Tihanyi Péter
Lidi néni Budapest kiállítótermeiben

„Egy kiállítás akkor nagy esemény, ha valami egészen újat és eredetit mutat be, eddig nem ismert összefüggéseket tár fel. E mostani tárlat igazi nóvum. Ősbemutató. Lidi néni képei olyan átütő erővel és eredetiséggel rendelkeznek, ami után sok kortárs művész jó ideje sóvárog.”

- Milyen volt kislánynak Lidi néni?
- Csúnya lány vótam (nevet), de az életem elég víg volt. Csak hat osztályt végezhettem, mert dolgozni kellett. Szegény családban nem szokás iskolát fizetni, pedig rajzból igen kitűnő voltam. Volt egy öcsém is, jó esze volt, hát azt mondta édesanyám, őrá mán kőt, hogy tanuljon. Ki is tanult, ott dolgozott a bankban Mezőcsáton. De hát italos lett. Én sem vótam elragadtatva a boldogságommal, mikor már nagylány voltam, mert olyan valaki nem került, aki nekem tetszett. Hiába, szegények voltunk, de tartással. Anyám nem engedett magunkra, három lány volt, de mind rendesen férjhez mentünk, nem volt benne hiba. Engem nem ölelgethettek a férfiak, olyan pofont adtam volna nekik, hogy a falon állt vón meg a két szemük. 

Fotók: Somorjai L.

- Miből és hogyan élt Mezőcsáton? 
- Mit csináltam, kedvesem? Volt nyolc hold szőlőm, metszeni, kapálni, az tele volt mindenféle finom oltott gyümölcsfákkal, a gyümölcsöt hol Mezőcsáton adtam el, hol Miskolcra vittem. Volt pálinkám is. Volt év, mikor százhúsz litert is kiárultam. Leginkább szilvából. Mert a körtét mindig piacra vittem, olyan finom, leveses körtéje senkinek nem volt. 
- Reggel hánykor kelt, és az esték hogyan teltek?
- Villanyom nem volt, petróval világítottam. Ahogy kiviláglott, nyáron ötkor, de volt, hogy négykor is keltem, télen pedig hatkor-hétkor. Ahogy sötétedett, feküdtem le, együtt a tyúkokkal. De volt kacsa is. Nem volt ott vízvezeték, vizet a kútról hoztam reggel és este is, a mosásba meg mindenhova. Este a petrónál sokat kötöttem, vállkendőket. Azelőtt nem tudtam kötni, csak megtetszett egy fiatalaszszony nyakába. Jaj de szép, hol vette, kedves? Azt mondja, magam kötöttem. Jaj, mondom, Isten áldja meg magát, taníjjon meg engem is! Azt már nem, aszongya. De vettem én egy kendőt, megbontottam, láttam, merre megy a szála, és rágyöttem, hogyan kell csinálni. Gyönyörűeket csináltam, ötöt-hatot is vittem a piacra.
- Főzni mit szeret leginkább?
- Mindent. A kalácsot, az ízes ételeket. Föltett anyám egy háromliteres fazékkal, voltunk hozzá öten, de elég volt. Mindig azt mondta, kislányom, a jóból kevés kell, a rosszbul kell a sok. Mikor idehozott a fiam, kérdezte, vállalja a főzést, anyu? Mondom, szokott idejönni valaki, akinek enni adol? Aszongya, szokott, anyu. Mondom neki, nem vállalom. Már ettől a kortól is lehet. Május tizenhatodikán leszek kilencven. Így mán nem vagyok az az igen fiatal. 
- Tulajdonképpen a fia miért hozta fel Lidi nénit magához? Féltette már Mezőcsáton egyedül, vagy beteg lett?
- Semmi bajom nem volt, nem voltam orvosnál sem jóformán a kilencven év alatt. Megáldott az Isten az egészségemmel, orvoshoz csak most kellett vóna menni, hogy nincs fogam egy se. Mind kipergett. Most akartam megcsináltatni Mezőcsáton. Mán le is beszéltem a doktor úrral. Vittem neki a sok finom gyümölcsöt. Aszongya, olyan fogat csinálok, hogy még lánykorában sem volt olyan. Hát nem akkor jött a Gyuszitól a távirat, hogy jönnek értem és visznek Pestre? Így fog nélkül maradtam. 
- És itt Pesten már nincs szüksége fogra Lidi néninek?
- Á, már minek, ilyen rövid időre (nevet). Én már ruházatra sem költök, pedig hát most már lenne mibő venni, meg költeni. De hát minek, kire hagyjam? Ha még egy unokám vóna legalább, de már egyedül csak a fiam van. Nagyon is búsulok emiatt. Maga nős? Már ne haragudjon, hogy így mondom, maga, de hát Péternek csak nem szólíthatom.
- Miért ne szólíthatna, úgy hívnak.
- Akkor azt mondom, Tihanyi úr, mert hát azért nem vagyunk olyan nagy ismeretségben.
- Hogyan, miért tetszett elkezdeni festeni nyolcvannyolc évesen?
- Egy hét után, ahogy idekerültem, mondom, Gyuszikám, engem itt megöl az unalom, nem tudok mit csinálni. Azt mondja, akkor rajzoljon, anyu. Hát jó, rajzoltam. Mikor az első elkészült, igen örültem, megmutatom neki, azt mondja, ez nagyon jó. Boldog voltam. De mikor néha mutatom neki, és nem mond rá semmit, biz elmegy a kedvem is. Most már mikor meghúzom az első vonalakat, látom, hogy jó vagy nem jó, mán akkor helyreigazítom a ceruzát a dörzsölővel. De ha jónak vélem, úgy hagyom. Néha van olyan, hogy kék kéne, azt akkor zöldet teszek rá. Már majdnem jó, de a végén elrontom. Dühös vagyok ilyenkor, miért nem vigyázok jobban. Ilyenkor valami olyan gondolat gyün az ember fejibe, ami hirtelen másfele keveri a kezemet meg a szememet. Na, ilyenkor elrontom. Nem szeretem, ha túlságosan zöld vagy piros, jobban szeretem, ha inkább haloványos. 

