Eperjesi Ildikó
Csak a szabadság maradt

A Sztálin óta legismertebb és legbefolyásosabb grúz politikus, Eduard Sevardnadze elnök lemondásra kényszerült, miután ellenzéke több héten át tüntetett Tbilisziben, a fővárosban a választási csalások miatt. Az egykori szovjet külügyminiszter tizenegy éven át tartó kormányzása alatt az országot a túlburjánzó korrupció és szeparatista törekvések jellemezték. A Nyugat nagy figyelemmel kíséri a grúziai eseményeket, mivel a stratégiailag fontos helyen elterülő kaukázusi országon keresztül vezet a Kaszpi-tengeri olajvezeték nyomvonala. Ugyanakkor a térségbeli amerikai jelenlétre nem nagy rokonszenvvel tekintő Oroszországnak több katonai bázisa is van még Grúziában, s Csecsenföld közelsége is aggodalomra adhat okot. A súlyos gazdasági válságban lévő egykori szovjet köztársaság a jelek szerint némileg kelet és nyugat ütközőzónája lett.

Tüntetők tánccal ünneplik a vértelen forradalom győzelmét Tbilisziben. Gorbacsov sorsára jutott Sevardnadze is Fotó: Reuters

Sevardnadze a világpolitika színpadán egykor meghatározó személyiség volt. Mihail Gorbacsov volt szovjet pártfőtitkár külügyminisztereként a Nyugat elismerését vívta ki, mivel javította a keleti tömb nyugati kapcsolatait, valamint segített véget vetni a hidegháborúnak, a szuperhatalmak versengésének.

Szerepe volt abban is, hogy amikor Kelet-Európában összeomlott a kommunizmus, a szovjet vezetés nem avatkozott be. Ráadásul egykori főnökénél okosabbnak bizonyult, amikor megértette: a peresztrojka egyben a kommunizmus végét is jelenti, mivel a Szovjetunió megreformálásával a rendszer lényegét változtatták meg.
Maguk a grúzok már inkább kétkedve fogadták, amikor 1992-ben visszatért az időközben függetlenné vált kaukázusi köztársaságba, hogy szerepet vállaljon a hatalomban. Még emlékeztek az egykori grúz belügyminiszter, majd kommunista pártfőtitkár tevékenységére, aki később az egész Szovjetunió külügyminisztere lett. Bár Sevardnadze kommunista vezetőként is a korrupció elleni harcot tartotta fontos feladatának, a grúzok az ő számlájára írják, hogy a korrupció miatt a világhírű grúz tea minősége jelentősen leromlott.
A rendkívül gazdag kultúrájú és történelmű, vonzó természeti környezettel rendelkező ország (ahol már a 4. században elterjedt a kereszténység) valóságos szubtrópusi paradicsom lehetne a Fekete-tenger mellékén, de egyelőre inkább csak pénznyelőként működik. Az Egyesült Államok az elmúlt tíz évben egymilliárd dollárt adott Grúziának, egy főre számítva csak Izrael kapott többet a világon. A teaültetvények és mandarinligetek állapota mégis leromlott, s a grúzok jobbára a régi dicsőségre kénytelenek hagyatkozni: amikor még három grúz irányította a félelmetes Kremlből a fél világot Sztálin, Berija és Ordzsonikidze személyében. Így megértették azt is a kilencvenes évek elején, hogy a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Sevardnadze hasznára lehet az országnak.
Mára viszont betelt a pohár, mivel az életszínvonal egyre romlik, nagy a munkanélküliség. A választások november elején magas részvételi aránnyal folytak le, de hiába: a legfelsőbb bíróság választási csalás miatt érvénytelenítette az eredményeket. A jelenlegi parlament jövő január 4-ére írta ki a parlamenti és elnökválasztást, miután a csalás hírére tiltakozók tízezrei tüntettek Tbilisziben három héten keresztül, majd múlt szombaton valósággal kikergették az eddigi elnököt a parlamentből. Sevardnadze javára írható, hogy tanácsadói véleménye ellenére nem vállalkozott erőszak alkalmazására, ami beláthatatlan következményekkel járhatott volna a közismerten temperamentumos grúzokat ismerve. Mindkét oldal szerette volna elkerülni az 1991-ben történteket, amikor a hasonló méretű megmozdulások után polgárháború tört ki. Ennek a veszélyére figyelmeztetett Mihail Szaakasvili, az Amerikában jogot végzett ellenzéki vezető is, aki egyébként valószínűleg felváltja posztján a jelenlegi elnököt, mivel egységes támogatást élvez.

