Hack Péter
Pályára léptünk
Magyarország jövőjét meghatározó, történelmi jelentőségű események részesei lehettünk az elmúlt héten. Április 12-én az Európai Unióhoz való csatlakozásról tartott népszavazás a vártnál jóval alacsonyabb részvétel mellett az igen szavazatok elsöprő győzelmével végződött. Április 15-én az Országgyűlés 99,7 százalékos többséggel, 365 igen és egy nem szavazat mellett felhatalmazta a kormányt a csatlakozási szerződés aláírására, amit Medgyessy Péter miniszterelnök a jelenlegi és az előző köztársasági elnökök, hivatali elődjei és a parlamenti frakciók vezetőinek jelenlétében április 16-án Athénben meg is tett. Ez alkalommal a miniszterelnök kijelentette: „Én a 21. századot mától számolom.”
Az esemény, amit Medgyessy Péter a rendszerváltás lezárásának is tekint, mégis nélkülözte azt az eufóriát, azt a felszabadult örömöt, amire a politikai elit számított. A pártok vezetői már a népszavazás éjjelén vitatkozni kezdtek arról, ki tehet az alacsony részvételről.
Medgyessy Péter miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter a csatlakozási szerződés aláírása előtti pillanatokban Fotó: MTIA nemzeti egységet és a csatlakozás érdekében végzett közös erőfeszítést hangsúlyozó retorika mellett jól látható, hogy a pártok elsősorban saját érdekeik alapján közelítenek a kérdéshez.
A Fidesz választási bukása óta az uniós csatlakozást követő kiábrándulásra építi politikáját. A jelek szerint Orbán Viktorék arra számítanak, hogy a csatlakozást követő csalódási hullám közepére fog esni a 2006-os országgyűlési választás, amely során a Fidesz - a számításai szerint nagy választói tömegeket jelentő csalódottak szavazataival - vissza tudja szerezni a hatalmat. Ennek a célnak alárendelve hallhattuk a Fidesz vezetőinek azon nyilatkozatait, amelyek a csatlakozást kényszerházasságként, kisebb rosszként próbálták feltüntetni, illetve azt a látszatot kívánták megteremteni, hogy a jelenlegi kormány hibás csatlakozási politikája miatt következik be minden negatívum.
Tony Blair útban az athéni Agora Múzeumba, az aláírási ünnepségre Fotó: ReutersA Fidesz választási megfontolása állt annak hátterében, hogy Orbán Viktor nem volt hajlandó Medgyessy Péterrel együtt szerepelni a népszavazási kampányban, s bár végül elfogadta az aláírási ceremóniára történő meghívást, Athénben tüntetően távol tartotta magát a magyar delegáció többi tagjától, míg Áder János, a Fidesz frakcióvezetője el sem utazott a delegációval.
A másik oldalon az MSZP is komoly reményeket fűzött a népszavazáshoz és a csatlakozási folyamathoz. Egyes stratégák a választásokat követő népszerűség-növekedést és az őszi önkormányzati sikert megkoronázó momentumnak akarták látni a csatlakozáshoz kapcsolódó eseményeket. Nyilvánvaló, hogy létezett, vagy talán még most is létezik egy olyan forgatókönyv, amely szerint a csatlakozási eufóriát kihasználva az MSZP mint az igazi európai párt határozza meg magát, és kihasználva a Fidesz még mindig jól látható zavarodottságát, esetleg 2004 tavaszára rendkívüli választást kezdeményez, talán az Európai Parlament választásaival egy időben. Egy ilyen akció végrehajtása azzal az előnnyel járhatna, hogy az MSZP választási győzelme esetén stabilizálhatná kormányzati pozícióját, és - átvészelve a kiábrándultsági hullámot - a csatlakozást követően négy évvel, 2008-ban kellene csak újra a választók elé állnia.
Mindkét stratégiának közös eleme, hogy a csatlakozást közvetlenül követő időszakban azzal számol, hogy a választók csalódni fognak az unióban. Közös az is a két nagy párt véleményében, hogy mind Medgyessy Péter, mind Orbán Viktor úgy ítéli meg, hogy a csatlakozásig hátralévő egy évben még nagyon sok tennivaló van hátra.
A miniszterelnök szerint ez alatt az egy év alatt kell meggyőzni a polgárokat arról, hogy személyes életükben milyen változást fog eredményezni az EU-tagság. Ez nem lesz könnyű feladat. Nemcsak azért, mert már a népszavazást megelőző kampány során is azt akarták elérni, hogy világossá váljon, az egyéni sorsokat hogyan fogja befolyásolni a csatlakozás.
A válasz különösen azért nehéz, mert alighanem senki nem tudja, hogy milyen is lesz ez az új Európa. A jelenleg tizenöt tagból álló Európai Unió tíz további taggal fog bővülni, amihez hasonló méretű növekedésre a szervezet történetében még nem volt példa.
A most csatlakozók ugyan előszeretettel hivatkoznak a korábbi csatlakozók sikereire, különösen Írország és Portugália példájára, ugyanakkor látni kell, hogy a jelenlegi folyamat egészen más körülmények között megy végbe, mint az említett országok esetében történt.