„A szemünk láttára megszületett életmű bámulatos módon érintetlen és független. Eredetiségének titka épp póztalan ösztönössége, zavarba ejtő természetessége.
Nem akar művészetet csinálni, csupán egy kézműves lelkiismeretességével képeket fabrikál. Festészete nélkülöz minden érdeket, nem törekszik hírnévre, nem befolyásolják művészeti stílusok. Öntudata, függetlensége, kívülállása mégis akaratlanul megvalósítja az autonóm, par excellence művészetet.”

- Azt mondják a művészettörténészek, nagyon tetszik izgulni a kiállítások megnyitóin.
- Mert meg vagyok rémülve, hogy nevetség tárgya leszek másoknak. Nehogy azt mondják, ez a parasztasszony mit vacakol már ilyen korban. El is süllyednék szégyenemben, ha mindenki engem nevetne. De aztán legutólag én is szoktam szólni, megköszönöm a látogatók szívességét. Közlöm velük, hogyha valakinek megtetszik az én egyszerű munkám, amit tudok nyújtani magamból, így iskolázatlanul, ha megvásárolják, köszönettel tartozok érte. Aztán megtapsolják ezt a kis mondatot. 
- Itt Pesten hogy telnek a napjai Lidi néninek, mikor tetszik festeni? Leköti egész napját a rajz?
- Mikor hogy. Ha van kedvem hozzá, leköt, ha nincs, akkor nem. Itt nem kelek föl, csak kilenckor. Megmosdok, felöltözök, megfésülködöm. Tíz is van, mire a papír elé ülök. Egyig megfestek két-három képet, de van, hogy ötöt is. Aztán végignyújtózkodok, pihenek egy kicsit, fáj a hátam. Aratástól, kapálástól kicsit már meggörnyedtem, de meg az ember görnyed anélkül is. Aztán nézem a tévét is, tízig mindig fent vagyok, csak az bánt, hogy egyedül. Mert jó volna, ha volna valami ismeretségem, hozzám való valaki, de itt nincs senki olyan. A lábam is kiszolgált már, nem szaladgálok annyit, mint régebben. Sokszor elfog a vágy, vissza Mezőcsátra, szeretnék mindenkivel találkozni, egy új ismerőssel elszórakozni, szomszédolni, vinni neki egy tányérral a frissből, ha megsült. Itt azt sem mondják, hogy jónapot. Kivetkőzött a nép.
- A tévében milyen műsorokat tetszik jókedvvel megnézni?
- Nem bírom ezt a Villát, ki nem állhatom azokat a csupasz nőket meg a viselkedésüket. A politikát meg azért nem kedvelem, mert nem igaz úton járnak el azok az emberek. Csak magukra gondolnak. Az olyan műsort szeretem, ami viszonyul az én sorsomhoz. Mikor olyan szerepet adnak elő, amilyen az én sorom volt, hogy ellenzik az egyik gyereket a másik lánytól, mert azok gazdagok, emezek meg hát szegények. Tudja, kedves, megöregedtem, de nem tudom még ma sem, hogy a szegénynek mért nem lehet becsülete. 
- A fiát sikerült jól fölnevelnie?
- Nehezen neveltem, de tisztességgel. Hogy ne legyen haragos, ne legyen kapzsi, meg dologtalan se. Erre neveltem. Mikor Pestre került, abba a képzőművészeti főiskolába, mentem hozzájuk látogatni. Bementem. Hát látom, a fiúknak is ilyen hosszú hajuk van. Mondom a fiamnak, Gyuszikám, kik ezek a gyerekek? Azt mondja, az osztálytársaim. Jaj, hát hova hoztalak én, jaj Istenem, ezekkel jársz iskolába? Csavargóknak néztem őket. Hát hogy nem nyiratkoznak ezek? Nincsen pénzük? Azt mondja, hát anyu, ez a divat. Mit ad Isten, hazajön az én fiam húsvétra, és már nem neki is olyan hosszú haja van? Meglátom az ajtóban, mondom neki, most rögtön a kútba ugrok, szaladtam a kút felé, gondoltam, ráijesztek, szaladt utánam (Lidi néni kacag), anyu, anyu, megnyiratkozom. 