Eduard Sevardnadze utolsó napja a grúz elnöki palotában. Az Ezüstróka odúja Fotó: Reuters

Szaakasvili a csehszlovákiai bársonyos forradalomhoz hasonlította a grúziai eseményeket, utalva a vérontás nélküli hatalomváltásra. A populista hangot megütő politikus azt ígéri, hogy hatalomra jutása esetén kitessékeli az orosz katonákat és katonai támaszpontokat az országból, valamint egyesíti az országot, ami a kilencvenes években leszakadt területek integrálását jelenti. Ez utóbbi cél aggodalomra adhat okot, hiszen a szeparatista törekvések több fegyveres konfliktust okoztak a térségben az elmúlt másfél évtizedben.
Eduard Sevardnadze a hidegháborút lezáró utolsó titán, aki felhagy az aktív politizálással - fogalmaz a nyugati sajtó. Véget ért egy karrier, melynek csúcspontján szovjet külügyminiszterként Sevardnadze tanúja volt a Berlini Fal leomlásának. Reagan, Kohl és Thatcher barátjuknak nevezték.
A hetvenöt éves Sevardnadze szegény családból származik, a szovjet kommunista pártnak köszönhette karrierjét. „Meggyőződésem szerint igaz ügy volt” - mondja a volt elnök a kommunizmusról, bár már jóval a peresztrojka kezdete előtt támogatta a liberális törekvéseket.
Sevardnadze, az Ezüstróka (ahogy a grúzok fehér haja és hatékony túlélési technikái miatt nevezik) hosszú ideig kedvence volt az Egyesült Államoknak, csakúgy, mint Mihail Gorbacsov, aki hozzá hasonlóan erőltette a reformokat és demokratizálást. Mára mindkét vezető népszerűtlen, sőt megvetett a hazájában, bár a nyugati országok elismerik, hogy döntő szerepük volt Kelet-Európa orosz hegemónia alóli felszabadításában, Németország egyesítésében s a kommunizmus szovjetunióbeli összeomlásában. Gorbacsov most is kiállt egykori kollégája mellett: Sevardnadze „nem gyáva ember, hanem talán megértette, eljött az ideje ennek a lépésnek, hogy Grúzia ne szenvedjen. Szerintem igaza volt” - nyilatkozta.
Sevardnadzét 1995-ben választották meg Grúzia elnökévé, de már 1992 óta ő vezette az országot, miután Zviad Gamszahurdia akkori elnököt a népharag elsöpörte. 1993-ban Grúziában polgárháború tört ki, amit Sevardnadze szerencsésen átvészelt, csakúgy, mint az ellene elkövetett két merényletet. 

Ellenzéki tüntetők a tbiliszi parlamentben. Új helyzet Fotó: Reuters

A grúzok összességében csalódtak benne, bár általa kapta meg az ország a szabadságot, a demokráciát és a szabad sajtót. Eleinte stabilizáló erőként lépett fel, de hatalomszeretete és nélkülözhetetlenségéről való meggyőződése végül a bukásához vezetett. Egyre népszerűtlenebb lett, amint a 4,5 milliós kaukázusi ország egyre mélyebben süllyedt a szegénységbe, korrupcióba, s az emberek nem kaptak megfelelő állami szolgáltatásokat. Mint ahogyan más tradicionális társadalmakban is, ahol a jogállamiság gyenge, a családi és társadalmi kapcsolatok Grúziában mindennél többet számítanak. A baráti körhöz való hűség a gazdasági tevékenységek során is meghatározó: egyes számítások szerint Grúzia GDP-jének több mint hatvan százalékát a feketegazdaság állítja elő.
Sevardnadzét soha nem szerették honfitársai, kesernyés humora idegen az amúgy közismerten tréfakedvelő grúzok számára. Ellenségei felrobbantották a kocsiját; az elmúlt években viszont arra panaszkodott, hogy „kezd unatkozni, mivel senki nem tört az életére”…
Miután eltávolították a hatalomból, visszautasította a németek által felkínált menedéket. Németországban nagy tiszteletnek örvend a német egyesítésben játszott szerepe miatt. „Bár nagyon szeretem Németországot, Grúzia a hazám” - mondta a ZDF-nek. Arrafelé egyébként is az a mondás járja, hogy egy grúz csak Grúziában tud meghalni.

