Hetek - VII. évfolyam, 22. szám, 2003. május 30

Harag és büszkeség című könyvével a világhírű olasz írónő, Oriana Fallaci tízéves csendet tört meg. Azt a csendet, amelyben manhattani otthonában a szeptember 11-i apokalipszis pillanatáig élt. Mostani megszólalása azonban sokáig emlékezetes marad: könyve Európában évtizedek óta nem tapasztalt felzúdulást váltott ki. Vitákat, veszekedéseket, szenvedélyes dicséreteket és vad támadásokat. Olaszországban több mint egymillió példányt adtak el Fallaci könyvéből, és bestseller lett Franciaországban, Németországban és Spanyolországban is. A magyar kiadás az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban a Focus Kiadó gondozásában.

Oriana Fallaci az iszlám terrorizmus által előtérbe tolt kérdéseket feszegeti: az iszlám világ és a nyugati világ közötti ellentétet, sőt - véleménye szerint - összeférhetetlenséget, a fordított keresztes háború, a dzsihád világméretű realitását, és az erre adandó válasz hiányát, a Nyugat nemtörődömségét és Európa öngyilkosságát. Fallaci modern Kasszandraként sorolja vádpontjait, szenvedélyes érveit, és leplezi le
korunk kényelmetlen igazságait könyv hosszúságúvá nőtt nyílt levelében.
„Ami következik, az egy prédikáció. Levélnek indult, amelyet a főszerkesztő kért tőlem arról a háborúról, amelyet Allah fiai hirdettek a Nyugat ellen, és mialatt írtam, prédikáció lett belőle… Egy prédikációt nem az eredmény vagy a taps vagy a hurrogás alapján kell megítélni.
Így aztán hosszú időnek kell eltelnie, mielőtt megtudom, milyen eredményt értem el. Nagyon hosszúnak. Nem várhatjuk el, hogy az én haragom és büszkeségem hirtelen felébressze azokat, akik alszanak. Ami azt illeti, nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is felébrednek” - írja Oriana Fallaci a Harag és büszkeség előszavában.
***

Olasz vagyok. Tévednek, akik azt hiszik, hogy amerikai vagyok. Soha nem kértem amerikai állampolgárságot. Amikor Rómában felkeresett az amerikai nagykövet, Maxwell Rabb, és azt kérdezte, miért nem kérem az állampolgárságot a hírességeknek járó alapon, a következőket válaszoltam neki. (És még most is magam előtt látom, milyen átható tekintettel figyelt engem, miközben beszéltem, ahogy a homlokát ráncolta, látom az ajkait, amelyek hol mulatva rajtam, hol szomorkásan mosolyogtak.)
Nagykövet úr, uram: mélyen kötődöm Amerikához. Annyira, hogy gyakran veszekszem is vele. Akkor is, ha bírálom a hibáit, tévedéseit és fogyatékosságait. Mindenekelőtt azt, hogy gyakran elfeledkezik a nemes eszmékről, amelyekből megszületett és amelyeken felnövekedett. A fényűzés gyerekes kultuszát, javainak a meggondolatlan pazarlását, a képmutató erkölcsöket, az erőszakos arroganciáját gazdasági és katonai téren. (Olyan arrogancia egyébként, ami elkerülhetetlen minden olyan ország esetében, amely eljut a hatalom és az erőfölény szintjére.) És egy olyan, túlságosan is hosszan eltűrt csapás kísértő emlékét, amely mára teljesen kiveszett, és amit az áldozatok leszármazottai időnként, véleményem szerint tévesen, kihasználnak. A rabszolgaság csapását. Aztán az oktatás hiányosságait, vagyis azokat a réseket, amelyek szegényessé teszik a tudását, mert ismerjük be: tudományos és technológiai értelemben a tudása fantasztikus. Humán területeken azonban valahogy nem elegendő. És az erőszak és a brutalitás állandó felmagasztalását, olyan felmagasztalását, ami, különösen a mozifilmeken keresztül, megmérgezi a megváltott, de tanulatlan köznépet, és megfertőzi a világ többi részét is. Aztán a szex lealjasult és megszállott mutogatását, a homoszexualitás unalmas istenítését, a mértéktelen és határtalan hedonizmusát. Ugyanazok a hibák, amelyek a Római Birodalom bukását okozták, és egy nap az ő bukását is fogják okozni: emlékezzen majd erre. Mégis, mélyen kötődöm hozzá. Amerika olyan számomra, mint egy férj, egy szerető, akihez mindig lojális és hűséges leszek a hibáival együtt is. (És feltéve persze, ha nem szarvaz fel valamilyen megbocsáthatatlan árulással.) Sokat számít nekem a férjem, a szeretőm. Szeretem a pimaszságát, a bátorságát, az optimizmusát. Imádom a szívélyességét, a találékonyságát, az önmagába és a jövőbe vetett bizalmát. Elismerésem annak a tiszteletnek, amiben a közembereket, a nyomorultakat, a csúfakat és az elcsüggedteket részesíti. Irigylem a végtelen türelmét, amivel eltűri a sértéseket és a rágalmakat. Dicsérem azt a csodálatos méltóságot, sőt alázatot, amivel hordozza a saját semmihez sem fogható sikerét, úgy értem: azt, hogy mindössze két évszázad leforgása alatt abszolút győztessé vált. Prototípusa mindannak a Jónak és mindannak a Rossznak, amit mindnyájan követni, utánozni akarunk. Mentőövet jelent, amibe mindannyian belekapaszkodunk, és ahová segítségért folyamodunk. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ha az én férjem nem verte volna meg Hitlert, ma németül beszélnék. Ha nem fogta volna vissza a Szovjetuniót, ma oroszul beszélnék… Végül pedig csodálom azt a vitathatatlan és elvitathatatlan nagyvonalúságát, ami megmutatkozik például akkor, amikor New Yorkba érkezem, átnyújtom az olasz útlevelemet az amerikai tartózkodási engedély kártyájával, és az útlevélellenőr azt mondja: „Üdvözlöm itthon.” Az én szememben ez az önzetlenség, a nagylelkűség kedves gesztusa. Arra emlékeztet, hogy Amerika mindig is Refugium Peccatorum volt, árvaház olyan emberek számára, akiknek nem volt országuk. Hazátlanok, otthontalanok, anyátlanok számára. Nekem azonban van hazám, otthonom, anyám. A hazám, az otthonom és az anyám Olaszország. Szeretem az anyámat, jobban, mint a férjemet, és ha elfogadnám az amerikai állampolgárságot, úgy érezném, hogy elutasítom, megtagadom őt.

