Hetek - VII. évfolyam, 16. szám, 2003. április 18

1943. április 19-én a varsói gettóban még életben lévő zsidók szembeszálltak az újabb deportálásokra készülő nácikkal. A felkelés azóta is a holokauszttal szembeni zsidó ellenállás szimbóluma.

A második világháború kitörésekor, közvetlenül Lengyelország elfoglalását követően a náci Harmadik Birodalom adminisztratív és katonai apparátusa hozzálátott a zsidókérdés megoldásához. Rendeletet bocsátottak ki arról, hogy az ötszáz főnél kisebb zsidó közösségeket a nagyobb városokba kell költöztetni. Ennek szellemében megkezdődött a „stetl”-ek és a kisebb közösségek felszámolása. A kitelepített emberek pedig gyökértelenné váltak az ismeretlen településeken. Az egyik fő telepítési központ a lengyel főváros, Varsó volt.

Varsóban a háborút megelőzően megközelítőleg 300 ezer zsidó élt, ami a város lakosságának mintegy 30-40 százalékát tette ki. Varsó egyik főútját Jeruzsálem utcának hívták. A zsidó lakosság túlnyomó többsége a lengyel társadalom közép- és alsó rétegében helyezkedett el. A ruhaipar ugyan túlnyomórészt zsidó kézben volt, de a lengyel kormány antiszemita politikájának köszönhetően a zsidó lakosság többsége kisvállalkozókból, munkásokból és dolgozó vagy éppen munkanélküli proletárokból állt. A háború előtt már létező zsidóellenes közhangulat és a vissza-visszatérő pogromok miatt a zsidók úgynevezett önvédelmi brigádokat állítottak fel. A lengyel zsidóság nagyon színes életet élt, nagyon sok párt létezett (Általános Cionisták, Revizionisták, Ortodoxok, Bund, azaz a munkáspárt), ezeknek számtalan irányzata volt, és mindegyiknek voltak iskolái és ifjúsági mozgalmai. Számos nyomtatott kiadvány is megjelent, könyvek, napi- és hetilapok, folyóiratok. Ezek lengyel, jiddis és héber nyelven jelentek meg szinte minden témával kapcsolatban. Állandó színházak is játszottak, lengyelül és jiddisül.
A zsinagógák és a hozzájuk tartozó szociális és oktatási intézmények igyekeztek az élet minden szükségére választ találni. A háború ezt a virágzó és sokszínű zsidó világot találta el és semmisítette meg.
1939 késő őszétől folyamatosan érkeztek a kisebb városok zsidó lakosai Varsóba. Természetesen a saját közösségükben igyekeztek letelepedni. Varsó ostroma során azonban a zsidó tulajdonban lévő épületek mintegy egyharmada romba dőlt, és ez szintén fokozta a zsúfoltságot. Még a város bevételét megelőzően több tízezer erős férfi menekült el a szovjetek által megszállt zónába, mert a politikai mozgalmakban való részvételük miatt tartottak a náciktól. Feleségeiket, gyermekeiket és idős szüleiket hátrahagyták, nem mintha gyávák lettek volna, hanem mert bíztak Hitlernek a hadüzenet során tett ígéretében, hogy „nem visel hadat nők és gyermekek ellen”.
Amikor a németek bevonultak a lengyel városokba, minden helyen megismételték a Kristályéjszakát, azaz felgyújtották a zsinagógákat, és bántalmazták a zsidó lakosságot. 1939 októberének végén Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság élén álló náci politikus kötelezővé tette a zsidók számára a kényszermunkát. Ezután rendszeressé vált az a gyakorlat, hogy az utcán összefogdosták a később már megkülönböztető karszalagot viselő zsidókat, és hetekre elhurcolták őket.
A nácik utasítására még 1939 októberének végén megalakították a varsói Judenratot (Zsidótanácsot), amelynek élére Adam Czerniakówot, egy mérnököt neveztek ki. A zsidótanácsokat minden gettóban létrehozták a németek. Ezeknek a szervezeteknek két fontos és alapvető feladata volt, egyrészt a mindennapi életet kellett megszervezniük, másrészt viszont a nácik parancsára nekik kellett összeállítaniuk a deportálandók listáját. A Judenratok élére általában nem a hagyományos vezetőket állították a nácik, hanem olyan személyeket, akikről feltételezték, hogy elvárásaikat maradéktalanul végrehajtják. Emiatt a mai napig viták vannak arról, hogy a tanácsok elnökei és tagjai a németeket maradéktalanul kiszolgáló, saját népüket kiárusító bűnösök, vagy a többséget a kisebbség feláldozása árán megmenteni akaró „politikusok” voltak. Czerniakówról azt tartják, hogy becsületes és pragmatikus vezető volt. A zsidótanácsok valójában nem rendelkeztek önálló döntési lehetőségekkel, minden választásukban kényszerpályán mozogtak, és nem volt lehetőségük, hogy a nácik által kijelölt kényszerpályáról eltérítsék az eseményeket.