A folyamatot tovább nehezíti, hogy a korábbi bővítések során minden egyes alkalommal a most csatlakozó országoknál erősebb gazdaságú országok váltak az unió részévé. Növeli a kiszámíthatatlanságot, hogy az unió gazdasági helyzete jelenleg rosszabb, mint néhány éve, a csatlakozási folyamat megkezdésekor. Így jelenleg senki nem tudja pontosan megmondani, hogy a bővítés milyen hatással lesz a csatlakozó országokra, illetve milyen terheket fog jelenteni a jelenlegi tagországok számára.
Tovább nehezíti a leendő folyamatok előre látását, hogy az elmúlt fél év súlyos törést okozott az európai egységesülés folyamatában. Az unióban meghatározó szerepet betöltő Franciaország és Németország az Európai Uniót az Amerikai Egyesült Államok gazdasági konkurensének és politikai ellensúlyának képzelte el. Ezt a törekvést szolgálta az a terv, hogy az egységes piac megteremtése mellett egységes külpolitikát és biztonságpolitikát teremtsenek.
Ez a törekvés az iraki konfliktus kapcsán ma még beláthatatlan hatású törést szenvedett. Mint ismert, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország és Dánia támogatta az amerikai törekvéseket, míg Franciaország, Németország és Belgium élesen ellenezte. Az események hatására az ENSZ teljesen elvesztette korábbi szerepét, Franciaország kapcsolata pedig a második világháború óta soha nem volt talán ilyen rossz az USA-val és Nagy-Britanniával, mint most. Ezt Chirac a Németországhoz és Oroszországhoz való közeledéssel próbálja kompenzálni, miközben látványosan összeveszett a csatlakozó államokkal is. A konfliktus nyomán Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter már az „új Európa” és a „régi Európa” közötti különbségekről beszélt, Franciaországot és partnereit a régi Európához, Nagy-Britanniát és az új csatlakozókat pedig az új Európához sorolva.
Azzal, hogy az uniónak nem sikerült egységes álláspontot kialakítania Irak kérdésében, az egységes külpolitika gyors megteremtésének álma szertefoszlani látszik, hiszen Európa Amerika-barát része a háború után a győztesek oldalára került, míg a franciák és szövetségeseik Szaddám utolsó mentsvárainak nem túl dicsőséges szerepében próbálják menteni a menthetőt.
Az amerikai győzelem minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a gazdasági szuperhatalom, az Egyesült Államok - mindenféle koalíció nélkül - az oroszok, a franciák és a németek tiltakozása ellenére is azt tesz a világban, amit akar. Bár vannak, akik úgy látják, hogy ez veszélyeket rejt magában, azt hiszem, a vitathatatlanul demokratikusan megválasztott és így saját választóinak felelős amerikai kormányzatban a világon sokan jobban bíznak, mint a senki által nem választott, így senki előtt nem felelős ENSZ-ben.
A demokratikus számonkérhetőség kérdése az Európai Parlament esetében sem egyszerű kérdés. 2004 júniusát követően az EU törvényhozó testületének 732 tagja lesz. (Csak összehasonlításul, a nagyon nagy létszámúnak számító Magyar Országgyűlésnek 386, az USA Képviselőházának 435 tagja van.) Ebbe a testületbe a magyar választók kezdetben 24 tagot választhatnak, vagyis az összes tag 3,2 százalékát. Ez a szám még akkor sem túl nagy, ha minden esetben valamennyien azonos álláspontot fognak képviselni. Ezek a képviselők azonban valamelyik pártfrakció részeként fognak tevékenykedni, így nem kizárt, hogy az Európai Parlamentben a választásokat követően többségbe kerülő frakcióban a magyar képviselők aránya még ennél is kisebb lesz.
Jelenleg még viták folynak az EU legfőbb végrehajtó szervének, az Európai Bizottságnak a létszáma és összetétele körül. A leendő új tagországok ragaszkodnak ahhoz, hogy minden tagnak legyen egy-egy biztosa. Ebben az esetben a Bizottság minimum 25 tagból állna (a jelenlegi magyar kormánynak a miniszterelnökön kívül 15 tagja van.) Mások úgy tartják, hogy kisebb létszámú, kollégiumként működő végrehajtó testületre lenne szükség, amelyben felváltva lennének képviselve a tagállamok. Ez a szervezet szempontjából kétségtelenül működőképesebb és ésszerűbb megoldás viszont azzal a következménnyel járna, hogy egyes tagországoknak a Bizottságban nem lenne képviselőjük. Mivel a Parlament képviselői már most is arra panaszkodnak, hogy az Európai Parlament nem látja át kellően a Bizottság tevékenységét, ez a megoldás azt jelentené, hogy az adott ország befolyása minimálisra korlátozódna az unióban.
Még komolyabb kérdéseket vet fel az a francia-német elképzelés, amely az egységes Európa reformjának keretében erős elnöki hatalmat látna célszerűnek. Könnyen belátható, hogy az elnök hatalma csak a Parlament és a Bizottság jogköreinek rovására lenne meghatározható, a tagállamok állampolgárai választott képviselőjének hatalma tovább csökkenne.