***
Persze az én Olaszországomnak, annak az Olaszországnak, aki miatt soha nem vettem fel az amerikai állampolgárságot, és azt mondtam Rabb nagykövet úrnak, amit mondtam, semmi köze a mai Olaszországhoz. Kezdve azon, hogy Olaszországban az olaszok (akárcsak a többi európai, ezt jobb, ha rögtön tisztázzuk) az Oszama bin Ladenek és palesztin csodálói mellett állnak. Úgy értem, azoknak az olaszoknak az Olaszországa, akik képesek lennének eladni a lányukat egy bejrúti bordélyházba, csak hogy kezet rázhassanak egy harmadrangú hollywoodi sztárral, ellenben amikor New York-iak ezrei válnak hamuvá, csak röhögcsélnek, és fitymálóan mondják: „Ez jó. Az amerikaiak megkapták a magukét.” Vagy azoknak az olaszoknak az Olaszországa, akiket a futballmeccsek kapcsán írtam le, a hazafiasság hiányával kapcsolatban. Vagy a megalkuvók Olaszországa, a köpönyegforgatóké, akik egyforma lelkesedéssel tudják visítozni, hogy Isten-óvja-a-királyt és Isten-óvja-a-köztársaságot, Heil-Mussolini és Heil-Sztálin. Heil-bárki-aki-erre-jár. Vagy, ami még ennél is rosszabb, a vörös és fekete fasiszták Olaszországa, akikről eszembe jut Ennio Flaiano író vészjósló megjegyzése, amit akkor tett, amikor helyreállt a demokrácia: „Az olasz fasisztákat két részre lehet osztani: fasisztákra és anti-fasisztákra.” Ó, kérem! Csak nem akarják, hogy felsoroljam az öszszes Olaszországot, ami nem az én Olaszországom, és amik szenvedést okoznak nekem, és időnként arra késztetnek, hogy átkozzam a Mameli himnusz iránti lojalitásomat meg azt a vérpecsétes zászlót, amit Toszkánában őrzök?
Jól van, felsorolom. Mert ahogy az Angliák, Franciaországok, Németországok, Spanyolországok és így tovább, vagyis az egész mai Európa, azok az Olaszországok is szoros kapcsolatban állnak a fordított keresztes háborúval. Azzal a vaksággal, süketséggel, lustasággal, ostobasággal, mazochizmussal, ami megakadályozza a Nyugatot (beleértve Amerikát), hogy észrevegye azt a szakadékot, aminek a szélén állunk. És itt jönnek ők… Mindenekelőtt az ex-kommunisták Olaszországa, akik ötven éven keresztül (még nagyon fiatal voltam, amikor elkezdődött) sebekkel borították a lelkemet. Akik gyötörtek engem a liberalizmusellenességükkel, az elbizakodottságukkal, a megvetésükkel mindenki iránt, aki nem volt kommunista. (Minden nem-kommunistát reakciósnak vagy őskövületnek bélyegeztek, vagy Amerika kiszolgálójának. Az amerikait ámérikainak írták: emlékeznek?) Akik úgy bántak velem, mint egy hitetlennel, de a Berlini Fal lebontása után azonnal hangnemet váltottak, és elveszetten, mint a csibék, akik már nem tudnak elbújni a kotlósuk szárnyai alatt, amit Szovjetuniónak hívtak, úgy tettek, mint akik letagadják a múltjukat. Megjátszották a liberálist. Sőt, most úgy viselkednek, mintha ők bontották volna le azt a falat, és a „jótevő” szerepében tetszelegnek.