Kenyérálmodók

A zsidók által sűrűn lakott utcákat már 1939 októberében szögesdrótkerítés vette körül, majd decemberben nagyméretű, „Vigyázat! Járványveszély!” feliratú táblákat helyeztek el az oda vezető utcák sarkán. 1940 tavaszán a zsidónegyedbe vezető bejáratokat befalazták, csak néhány kaput nyitottak a falon. A kapukat sorompó zárta le, és a német őrök mellett a korábban felállított zsidó rendőrség tagjai őrködtek ott. Feladatuk volt a gettó engedély nélküli elhagyásának és a tiltott dolgok (ilyen volt az élelmiszer is) bevitelének megakadályozása. A varsói gettót teljesen elszigetelték a város többi részétől. „Azt hittük, hogy a gettó felállítása után majd békén hagynak minket. De most is tévedtünk. A gettó a legjobb hely, ahol szabadon lehet gyilkolni és kirabolni a zsidókat. Itt senki sem lát, senki se hall semmit” - írta Haim Kaplan naplójában.
Megtiltották az árja oldalra való átjárást. Rövid idő alatt a gettó lakossága megközelítette a félmilliót. Ennek eredményeként olyan zsúfoltság volt, hogy gyakran több családnak kellett egy szobán osztozni. A higiénés körülmények katasztrofálisak voltak, hiszen a németek a gettó helyét a városnak azon a részén jelölték ki, amely az ostrom során a leginkább romba dőlt. A nyilvános parkokból eltűntek a fák, a bokrok, és lassan minden zöld kiveszett a gettóból. Rachel Auerbach így emlékszik vissza: „Egy kilencéves kislány Varsó híres parkjairól beszélt fiatalabb barátnőjének. Amikor a hatalmas virágágyakról és a tavon úszó hattyúkról beszélt, a kislány értetlenül bámult rá és azt kérdezte: Mi az a hattyú, mi az a virág?”
Kevés volt a víz, az áram és a fűtőanyag. Az étkezés és a fűtés elsőbbséget élvezett a tisztálkodással szemben. Mivel a hivatalos fejadag napi 184 kalória volt a zsidók számára, aki nem akart éhen halni, kénytelen volt a feketepiacon beszerezni az élelmiszert. A csempészést viszont halállal büntették. Az éhség volt a gettó egyik ura. Aki nem tudott valahonnan élelmet szerezni, az előbb-utóbb éhen halt. Először azok haltak éhen, akiket a kisebb településekről költöztettek a gettóba, mivel nekik nem sok eladni vagy elcserélni valójuk volt. A fokozatos leépülés végül elérte az értelmiségieket és a vagyonosabbakat is, csak később, mert a társadalmi különbségek fennmaradtak a gettóban. Akinek végképp elfogyott az élelme, azt gyakran az utcán érte utol a vég. Mary Berg a naplójában így emlékezik: „Vajon miről álmodtak azok a szerencsétlenek, akik a hóban fekve, ökölbe szorított kezekkel az üzletek kirakatára függesztették üveges tekintetüket? Biztos egy darab fehér kenyeret, egy szelet tortát, egy kis fehér túrót látnak a szemeik előtt. A gettóban ezeket »kenyérálmodóknak« hívták. Így hunyták le örökre a szemüket a gettó járdáin.”
A gettólakóknak megtiltották, hogy motorral hajtott járművekkel közlekedjenek. Erre válaszul a távol-keleti nagyvárosokhoz hasonlóan ember vontatta riksákkal ment a személy- és teherfuvarozás.
Ez az elszigeteltség meghozta a zsidó közösség szervezeteinek átalakulását is. Létezett egyfelől a hivatalos szervezet, a Zsidótanács, aminek voltak többek között segélyező szervezetei is. De megtartották és működtették segélyszervezeteiket a vallásosak és a különböző pártok is, jóllehet az utóbbiak vezetői illegalitásba vonultak.
A németek betiltották a vallás gyakorlását, a zsinagógákat és a jesivákat (tanház) is. Ennek ellenére a rabbik és a közösségek vezetői titokban, bujkálva, de folytatták a hit gyakorlását. Az iskolákban pedig a régi tanárok tanítottak, de egy egészen más szellem uralkodott. Az egyik tanár így emlékezik vissza erre: „A zsidó gyerekek okosak: amikor tiltott tanok befogadására készülnek, elrejtik a könyveiket és a füzeteiket a nadrágjuk és a hasuk közé, majd begombolják a zakójukat és a kabátjukat. A háború előtt sosem tapasztaltunk ilyen mértékű tudásvágyat, mint amilyet a tanulók mutattak. Élvezettel vetették bele magukat a tanulásba, nem volt többé lötyögés, nem voltak kifogások. Pluszfeladatokat kértek tanáraiktól.” A családban kialakult hagyományos szerepek is megváltoztak. A fiatalok és a gyerekek gyakran gyorsabban alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, mint szüleik, ezért ők váltak a családfenntartókká. Különösen azokban a családokban, ahol az apa meghalt vagy elhurcolták, az anyának pedig a kisebbekről kellett gondoskodnia. A gettóban nagyszámú árva gyerek volt, akiknek szülei vagy a harcok, vagy a náci atrocitások alatt vesztették életüket. Róluk is igyekeztek gondoskodni az árvaházakban. Az egyik otthont igazgatta Jan Korczak.
Ezeken a szervezeteken kívül létezett még az illegális mozgalom, amely a háború előtti pártok aktivistáiból és a pártok ifjúsági mozgalmainak vezetőiből és tagjaiból állt. A különböző irányzatok azonban sokáig nem hangolták össze tevékenységüket, mindegyikük csak a saját tagjainak és azok családjának a megmentésére és megőrzésére törekedett.

