Makki Marie-Rose
Szenny a csatornákból

Mindent ki kell próbálni! Sok fiatal szerint ez ma már általános vezérelv, ami alatt a cigaretta, az alkohol vagy a drog éppen úgy értendő, mint a szex különböző formái. Kamaszok beszámolói szerint észrevehető tendencia lett a fiatalok körében a „buli-homokosság”. A felnőtt társadalom meg hitetlenkedik, igazából nem is tud mit kezdeni a jelenséggel.

Party egy bárban. Propaganda célpontjai 

A jelenség lényegében véve nem új keletű, gondolná az ember, aztán kiderül: elég manapság csak szúrópróbaszerűen megkérdezni tetszőleges számú kamaszt, valóban divat lett-e az azonos neműekkel való élményszerzés. A tapasztalatok szerint a többség nem lepődik meg a kérdésen, s a világ legtermészetesebb módján rábólint: persze, ez létező divatjelenség, inkább lányok körében jellemző, buliból, poénból csinálják. Ez nem igazán homoszexualitás, fűzik hozzá többen, az amúgy heteroszexuális fiataloknak egyszerűen kalandnak tűnik kipróbálni, milyen is a szex egy azonos neművel. A beszámolók szerint a plátói érzelmektől a nyers szexualitáson keresztül - ez a leggyakoribb - a bonyolultabb lelki-fizikai kapcsolatig minden szerepel a palettán. 
„A mi osztályunkban két lányról biztosan lehet tudni, hogy intim kapcsolatban vannak egymással - állítja B. Alexandra, tizenhét éves budapesti gimnazista. - Ez nem olyan régen derült ki, egy táborozás alkalmával, amikor közönségesen egymásnak estek az osztályfőnökünk szeme láttára. Az csak nézett szegény, de nem avatkozott közbe. Ha meg is tenné, akkor valószínűleg megkapná, hogy mi köze hozzá? Mellesleg ezeknek a lányoknak teljesen rendezettek a családi viszonyaik, és fiúkkal van kapcsolatuk. Egyértelműen divatból, kalandvágyból teszik, nem gondolják azt, hogy ennek bármilyen negatív következménye lenne az életükben. A többiek túlnyomó többségét ez egyáltalán nem zavarja, különösen a lányokat nem, akiknek a körében ez kifejezetten poénos dolognak számít. Sokan közülük kíváncsiak, ha úgy adódik, hajlandóak lennének egy alkalmi kapcsolatra. Ez az egész egyszerűen benne van a levegőben: lányként nem ritkán olyan megjegyzéseket kapni lányoktól, amilyenek eddig csak bunkó fiúktól jöttek. Úgy vettem észre, a fiúk között ez nem annyira divat, közöttük még ciki, ha valaki meleg.”
„A fiúk között a mai napig a kemény macsó imázs megy - állítja a huszonhárom éves egyetemista S. László. - Úgy látom, közöttük is elterjedtebb az azonos neműek közti próbálkozás, mint régebben, csak ők nem vállalják fel a többiek előtt, divatirányzatról nem nagyon beszélnék. A fiúkollégiumokban persze az ilyesmi különösen jelen van, én úgy láttam, az önértékelési problémák meg az apakomplexus ebben erősen közrejátszanak. Jó néhány társaságban a »buli-homokosságot« főként a lányok vállalják fel szívesen, szerintem a tartós homoszexualitás azonban a mai napig zárt világ, a négy fal között zajlik.”
„A bulikon, diszkókban gyakori, hogy a lányok csókolóznak egymással, már csak azért is, mert ezzel fölkelthetik a fiúk érdeklődését. Közben halvány fogalmuk sincs, mibe is másznak bele, viszont elmondhatják: nekik is volt már szexuális élményük” - mondja M. Anett, huszonegy éves egyetemista, akinek tizenhét évesen volt ugyan egy lánnyal tartós kapcsolata, de magát egyértelműen heteroszexuálisnak tartja. 

