Hetek - VII. évfolyam, 49. szám, 2003. december 05

Haladás. Fejlődés. Jóléti társadalom, GDP-növekedés. Az életszínvonal javulása, a reáljövedelmek gyarapodása. A hátrányos helyzetben lévők felzárkóztatása, esélyegyenlőség. Felkészülés az uniós csatlakozásra stb. Sokat hallott kifejezések, ígéretek, szlogenek. De mi a realitás?
Hogyan élnek ma azok, akik egész életüket végigdolgozták? Munkatársaink erre keresték a választ.

Ágoston Sándor egy baleset miatt lett rokkantnyugdíjas. Két gyermekét egyedül neveli 26 négyzetméteres, budapesti otthonában. Lakása egyszerű: egy szoba, egy konyha. A konyhában gáztűzhely és mosógép. Az ötvenéves férfi felesége évekkel korábban eltűnt, így maradt egyedül ötéves fiával és hétéves leányával. Nyugdíja és a gyerekek után kapott jövedelme összesen 59 ezer forint. „A lakás rezsije havi 25 ezer, a maradék 34 ezerből kellene megélnünk hármunknak, ha nem végeznék alkalmi munkát. Így azonban időnként 100 ezer is összejön, de zokni, cipő, ruha kell, na meg a mosópor… Hét kiló mosópor havonta” - vázolja helyzetét. Idén csak a lánya beiskolázása 50 ezer forinttal csapolta meg a családi költségvetést, de ő nem bánja. „Meg kell ugyan gondolnom, mit vegyek, azonban mindent megadok a gyerekeimnek, amit tudok. Nagyon szeretem és soha nem engedném intézetbe őket.”

Vidéken bezzeg könnyebb - gondolják sokan. A boldog „falusi idill” hangulata azonban a rendszerváltás óta erősen megkopott. A földből élők körében a legalacsonyabb életszínvonal a volt tsz-nyugdíjasoknak jutott. A háztáji, az „új gazdasági mechanizmus” persze valamelyest jobb helyzetet biztosított számukra. Ezek az emberek mára megöregedtek, és havonta 20-30 ezer forintos nyugdíjból kell, hogy megéljenek. R. Marika néni 33 ezer forintból tengeti mindennapjait. „Ötven év igazolt munkaviszony után ide jutottam. Előbb a grófoknak, majd a párttitkároknak szolgáltam itt, Békés megyében.”
Az idős asszony a húszas évek vége óta mindig kétkezi munkát végzett. Ma már azonban, túl a 85-ön, saját kertjét sem bírja művelni, így mindent az ABC-ben kell megvennie. Gyermekei messze költöztek, bár fogadtak mellé segíséget.
„Az önkormányzat segít, hogy ne haljak éhen: hordják az ebédet a szociális otthonból. Tüzelőre azonban már egész évben kuporgatok” - mondja. Amióta a férje öt éve meghalt, a disznóól üresen áll, de van még pár vén tyúk az udvaron. „Azok is olyan öregek, mint én. Évente kapok egy kis takarmányt a földem után a szövetkezettől, azzal etetem őket. Még szerencse, hogy az idén nincs akkora hó, mint tavaly, így csak esténként fűtök. Ha jön a villanyszámlás, azt szoktam neki mondani: „Pistikém, csak 20-a után, akkor jön meg a bőröm ára.”

Gallai Róbertné, Juci néni kenyérgyári dolgozóként kezdte 1950-ben. Hat év múlva Csepelre került, ahol harminc évig árult perecet a Vörös Csillag moziban.
- Tizenkét százalékát kaptam meg a bevételnek akkor, amikor 90 fillér volt egy perec - meséli. - A borravaló segített volna, hogy megélhessek a keresetemből, csak állandóan jöttek az ellenőrök: ha nem adtam vissza pontosan, akkor feljelentettek, és elvették az engedélyt. Aztán adni kellett a szállítónak, hogy időbe hozza az árut, és ne a szárazat, a pénztáros is levette a magáét, és az üzemvezető is. A gyerekeknek meg odaadtam ingyen a sok töröttet, amiért leszúrtak, hogy ne pazaroljak.
- Mikor tetszett nyugdíjba menni?
- 1990-ben mentem nyugdíjba, négyezer forinttal. A férjemet - akit sajnos már eltemettem - akkoriban százalékolták le.
- Most mennyi nyugdíjat tetszik kapni?
- A papa után járóval együtt kapok 54 ezret. Ebből kell fizetni mindent: a nyugdíj fele elmegy a rezsire meg a telefonra, és még legalább tízezer a gyógyszerekre. Azokat havonta fel kell íratni az orvossal, és ott is kell adni valamennyit a zsebbe. A kenyér meg ugyanannyiba kerül, mint másnak.
- Nem tud valami kis mellékest összehozni?
- Sajnos, nem. A Vöröskeresztnél vagyok ilyen aktivista, aki segít a ruhákat szétválogatni, meg a hajléktalanoknak kiosztani, de azért nem kapok pénzt, meg hát nem is azért segít az ember, hogy kifizessék. Azért nincsen semmim, mert mindig nagyon rendesek voltunk a férjemmel. Becsületesnek nem szabad lenni, mert akkor ide jut az ember. A dolgozó embert megfojtják, kihasználják, ahol lehet. A férjem állandóan mondta, hogy ha visszakapjuk a házát, akkor milliomosok leszünk.
- Kik vették el a férje házát?
- Hát, amikor elvitték Matthausenbe munkaszolgálatra, akkor kobozták el a szülői házát. Volt egy tárgyalás, amikor bizonyítani kellett volna, hogy a miénk, csak előtte négy nappal meghalt a férjem. Utána meg nem volt, aki segítsen kihajtani, nem voltunk járatosak az ilyen dolgokban.

