnek, amelyek között csak az egyik a politikai elkötelezettség. A politikai elkötelezettség könnyen csap át (mint ahogyan az ember saját környezete példáin is látja olykor) kiábrándulásba, elbizonytalanodásba. Az emberek tetemes része mond manapság olyanokat, hogy elege van a politikából, fideszestől és emeszpéstől egyaránt.
Amire korábban azt mondták, hogy morálisan tarthatatlan (mert, úgymond, nem foglal egyértelműen állást), az egyre inkább mértékadó magatartássá válik, mégpedig éppen azzal az erényével, ami korábban gyengeségnek számított. Az újságírás ugyanis - eredeti értelmében - feltáró munkát is jelent. Nem mondom azt - amit sokan -, hogy tényfeltárás, pontosan azért nem, mert a tények nagyon ingoványos dolgok. Akárhogyan is azonban: az elmúlt bő évtizedben sok esetben lojalitással pótoltuk a feltárást, elkötelezettséggel az érdemi kritikát, valamiféle
rosszul értelmezett elvszerűséggel a szakszerűséget. Az a véleményem, hogy a rendszerváltás sokszor emlegetett lezárulása követeli meg éppen, hogy lezárjuk a sajtó és média területén tapasztalható forradalmi állapotokat. Vagy szerényebben: a magyar demokrácia szilárdságát és erejét - sok más mellett - azon mérném, hogy mennyire lesz képes pluralizálni önmagát. Úgy látom, hogy soha ilyen jók nem voltak az esélyek a nem politikai média „elterjedésére” és példaértékűvé válására.
Mert - s ez itt a lényeg - a média pluralizálódásának csak akkor van haszna és értelme, ha kivívja állampolgári tiszteletünket. A rendszerváltáskori forradalmi hangulatú sajtó - bármennyire is kritikánk tárgya volt olykor - tiszteletünk tárgya is volt. Mára megkopott ez a tisztelet, mert mára teljesen más világban élünk. Ebben a világban a konszolidált értékteremtésre helyeződik a hangsúly. Ha a média nem elemzi, hanem csak megítéli ezt a helyzetet, akkor - mondjuk ki - nem végez el egy nagyon fontos funkciót. S akkor nem is tarthat számot a sajtót egyébként megillető tekintélyre.
A Figyelő, a Magyar Hírlap - és nyilván sok más orgánum - példája örvendetes. Nem tagadom, hozzám mindig is azok a lapok, elektronikus médiumok álltak közel, amelyek elemeztek és az ítéletalkotást rám bízták. Ugyanakkor persze tudom azt is, hogy - s ettől szép a világ - nagyon sokan vagyunk, akik a véleménysajtó hívei. Számomra a médiaegyensúly nem baloldal és jobboldal patikamérlegen kimért (s ezáltal megvalósíthatatlan) egyensúlyát jelenti, hanem vélemény- és elemző sajtó békés és konstruktív egymás mellett élését.
Lehetőleg az utóbbi fokozatos térhódításával.