Végső megoldás

1942 januárjában a náci állam hivatalainak képviselői konferenciát tartottak a Berlin melletti Wansee-ben. Itt határozták el a zsidókérdés végső megoldásának kivitelezését, azaz az európai zsidóság teljes megsemmisítését. Az „endlösung” helyszínéül a volt Lengyelországot jelölte ki Himmler. Már az előző évben megkezdték működésüket a haláltáborok - Chelmno, Belzec, Majdanek, Sobibor, Treblinka és Auschwitz-Birkenau -, de az iparszerű megsemmisítés a konferenciát követően kezdődött meg.
1942. július 22-én megkezdődött a deportálási akció. Czerniakównak átadták a deportálást elrendelő utasítást. „Korra, nemre való tekintet nélkül az összes zsidót át akarták telepíteni a keleti területekre. Csupán a német vállalatok dolgozói, a Zsidótanács és a rendőrség tagjai, a zsidó kórházak alkalmazottai és a felsoroltak családtagjai képeztek kivételt. Már ma négy órakor hatezer embert kell átadni. És ez lesz a napi minimum” - írta naplójába. Mint a tanács elnöke, megpróbált alkudozni a németekkel, különösen az árva gyerekek érdekében tett meg mindent. Másnap, amikor nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a nácik az árvákat sem kímélik, ciántablettát vett be és öngyilkos lett. Utolsó üzenetében így indokolta tettét: „Azt akarják, hogy a tulajdon kezemmel öljem meg a gyerekeket.” Czerniaków utóda a németek engedelmes eszköze volt, így a „Grossaktion”-nak már nem volt akadálya. A deportálások fő célpontja a Varsóhoz közeli Treblinka volt, ahol a zsidókat kipufogógázzal gyilkolták meg, sokszor napi tízezret is. A halottakat pedig a krematóriumokban vagy gödrökben elégették.
A nácik körbevették a háztömböket, és úgy terelték a gyülekezőhelyre az ott lakókat, ebben a barbár folyamatban a zsidó rendőrséget is felhasználták. Csak annak volt esélye arra, hogy a deportálás alól mentesüljön, aki valamilyen munkát végzett. Sor került Jan Korczak árváira is. Augusztusban, amikor a németek körülzárták az árvaházat, a kétszáz gyerek tetőtől talpig megmosakodva, tiszta ruhában várta őket. Mindegyiknek egy kis táska volt a kezében, amiben kenyér és egy üveg víz volt. A gyülekezőhelyen az árvákat egy védett részen helyezték el, de a vagonok aznap nagyon lassan teltek meg, ezért a németek parancsot adtak a gyerekek bevagonírozására. „Soha nem felejtem el azt a menetet - írta Nahum Remba, aki túlélte a holokausztot. - A gyerekek négyesével sorakoztak fel. Korczak előreszegezett tekintettel, mindkét oldalon egy-egy apróság kezét fogva vezette őket.” A nevelőnők is követték a gondjaikra bízott kicsinyeket.