„Szegény megboldogult urammal mindig azt mondogattuk, hogy ha majd nyugdíjasok leszünk, nyugodtan élünk. Ehhez képest most majdnem olyan streszszesek a napok, mint amikor dolgoztam” - mondja a Bács-Kiskun megyei kisvárosban élő, hatvannyolc éves Márta néni. Harminchét évet dolgozott bábaaszszonyként és ápolónőként. „1954-ben, amikor munkába álltam, 746 forintot kaptam havonta, 1991-ben pedig 15 ezer forintos fizetéssel mentem nyugdíjba. Most 43 ezer forint nyugdíjat kapok, plusz havi 9 ezer forint jár a férjem után” - mondja. Hogy ez mire elég? Harmincezer forintot „helyből” elvisz a rezsi, a fennmaradó 22 ezerből kell megoldani az étkezést, a gyógyszervásárlást. „Sokan papolnak manapság az egészséges életmódról, de próbáljon meg valaki húszezer forintból egész hónapban egészségesen étkezni”- fakad ki Márta néni. Bevásárláskor minden boltot végigjár, hiszen egy áru esetében 20-30 forint különbség rengeteget számít. „Talán 80 ezer forintból tudna kijönni egy átlagos nyugdíjas, ha nincsenek luxusigényei” - véli. Márta néni szerint a sanyarú anyagi körülményeknél azonban még rosszabb, ha valaki depresszióba süllyed, és feladja a küzdelmet. Ő például hangsúlyt tesz a rendszeres kikapcsolódásra. „A tévét nem említem, mert minősíthetetlen műsorok vannak benne, helyette inkább az ismerősökkel szoktunk összejönni beszélgetni, vagy elmegyünk közösen kirándulni. Egyetlen előnye van ugyanis a nyugdíjas kornak: ingyenes az utazás és a múzeumbelépő.”

Budapest, „hat” kerület, Munkácsy utca. Belső udvaros, háromszintes ház. Hajdan fuvarosok otthona, a kocsisok lakták az első szintet, a lovak a földszinti istállókat. A lóistállók helyén ma kisméretű, vizes lakások, a szerencsésebbek a fölső szinteken laknak. Néhányan kádat is beszereltettek a lakásba, a közös WC a folyosó végén.
Ilonka 1980 óta lakik itt, az elsőn, egyszoba-konyhában, huszonnégy négyzetméteren. Alulról így nem nedvesedik, csak fentről kap néha egy kis vízfürdőt, amikor a vízvezeték időnként szétfagy. Ilonka harmincnyolc év daruvezetői munka után „élvezi” itt öreg napjait, havi 44 ezer forintból. „A rezsi, szerencsére 16-17 ezer forintból kijön, mert lakbért az épület állaga miatt nem kell fizetnem. A maradék 27-28 ezret kell beosztanom, hogy jusson kajára, tisztítószerre meg fogkrémre” - mondja a nyolcvankét évesen is fiatalos kinézetű asszony, akinek már a fia is nyugdíjas, az unokája pedig harmincnyolc éves.
„Cigarettára, alkoholra nem költök - na, ez nem jelenti azt, hogy ünnepkor nem iszom meg egy üveg sört, de azt is beosztom két-három étkezéshez” - magyarázkodik. Karácsonyra Ilonka néni egész éven át spórol, hogy vehessen valami ajándékot szeretteinek. „Mert ugye egy kis semmiség ezer forintnál kezdődik, és az már három személyre - fiam, menyem, unokám - legalább háromezer forint. Itthon van egy műkarácsonyfám, már húsz éve nem kell erre költenem, csak a negyven deka cukorért kell a boltba mennem” - mondja. A hölgy gyakorlatias érzékét dicséri, hogy beszereltetett egy bojlert és egy kádat a lakásba. „Fürödni csak kell, nem igaz?” - néz ránk, de a dolog nem is olyan egyértelmű, mert a vele szemben lakó, kétgyermekes házaspár fateknőben fürdeti a kicsiket, és tűzhelyen melegíti a vizet.
„Így megyünk az unióba” - jegyezzük meg csendesen, mire Ilonka néni is felkapja a fejét: „Unió? Ugyan már, ne mondasson velem valami csúnyát. Százhatvan eurós nyugdíjjal? Nem szeretnék úgy járni, mint az a néni, akit a tévében láttam a minap: ellopott egy zsömlét meg egy pohár tejet, mert nem tudta megvenni. A politikusok meg ígérnek fűt-fát, hogy ilyen jó lesz, olyan jó lesz. Azt hiszik, hogy mindent bevesz az a hülye proli?”
Ilonkának van egy álma: ha az épületet lebontják, szeretne egy kicsit nagyobb lakásba költözni. Na nem olyan luxusméretűbe, elég lenne neki egy 30 négyzetméteres garzon. „Csak az a baj, hogy a különbözetet (azt a hat négyzetmétert) ki kell majd fizetnem - mondja. Jobban kéne spórolnom, hogy ezt meg tudjam tenni.”
(Hajdú Sándor - Szobota Zoltán - Sebestyén István - Somorjai László)