Hetek - VII. évfolyam, 33. szám, 2003. augusztus 15

Múlt heti számukban közöltek egy összeállítást a Balatonról. A tóhoz évek óta visszajáró turistaként sajnos csak megerősíteni tudom a cikkben jelzett aggasztó jelenségeket. Mintha megállt volna az idő valahol tizenöt évvel ezelőtt. A strandok állapota, felszereltsége évek óta változatlan. A felhős időkre pedig - legalábbis a 71-es főút mentén tömegesen elhelyezett plakátokból ítélve - a hagyományos vándorcirkusz mellett az elmúlt hetekben a fonyódi sportcsarnokban megrendezett erotika vásár (élő szado-mazochista bemutatókkal) valamint a vonyarcvashegyi amatőr sztriptíz verseny jelentette a „kulturális kínálatot” a balatoni nyaralók számára.

Persze tudom, hogy vannak igazán nívós programok is, például Keszthelyen, de az autós turisták a színes hirdetésekből még ebben a városban is csak az éjszakai bárokról és az újonnan megnyílt „Kínzó múzeumról” (a furcsa név mögött középkori kínzóeszközök makettjeit bemutató tárlat rejlik) tájékozódhatnak. Az idegenforgalomban pedig - ha tetszik, ha nem - döntő az első benyomás élménye. Aki lépten-nyomon ilyen reklámokba ütközik, hajlamos lesz ezekből ítéletet alkotni.
Ennél is szomorúbb volt azonban egy augusztus eleji „élményem”, amelynek Hévízen lehettem szemtanúja. Az esetre a Hetek múlt heti számából egy másik cikk címe illene legjobban: Befürdés a fürdővárosban. A Balaton válságtól legkevésbé sújtott településének legforgalmasabb cukrászdájában, a Rigolettóban fagylaltozott egy magyar házaspár. Fizettek, de még távozás előtt feltűnt nekik, hogy a számla jócskán eltér attól, amit a kiírt árak alapján fizetniük kellett volna. Mivel gyakori vendégek voltak a cukrászdában, ezért megkérdezték a pincért, hogy miként kerülhetett a fagylaltospultnál gombóconként 100 forintért megrendelt fagyi a fizetéskor 160 forintba. A pincér ekkor a pult mögül előhúzott egy árlapot, amelyen kézzel utólag ráírták a hatvan százalékkal magasabb árat. Nyers stílusban közölte a vendégekkel: mivel megették a fagylaltot, és kifizették a számlát, további vitának helye nincs, neki pedig amúgy is sok a dolga.
A vendégek nem fogadták el a magyarázatot, és - jobb híján - elkérték a vásárlók könyvét, hogy ott rögzítsék kifogásukat. Erre már megjelent a cukrászda tulajdonosa - bizonyos Rigó úr -, és szitkozódva közölte a házaspárral: azt ír, amit akar, felőle ki is téphetik a papírt a tömbből. Amikor a vendégek megjegyezték, hogy családosan már tucatszor jártak a Rigolettóban, Rigó úr ingerülten azt válaszolta, hogy neki „jöttment buszos magyarokra” nincs ideje, majd a cukrászda elegáns beltéri liftjén a felsőbb régiókba távozott. Előbb azonban még begyűjtött egy elismerő simogatást az egyik fiatal pincérnőtől, aki láthatóan nagyon büszke volt „karakán” főnökére, hogy milyen jól kiosztotta a „jöttment magyarokat”. Nem tudom, hogy a hévízi önkormányzat (amely a felügyeletet gyakorolja a cukrászda felett) kivizsgálta-e a túlszámlázás miatti panaszt, mindenesetre a Rigolettó tulajdonosa és stábja előttem mélységesen leszerepelt. Lehet, hogy ők úgy érzik, most szalad a szekér, és ezért mindent megengednek maguknak. Akárhány féle fagylaltot készítenek is azonban, ezzel a stílussal ők sem különböznek az útszéli „kifosztós” vendéglősöktől. Ne csodálkozzanak azon, hogy egy magyar vendég, akit saját országában ilyen stílusban inzultálnak, jövőre egy (vagy több) határral arrább költi el a nyaralásra szánt pénzét. Sajnos, teljesen igaza van.