***
Kedves angolok, franciák, belgák, hollandok, németek, osztrákok, magyarok, skandinávok, spanyolok, portugálok, görögök és így tovább, ámen. Nehogy úgy járjatok, mint az a miniszterelnök, aki olyan jóízűen kárörvendezett, mint egy boldog menyasszony, mielőtt megtudta volna, mi a véleményem róla. Ne ugráljatok örömötökben a forró szemrehányások miatt, amivel azokat az Olaszországokat illettem, amik nem az én Olaszországaim. A ti országaitok sem jobbak az enyémnél. Tízből tíz ijesztően pontos másolata az én országomnak, és szinte minden, amit az olaszok ellen elmondtam, rátok is érvényes, mivel ugyanabból az anyagból vagytok gyúrva. Ó igen, drágáim: ebben az értelemben mindannyian egyetlen, nagy családhoz tartozunk. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a gyávaság, ugyanaz a képmutatás. Ugyanaz a vakság, süketség, a bölcsesség hiánya, mazochizmus. Ugyanaz a szabadosság, amit a szabadság égisze alatt csempésznek be. Ugyanaz a tudatlanság és a vezetői képesség hiánya, ami a muszlim betolakodóknak kedvez. Aztán a politikai korrektség hóbortja, ami adja alájuk a lovat. Hogy higgyenek nekem, elég, ha megfigyelik azt a Gazdasági Klubot, amit olyan büszkén Európai Uniónak neveznek. A klubot, ami csak arra jó, hogy a nyakunkba varrja a közös valuta retorikai nonszenszét, hogy versengjen Amerikával, vagy úgy tegyen, mintha versengene, hogy mesés és meg nem érdemelt (adómentes) fizetéseket osztogasson ügyetlen és haszontalan parlamentje tagjainak. És hogy engem boszszantson a populista ostobaságaival. Mint például azzal a rendelettel, ami hetven kutyafajtát akar megszün-tetni. („Minden-kutyának-egyenlőnek-kell-lennie” - ahogy Ida Magli antropológus ironikusan megjegyezte.) Vagy azzal, ami szabványosítani akarja az összes európai repülőgép üléseit. (Minden-fenék-legyen- egyenlő - mondom erre én.) Egy klub, ahol csak angolul vagy franciául lehet beszélni, olaszul, spanyolul, flamandul, finnül, norvégül, satöbbi, még véletlenül sem, és ahol továbbra is a századfordulós triumvirátus: Anglia-Franciaország-Németország az úr. Egy klub, ahol menedéket talál több mint tizenötmillió Allah-fia, és Isten tudja, köztük hány terrorista vagy terroristajelölt vagy leendő terrorista. Egy klub, ami prostituáltként paráználkodik az arab országokkal, és a zsebét mocskos olajdollárokkal tömi meg. Ugyanazokkal az olajdollárokkal, amelyekkel a szaúdi amerikai nagybácsik felvásárolják az ősi palotáinkat, a bankjainkat, a kereskedelmi és ipari cégeinket. Ezenfelül olyan klub, amely a „Közel-Kelettel rokon kultúráról” mer beszélni. (Mi a fe-nét jelent a „Közel-Kelettel-rokon-kultúra”, ti csacsogók? Hol mutat a kultúra rokon vonásokat a Közel-Keleten, ti ostoba bohócok? Mekkában? Betlehemben, Gázában, Damaszkuszban, Bejrútban? Kairóban, Tripoliban? Nairobiban, Teheránban, Bagdadban, Kabulban?)