Még tart a hidegháború

Manapság egy stabil Grúzia legalább annyira érdeke az Egyesült Államoknak, mint Oroszországnak, mivel az azeri és kazah olaj, a Közel- és Közép-Kelet újonnan feltárt energiahordozója egy Grúziát átszelő, 2005-re megépítendő olajvezetéken fogja a Földközi-tenger felé venni útját. A Szovjetunió felbomlása óta a kaukázusi köztársaság nyilvánvalóan erősíti nyugati, főként amerikai kapcsolatait. Hatalomra kerülése óta Sevardnadze a Nyugat szemében olyan országként kívánta feltüntetni hazáját, amely szembeszáll a térségben az orosz imperialista törekvésekkel. 
A grúzok java része is e politikát pártolta, mivel Oroszország döntően támogatta az abház és dél-oszét szeparatizmust. Az oroszok többször megfenyegették Grúziát, hogy bombatámadást intéznek az állítólag a területén rejtőzködő csecsen harcosok ellen, valamint rendszeresen megszakítják az energia-utánpótlást: a gáz- és áramellátás gyakran szünetel.
Az oroszok nem tudják megbocsátani Sevardnadzénak, hogy amikor 1999-ben Jelcin megkérte, engedélyezze az orosz csapatok grúz területről induló invázióját Csecsenföld ellen, s azt a Clinton-adminisztráció nem támogatta, a grúz vezetés nemet mondott az oroszoknak.
Nyugati szakértők szerint Grúzia még mindig hidegháborús csatatér: Oroszország és az Egyesült Államok itt küzd a Kaszpi-tengeri olaj fölötti fennhatóságért. Oroszországnak a kaukázusi térség hagyományosan a „hátsó udvara”, ezért tart még mindig fenn katonai bázisokat, és támogatja a szeparatista törekvéseket. Az elnökségre legnagyobb eséllyel pályázó Szaakasvili sem túl népszerű Moszkvában, hiszen ő is amerikai elkötelezettségű, de az is szálka az oroszok szemében, hogy Sevardnadze, valamint Burdzsanadze ellenzéki vezető is kifejezte azt az óhaját, hogy Grúzia belépjen a NATO-ba. Az Egyesült Államok katonai tanácsadóival van jelen az országban, segít felszerelni és képezni a grúz hadsereget a terror elleni háború keretében. 
A grúz átmeneti kormány nehéz feladatok előtt áll: a gazdaság romokban van, politikailag instabil az ország, és elterjedt a korrupció, az átlagfizetés negyven dollár. A másik nagy kihívás, hogy Grúzia autonóm térségei (Adzsaria, Dél-Oszétia és Abházia) tovább fognak-e távolodni Tbiliszitől, esetleg végleg ki akarnak-e válni az országból, illetve bojkottálják-e a következő választást.
Grúzia államadóssága közel kétmilliárd dollárnyi; Szaakasvili szerint az amerikaiak további segítséget ígértek, bár azt is hozzátette, hogy nem bízik bennük. Elemzők szerint Szaakasvili hajlamos idegengyűlölettel és rasszizmussal keverni nacionalizmusát, pedig a főbb ellenzéki pártok éppen őt nevezték meg egyetlen elnökjelöltjükként, akinek döntő szerepe volt Sevardnadze eltávolításában.