Napjaink egyik leghétköznapibb teendője ruháink mosása-vasalása. De ez nem volt minden korban ilyen egyszerű!
Kezdetben a vasalás nem esztétikai szempontból volt fontos. A korai textíliák nagy része durva len vagy kendervászonból készült, ami a testtel érintkezve kellemetlenül dörzsölte a bőrt. Ezt szüntette meg a ruha kimosását követő simítás. A fényes felületek másik előnye pedig az, hogy kevésbé tapad meg rajta a por. Egyszóval: a nyomás, a hő és a nedvesség alkalmazásával - vasalni kellett!
A vasalás fejlődésének bemutatására formabontó módon - a maga szemszögéből megközelítve - egy időben két múzeum is vállalkozott. Míg a Textil Múzeum tárlata a ruha, a divat felől közelíti meg a vasalás kialakulását, addig az Öntödei Múzeumbéli kiállítás a vasalók anyagát, formáját mutatja be.
A vasalás szinte egyidős az emberiség történetével! Már az ókori egyiptomi sírokban is találtak kikeményített tunikákat, a legkorábbi simítóeszközök simára csiszolt kövek, fák, üvegdarabok voltak, amit kézzel tologattak a ruhán. Ez volt a mángorlás, a hidegen préselés kezdete. Ennek kézi, fejlettebb változata volt a nyújtófa, amire feltekerték az anyagot. A 18. századtól kezdve a gazdagok préselő szekrényeket készíttettek, ahol a nyomást csavarorsós szorítással oldották meg.
Európába Kínából jutott el a vasalás egy másik technikája, az edényvasaló, ami a hőkezelést és a nyomást már együttesen alkalmazta. 4000 éve már bronzserpenyőben izzó parázs és homok keverékét tologatták az anyagon. Az öntöttvas-gyártással indult el a vasalók egy új generációja. A hadiipar „melléktermékeként” megmaradt kis mennyiséget téglamintákba öntötték, amelybe fa fogantyú került. Innen ered neve is. Az ökörnyelv alak a 17. században alakult ki. Ezeket az eszközöket a forró kályhára kellett rárakni, és így felmelegíteni. A 18. század végétől kialakultak az üreges, szénnel, spiritusszal töltött vasalók. Bár jól tartották a hőt, de nagy hátrányuk, hogy a tökéletlen égés mellékterméke, a keletkező szén-monoxid halálos baleseteket is okozott. Ennek ellenére nagyon népszerűvé vált, még a 20. században is használták, sokféle mintával, fogantyúval és díszítéssel.
A mosás-vasalás lassan külön foglalkozási ággá vált. Ez fárasztó, nehéz fizikai és balesetveszélyes, társadalmilag nem megbecsült, női munka volt. A vasalónők a férfi napszám felét keresték hosszú évszázadokon keresztül, és nagyon nehéz soruk volt. A régi vasalók átlagos súlya 3-5 kg volt, amit lóbálnia kellett a vasalónőnek, hogy az izzó parázs több hőt adjon. A tűzből kivett parázzsal nagyon óvatosan kellett bánnia, valamint nagyon ügyelnie kellett arra, nehogy beszennyezze a ruhát.
A 19. század közepétől elterjedt gáz megjelent a háztartásokban is. Az 1920-30-as években a Fővárosi Gázművek a bérlakásokban a gáztűzhelybe beleépített, gázzal melegíthető vasalókat is bérbe adta. Még kényelmesebb megoldást jelentett a villanyvasalók megjelenése. Ennek feltalálása Zipernowsky Károly nevéhez fűződik, aki 1885-ben elsőként készített transzformátort, és szabadalmat kapott az elektromos fűtésű vasalóra. Ez már egyszerű és tiszta volt, végül pedig a sort napjaink gőzölős vasalói zárják. A vasalók ára fokozatosan csökkent. Míg 1895-ben, méretétől függően 3,5-4,5 koronába került egy szénvasaló - ekkor egy pár ökröt adtak 5-6 koronáért -, 1948-ban „már” csak 50 forintba került, napjainkban pedig már nincsen háztartás vasaló nélkül. Örvendetes tény, hogy a háztartási eszközök nagyívű fejlődése és a munka
könnyebbé válása folytán egyre több férfi is rászánja magát a vasalásra.
(„A simítás trükkjei, trükkös simítók”. Kétrészes, egyidejű kiállítás az Öntödei Múzeumban (II., Bem József utca 20.) és a Textil Múzeumban (III., Lajos utca 138.))