Új filmmel jelentkezett Szomjas György. A meghökkentő témákat kedvelő filmrendező ezúttal is olyan szférába vezeti be a nézőket, melyről az átlagember alig tud valamit. Vagabond című filmjében a budapesti táncházak világába, a népzene és néptánc kedvelői közé visz el bennünket.
A film egy budai úrilány és egy állami gondozottként felnőtt fiatalember kapcsolata köré építi fel a táncházi szubkultúra díszleteit, sok magyar, délszláv és cigány muzsikával kísérve. A leginkább a mai harmincasoknak, negyveneseknek szóló nosztalgikus filmben Karesz, a hányatott életű főhős a népzenei miliőben lel végre otthonra, barátokra, társra.
Az egyszerű történetet az teszi érdekessé, hogy az események összekötő szála a magyarországi táncházmozgalom, melynek gyökerei a hetvenes évek elejére nyúlnak
vissza. A kezdetekről Kiss Ferenc, a film zenei rendezője mesélt lapunknak. „Az első táncházat néhány amatőr táncegyüttes szervezte a maga szórakoztatására. Az erdélyi Szék falu tánc és zenei anyagából készültek fel. Muzsikálásra Sebő Ferencet és Halmos Bélát kérték fel. Az első táncház olyan jól sikerült, hogy híre ment a főiskolákon, az egyetemeken. A második rendezvényen már annyian voltak, hogy nem fértek el.” A lendületes kezdés után a fellépők döntés elé kerültek: kilépjenek-e a szélesebb nyilvánosság elé? Végül Tímár Sándor, Sebő Ferenc és Halmos Béla úgy döntöttek, hogy vállalják a nyilvános megméretést. Az idő őket igazolta, mert néhány év alatt országossá terebélyesedett a mozgalom. Hamarosan Nyugat-Európában, sőt a tengerentúlon is elterjedt.
A táncházmozgalomról sokfélét leírtak már. Egyes megnyilatkozások központi irányítású, felülről gerjesztett népiességnek tartották, és volt, aki azt mondta, hogy a Kádár-korszakban csak így, ilyen burkolt módon jelenhetett meg az irredentizmus. Kiss Ferenc, aki egyébként maga is népzenész, másként látja: „A népművészet megismerése, megtanulása és használata iránti igény teljesen spontánul alakult ki a hetvenes évek elején. Nevezzük inkább folklórjelenségnek, mindenképpen egy rétegkultúrát jelent. A hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Azt sem lehetett ráfogni, hogy nacionalista, mert kezdettől fogva a velünk élő népek folklórját is ugyanúgy tanultuk, zenéltük, táncoltuk. A jelenség komplex kulturális palettát képviselt, tehát nemcsak zeneileg indult el egy mozgalom, hanem a zene-, a tánc-, és a népművészet iránti általános érdeklődésben.”
A táncházjelenség kiteljesedése Kiss szerint a kor sajátosságaival magyarázható. „Nyilván egyfajta csömör, az évtizedek során belénk vert, kiüresedett frázisok szintjén sulykolt,
szocialista kultúra elleni lázadás egyik megnyilatkozása volt, méghozzá igen hatékony, közösségteremtő formában. S csatlakozott hozzánk egy olyan szellemiségű és értelmiségi elit, amelynek azóta sincs párja.” (Pándi Zsuzsa, Pécsi Tibor)