Mivel a csatlakozással együtt jár, hogy a Magyar Országgyűlés hatalma lényegesen csökken, hiszen azokban a kérdésekben, ahol létezik egységes európai szabályozás, a nemzeti parlament attól eltérő szabályokat nem állapíthat meg (még akkor sem, ha az adott országban a választók többsége elégedetlen azzal a szabályozással), az egyén befolyása a döntéshozatalra lényegesen csökken. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a helyi ügyektől viszonylag távol, Brüsszelben és Strasbourgban ülésező Európai Parlament munkájáról a választók még annyit sem fognak tudni, amennyit a magyar parlament munkájáról most tudnak, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus intézményekre gyakorolt befolyás nem nőni, hanem csökkenni fog. Ami önmagában is problémát jelent, ezt csak enyhíthetik azok az előnyök, amiket a polgárok cserében az EU-polgárrá válással elnyerhetnek. Az elkövetkező hónapok feladata a lakosság meggyőzése arról, hogy amit a csatlakozás következtében nyernek, az lényegesen több, mint amit esetleg elveszítenek.
Az intézményrendszerrel kapcsolatos kérdéseken túl egészen praktikus problémák is nehezítik a választ arra a kérdésre, hogy az egyének számára milyen haszonnal jár a csatlakozás. Egy április 14-én publikált vizsgálat eredménye azt mutatta, hogy míg az Európai Unióban a lakosság 53 százaléka beszél idegen nyelveket, a magyar felnőtt lakosságnak csak 19,2 százaléka. A fiatalabbak között is csak kicsivel jobb a helyzet, Magyarországon a tizenöt évnél idősebb lakosságnak mindössze 25 százaléka beszél az öt nyugati nyelv (angol, francia, német, olasz, spanyol) valamelyikén. Ezzel a csatlakozó országok közül az utolsó helyen állunk. Egyes csatlakozó országokban a helyzet sokkal jobb, mint nálunk, Szlovéniában a lakosság 71 százaléka, Csehországban 55 százaléka beszél valamelyik nyugati nyelven. A szlovén és cseh munkavállalók az unióban a magyar munkavállalók versenytársai lesznek.
A nyelvtudás hiánya rendkívül kemény korlát az integráció előnyeinek birtokbavételénél. Szinte kizárt, hogy a csatlakozásig hátralévő egy évben ezen a területen látványos változás következzen be, márpedig az Európai Parlamentben a magyar képviselők használhatják majd a magyar nyelvet, de az európai munkaerőpiacon elhelyezkedni szándékozó munkavállalók nyelvtudás nélkül teljesen esélytelen versenyzőkként indulnak. Ha ezeknek az adatoknak hinni lehet, akkor a tizenöt évesnél idősebb magyar lakosság háromnegyede számára az integráció legkézenfekvőbb előnyei szinte egyáltalán nem kihasználhatók.
A nyelvtudás fenti adatokból kirajzolódó állapota arra is rávilágít, hogy az elmúlt évtizedben a politikai elitnek nem sikerült a lakosság tömegeivel megértetnie az új korszak igazi kihívásait, így valóban rendkívüli feladat lesz a következő egy évben elérni mindazt, amit tíz évig nem sikerült. Márpedig ahhoz, hogy Magyarország lakosságának többsége nyertese legyen az új kornak, még nagyon-nagyon sok mindennek meg kellene változnia már csak azért is, mert a csatlakozással akkor is részesévé válik mindenki a versenynek, ha nem akarja. Az elmúlt napokban mindannyiunkat beneveztek az összeurópai versenybe, és egy év múlva már senki nem mondhatja, hogy „nem ér a nevem”.
Az európai csatlakozási okmány aláírására szerda délután szimbolikus helyen: az ókori Athén szívében, az Attalosz-csarnokban került sor. Az egykoron a város vallási, társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális központjának számító agora szélén álló két szintes oszlopcsarnok az Athén iránt rajongó II. Attalosz pergamoni király (i. e. 159-138) ajándékaként került felépítésre valamikor az i. e. 2. század közepén. Az épületet 1859 és 1902 között tárta fel a Görög Régészeti Társaság, majd 1953 és 56 között rekonstruálták, és abban helyezték el az Agora Múzeumot. Talán maguk a szervezők sem voltak tisztában azzal, hogy az aláírási ceremónia helyszínének kiválasztása két szempontból is szimbolikusnak tekinthető. Egyrészt az athéni agora a „demokrácia szülőhelye”, s talán nem tévedünk, ha ezt tekintjük a helyválasztás fő „üzenetének”. Másrészt viszont a római korban az Attalosz-csarnok nemcsak üzletközpont céljául szolgált, hanem ekkoriban már itt ülésezett az Areioszpagosz tanácsa is, amely egyebek mellett Athén vallási ügyeinek főhatósága volt. Ebben a csarnokban mondta el i. sz. 50-51-ben Pál apostol híres „Areioszpagoszi beszédét”, amely az Apostolok cselekedetei 17. fejezetében olvasható. (Grüll Tibor)