Ifjúság és előítéletek

Az ifjúság elég vegyes réteg, s szociológusok szerint a legszélsőségesebb magatartásformáktól a markánsan konzervatív irányzatokig minden egyformán föllelhető benne, és az is kétségtelen, hogy már régen nincsenek egyeduralkodó normák. Idén látott napvilágot az ELTE Pszichológiai Intézete és a Marketing Centrum által végzett átfogó vizsgálat a magyarok szexualitásáról. Ebből egyebek között az is kiderül, hogy rengeteg erkölcsi gáttól szabadultunk meg az elmúlt évtizedekben, a tabuk nagy része lassan eltűnik. Az emberek toleránsabbak is lettek, például a fiatalok körében sokkal elfogadottabbak a különböző szexuális magatartásformák, kevésbé erősek az előítéletek, mint az idősebbeknél. 
Mindebben persze komoly szerepe van annak, hogy a fiatalok mintakövetőből mintaadó réteggé váltak, s életükben minden eddiginél inkább megnőtt a kortárs csoportok befolyása. „Bár a gátlásosság vagy a gyakran rossz, korai szexuális élmények is elegendőek ahhoz, hogy fölkeltsék egy fiatal érdeklődését az azonos nem iránt, alapvetően mégis a társaságnak van nagy belevivő ereje - állítja S. László. - A bandázás ma nagyon erősen jellemző a fiatalokra, senki sem akar egyedül lenni. Saját tapasztalataim szerint a csapatszellem, az osztálytársi viszonyok meg az abszolút tudatlanság sodorja bele minden eddiginél inkább az ilyen kapcsolatokba még azokat is, akiktől ez az egész nagyon távol áll. Ami viszont az előítéleteket illeti, szerintem igazán csak azokkal szemben enyhült az elutasítás, akik kalandoznak ugyan, de nem ragadnak benne a homoszexuális kapcsolatokban.”
„A szülők, tanárok véleménye nem nagyon számít, és különben is: az a dologban a leginkább vonzó, hogy titkos, bűnös dolgot lehet tenni, ettől olyan érdekes, ettől van varázsa, mert a mai világban már kevés dolog számít ilyennek - erősíti meg M. Anett. - Ráadásul a felnőttek többnyire elég gyanútlanok is, nem igazán hiszik, hogy ilyesmi előfordulhat. Irtó nehéz a szülők elé állni ezzel a dologgal, engem, amikor kiderült, békén hagytak, de éreztem, hogy tehetetlenek, és rettegnek attól, hogy így maradok. Az a helyzet, hogy elég korán önállósodunk is, nézd csak meg, a plázákban már a tízévesek is együtt mászkálnak, szülő nélkül.”

Meleg reklámok

Kortársként értendő természetesen a pszichológusok által csak „szimbolikus kortársnak” nevezett televízió is, ahol minden szereplő - műsorvezető, bemondó, színész - fiatal külsejű, tegeződik, szlenget beszél, és olyan normákat közvetít, amilyeneket akar. A megkérdezett fiatalok mindegyike utalt arra, hogy a média szabályosan népszerűsíti a homoszexualitást, miközben semmi konkrét ismeretet nem ad róla. „A különböző műsorok, reklámfilmek egész nyíltan erről szólnak - mondja M. Anett -, a női vagy férfi illatszereket például előszeretettel ágyazzák homoszexuális történetekbe. Egyértelmű a média felelőssége, hisz a kiskorúak azon nőnek fel. A sztárság elengedhetetlen összetevője ma a szexuális abnormalitás, de minimum annak lebegtetése, gondolj csak Michael Jacksonra, Elton Johnra, Madonnára, a TATU-ra, Kismocsokra és a többiekre. Pornósztárok, színészek, popsztárok, divattervezők mind-mind pozitív élményként számolnak be hasonló kalandjaikról a nyilvánosságnak.” 
A felelősséget persze nem lehet kizárólag a média nyakába varrni. „A gyerek, amikor ilyeneket lát a tévében, és kérdezi a szüleit, hogy mi ez, akkor azok nem mernek neki semmi érdemi dolgot mondani, mert nem akarnak antimodernnek látszani - így M. Anett. - Ha pedig eltiltják tőle, akkor a gyerek joggal méltatlankodik: de hát ti is ezt nézitek főműsoridőben. Mint a tizenegy éves unokaöcsém, aki kommentár nélkül nézi otthon a legmerészebb filmeket is. Szerintem a helyzet csak rosszabbodni fog. Nemhogy a következő szülőgeneráció - a mai szülők jelentős része sincs olyan erkölcsi állapotban, hogy normálisan nevelje a gyermekeit. Nem sokat tud róluk, ez az igazság.” 