***
Amikor nagyon fiatal voltam, talán tizenhét éves, mennyire vágytam egy egységes Európa után! Háborúból jöttem, olyan háborúból, amelyben az olaszok és a franciák, az olaszok és az angolok, az olaszok és a finnek, az olaszok és az oroszok, az olaszok és a németek, a németek és a franciák és az angolok és a lengyelek és a hollandok és a dánok és a finnek és az oroszok és így tovább irgalom nélkül gyilkolták egymást: emlékeznek? Az átkozott második világháborúból. Apám, nyakig belemerülve egy teljesen újfajta küzdelembe, az Európai Federalizmusról szónokolt. Carlo és Nello Rosselli délibábjáról. Felvonulásokat szervezett, tömegekhez szólt, azt hirdette: „Európa, Európa! Létre kell hoznunk Európát!” És tele lelkesedéssel, bizakodó örömmel, én is követtem őt, akárcsak azokban a napokban, amikor bátran skandálta: Szabadság, Szabadság! A sosem ízlelt békével egyidejűleg kezdtem megismerkedni azokkal, akik korábban az ellenségeim voltak, és amikor a németeket egyenruha nélkül láttam, gépfegyverek, ágyúk nélkül, arra gondoltam: „Istenem, ők is éppen olyanok, mint mi vagyunk. Ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy esznek, ugyanúgy nevetnek, mint mi, szeretik a zenét, a költészetet, a művészetet, akárcsak mi. Ők is imádkoznak vagy nem imádkoznak, akárcsak mi… Akkor hogyan lehetséges az, hogy annyit ártottak nekem, hogy annyit kegyetlenkedtek, üldöztek, gyilkoltak minket?” Aztán arra gondoltam: „De hiszen mi is ártottunk nekik, mi is gyilkoltuk őket!” Átvillant rajtam a rettenetes felismerés, hogy az Ellenállás idején talán, sőt biztosan hozzájárultam én is, így vagy úgy, néhányuk halálához. Talán én is megöltem valamelyiküket. Ezen gondolkodtam, igen. És mialatt azt feleltem magamnak „talán igen, egész biztosan igen”, szégyenkezni kezdtem. Úgy éreztem, mintha a középkorban harcoltam volna, amikor Firenze és a közelében fekvő Sienna viseltek hadat egymás ellen, és az Arno folyó ezüstösen csillogó vize piroslott a vértől. A firenzeiek vérétől és a siennaiak vérétől. Megborzongtam a kétkedéstől, és kétségessé vált előttem az a büszkeség, amit afelett éreztem, hogy katonája lehettem az országomnak, a hazámnak, és felsóhajtottam: „Elég, elég! Apámnak igaza van! Európa, Európa! Egyesülnünk kell, létre kell hoznunk Európát!” Nos… Annak az Olaszországnak az olaszai, ami nem az én Olaszországom, azt mondják, hogy már létrehoztuk Európát. És a németek, a franciák, az angolok, a spanyolok, a hollandok és így tovább, vagyis annak a Nagy Családnak a tagjai, akik egyívásúak ezekkel az olaszokkal, ugyanezt ismételgetik. De ez a frusztráló, kiábrándító, jelentéktelen Gazdasági Klub, ami bosszant engem a közös valutájával, a populista ostobaságaival, Allah fiaival, akik ki akarják radírozni az én civilizációmat, ez az Európai Unió, amelyik a „Közel-Kelettel-rokon-kultú-ráról” csacsog, ugyanakkor tudomást sem vesz az én csodálatos nyelvemről, ugyanakkor feláldozza a nemzeti identitásomat, nem az az Európa, amiről akkor álmodtam, amikor apámmal együtt azt skandáltuk: Európa, Európa. Ez nem Európa. Ez Európa öngyilkossága.
(© Focus Kiadó, 2003.
Fordította: Földvári Katalin)

Firenzében született, jelenleg New Yorkban él. Amikor a chicagói Columbia egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta, az egyetem rektora azt mondta róla, hogy ő „korunk egyik legtöbbet olvasott és legkedveltebb írója”. Háborús tudósítóként ott volt az elmúlt évtizedek összes nagy konfliktusának helyszínein: Vietnamtól a Közel-Keletig, az 1956-os magyar szabadságharctól az 1968-as Mexico City-beli vérengzésig, ahol súlyosan meg is sebesült. Riportköteteit és regényeit eddig huszonegy nyelvre fordították le. Magyarul megjelent művei: Penelopé a háborúban (1965), A haszontalan nem (1968), Ha meghal a Nap (1971), Levél egy meg nem született gyermekhez (1980), Insallah (1992)