A deportálások utolsó szakasza szeptember második hetében történt. Az összes életben maradottat kötelezték, hogy jelenjenek meg nyilvántartásba vétel céljából. Akiket elfoghattak, azokat a vonatokba kényszerítették a nácik. A zsidók ezt a hetet, amikor közülük még tízezret deportáltak, katlannak nevezték el. A július és szeptember közötti akció eredményeként a varsói gettó 350 ezres lakosságából mindössze 45 ezer maradt életben.
A földalatti mozgalom tagjai ez alatt az idő alatt bunkereket, rejtekhelyeket ástak, oda bújtak el, és mindenkit erre biztattak. A gettó alatt óriási kiterjedésű alagútrendszer épült ki, hiszen közlekedni csak a föld alatt vagy a házak tetején lehetett biztonságosan. Októberben végre összefogtak az ellenállók, és megalakították a Zsidó Harci Szervezetet (ZOB). Megpróbáltak fegyvereket szerezni, de a lengyel ellenállók, a Honi Hadsereg vagy nem adott, vagy csak nagyon kevés fegyvert juttatott a gettó harcosainak.
Az első összecsapásra 1943. január 18-án került sor. A gettóra váratlanul rátörő német csapatok öt helyen a ZOB harcosainak tüzébe futottak. A nap folyamán a nácik ötven embert vesztettek, és néhány nappal később leállították a behatolásokat a zsidó területekre.
1943. április 19-én a németek körülvették a gettót, és megindították a végső támadást a ZOB ellen. Az egész napos harcot követően azonban a zsidók kiverték a németeket a gettóból. „Boldogok voltunk és nevettünk, amikor gránátokat dobtunk, és láttuk a német vért folyni az addig zsidó vér és könny áztatta varsói utcákon.” Mindannyian tudták, hogy a németek vissza fognak jönni, és tudták, hogy vereséget fognak szenvedni, de a németekkel való szembeszállás felszabadította őket. Néhány napi kemény küzdelem után a németek házról házra, bunkerről bunkerre haladva számolták fel az ellenállást. Az épületeket, a bunkereket felgyújtották, ezzel az egész gettót lángtengerré változtatva. Akiket elfogtak, azokat azonnal deportálták, aki a legcsekélyebb mértékben ellenállt, azt kivégezték. Az egész gettó egy gigantikus temetővé változott. Május elején felfedezték a ZOB főhadiszállásául szolgáló bunkert. A felkelés vezetői, amikor látták, hogy a küzdelem véget ért, öngyilkosságot követtek el, mert nem akarták, hogy élve kerüljenek a nácik kezébe.
A bejáratokat eltorlaszolták, és gázt engedtek a helyiségekbe. Néhány nappal később a harcosok maroknyi életben maradt csapata a varsói csatornák mocskán átvergődve elérte az árja oldalt. Szimha Rotten, aki néhány nappal később visszalopakodott a bunkerhez, nem talált túlélőket. „Miután hosszú órákon át, az egész gettót bejártam, visszamentem a csatorna lejáratához. Egész idő alatt egyedül voltam. És emlékszem, egy röpke pillanatra valami nagy-nagy nyugalom áradt szét bennem, arra gondoltam: én vagyok az utolsó zsidó…”
Szerencsére nem ő volt az.