Avatott segítők

Úgy tűnik, számos kérdésben a felnőtt társadalom maga is tanácstalan, és mintha hajlamos lenne bagatellizálni azokat a problémákat, jelenségeket, amelyek a kamaszok számára viszont komoly gondokat okoznak. Ha egy osztályfőnök egyáltalán észreveszi és megszánja - mint az megtörtént - nemi identitási zavarokkal küszködő diákját, akkor elviszi, mondjuk, az illetékes pszichiátriára. Ott a felelős szakember széttárja a kezét, és azt mondja: ebbe nem lehet beleszólni, ez az ő élete. A fiataloknak többnyire nincs kihez fordulniuk olyan lényegi kérdésekben, mint a szexualitás pszichés vonatkozásai vagy a nemi identitás mibenléte, nem kapnak érdemi eligazítást, sőt nem egy helyen még mindig erős tabukba ütköznek. Klinikai szakpszichológusok beszámolója szerint minden homoszexuális felnőtt kliensnek volt egy ennek megfelelő gyermek- vagy fiatalkori élménye, függetlenül attól, hogy tényleges homoszexualitása serdülőkorában vagy csak mondjuk a házasságát követően jött a felszínre.
„Nemhogy a homoszexualitásról, hanem magáról a szexualitásról sem kaptunk sehol érdemi információkat, azt sem tudtuk, hogy tulajdonképpen mi is az. Hogy nem azért jó, mert mindenki csinálja, és akkor jónak kell lennie - állítja M. Anett. - Magyarországon a szexualitásnak nincs kultúrája, nem beszélünk róla, az undormány pornófilmeket megvehetjük, de az nem szexualitás, az valami állati kibontakozás. Csak ilyen szinten lehet ezzel a témával találkozni, az ember az egészről nem tud semmit, így érzelemmentesen kipróbálja ezt is, azt is, ami az útjába kerül. Amikor meg néha tömeges felvilágosítás zajlik az iskolában, akkor senki sem fog kiállni ilyen problémákkal, az biztos. Nagyon kellene egy iskolán kívüli, semleges tanácsadóhely.” 
„Egy életre meg lehet szenvedni az ilyen kalandokat, még ha a nagy többség konkrétan nem is ragad benne, főként a lányok nem - erősíti meg S. László. - Az, aki ki akar jönni belőle, elég sokat kínlódhat. Én sajnos tizenhat évesen voltam azonos neművel, és most életem további részében állandóan azon rágódhatok, hogy vajon homokos vagyok-e, vagy érdemes erőlködnöm egy normális kapcsolaton? Persze egy heteroszexuális kapcsolat is adhat negatív élményeket, de ott nem zavar így a kétség. Aztán sok olyan van, aki mindkét nemmel csődöt mond. Akkor hova menjen, mit csináljon? Ki is ő? Ami engem illet, szeretnék normálisan élni, de úgy vettem észre, nincs elérhető szakember, aki ebben segítsen.” 
Pázsit Emese gyermeknőgyógyász, neves pszichoterapeuta szerint ma általában véve is egy rendkívül megengedő szemlélet térhódítása jellemző a gyakorló pszichológusok, pszichiáterek között, mert a szakemberek előszeretettel igazodnak a társadalmi elvárásokhoz. „Élesebben fogalmazva, olyan nézetek felé hajlanak, hogy adja mindenki önmagát, az egyéniségét, azaz vállalja szabadon az érzelmeit, különböző indulatait. Ez az elv nehezen működtethető egy társadalomban - állítja a doktornő. - A homoszexualitás sok mindenből tevődik össze, de a mai napig nincs tudományos alapja annak, hogy ez velünk született, genetikai adottság lenne. Személyes véleményem szerint ez természetellenes jelenség. Ha engem kérdez, nagyon veszélyesnek tartom azt a szintű támogatását, sőt ösztönzését, ami ma a társadalomban divatos. A büntetés, a megbélyegzés semmiképpen sem elfogadható, de azért a ló túlsó oldalára sem kellene átesni: erényként sem szabadna ezt propagálni. A puszta kalandvággyal ugyanis életeket lehet tönkretenni. 
A legerősebb védőfaktor az egész kis kortól zajló, folyamatos eszmecsere a világ dolgairól a szülők és a gyerekek között, mindig az adott életkornak megfelelően. Az odafigyelést, a nevelést, a körülöttünk zajló jelenségek kommentálását egész kis korban el kell kezdeni. Ha nem volt bizalmas kapcsolatunk a gyerekkel, akkor nem sok súlya lesz a szavunknak, ha tizennégy éves korára észbe kapunk és ráförmedünk, hogy mit tegyen és mit ne. Márpedig nagyon sokan ezt teszik.” 
Persze nemcsak a család, hanem többnyire az iskola sincs a nevelés magaslatán. Hiányzik a rendszeres egészségnevelés az iskolákban, amibe Pázsit Emese szerint a szexualitás éppúgy beletartozik, mint az általános egészségtani ismeretek vagy a megfelelő tisztálkodás és táplálkozás. Az igény óriási rá, de csak elvétve, helyi szinten működnek hasonló programok az országban. „Egyszer egy autószerelő szakmunkásképző egyik osztályába küldtek be orvosként szexuális felvilágosító órát tartani, csupa szöges dzsekis vagány közé azzal, hogy szóljak, ha nagyon elszemtelenednek. Az előadáson néhány perc után azt láttam, hogy néma csendben figyelnek, s ez így ment végig. Egyértelmű volt, hogy ezekkel a gyerekekkel komolyan és őszintén még senki nem beszélt ezekről a dolgokról.” A diósgyőri kórház a miskolci ÁNTSZ-szel karöltve több éve működtet az ottani iskolákban egy komplex egészségnevelési modellt, amelyet kortárs segítők és pedagógusok továbbképzésével valósítanak meg. A tapasztalatok szerint nekik legalább olyan hasznosak a megszerzett ismeretek, mint azoknak, akiknek majd azokat továbbadják.