„Olyan magától értetődő természetességgel teszi magáévá, idomítja céljaihoz a magas művészetet, ami jócskán túlmutat egy ösztönös és önmagát megtermékenyítő naiv népiességen. Sajátos formavilága, szerkesztésmódja nem fogyatékossága, hanem művészetének egyik legfőbb erénye.”
Mikor a férjem aztán elment, és egyedül maradtam, keservesebb lett az élet. Volt olyan, hogy azt mondta valaki, Lidi néni, voltam kinn a szőlejében. Láttam, hogy gazos. Mennyit tetszene adni érte, ha bekapálnám? Mondom, maga mondja meg, mit kér érte, ha bírom, akkor helyben hagyom, hogy kapáljon, ha nem, akkor nem. Na, mondta, hogy mennyiért. Gondoltam, ezért megéri nekem, ha bekapálja. Mondja nekem, de jó volna, ha tetszene főzni egy kanál ételt, mert már rég nem ettem. Azt se tudtam, kicsoda-micsoda vót.
- Nem tetszett ismerni?
- Akkor láttam először. Mondom, akkor menjen vissza a városba, vegyen egy fél kiló szalonnát meg egy fél kiló disznóhúst, majd megfőzöm odaki bográcsban. 
Úgy is volt. Hozza a húst, hozza a szalonnát, adok neki hozzá kenyeret, aztán mán volt vagy kilenc óra. Aszongya, Lidi néni, alulról kezdeném a sort kapálni, mert akkor már úgy lefele mentünk. Hát mondom, maga tudja, innen kezdi vagy onnan. Lement alulra. Én meg főzöm a jó gulyást neki. Teltek az órák, de nem jön, hogy éhes vagy szomjas lenne, hívom, de semmi. Mit ad Isten, lent aludt a diófa alatt. Az volt az egy szerencsém, hogy a pénzt nem adtam oda neki. Megbökdösöm a lábammal, hát maga mit csinál? Azt mondja, ledőltem és elaludtam. Na mondom, menjen is innen azonnal, nekem már nem kell a munkája. De többször is vót ilyesmi.
- Mire vágyik, mit szeretne még az élettől?
- Hát mi lehetne nekem még vágyam? Beteltem az élettel. Ha már ilyen hosszú időt adott meg egészséget, aztán megadta a tehetséget, megköszönöm a jó Istennek. És arra kérem minden este, hogy olyan halállal haljak, hogy ne kelljen engem hurcolgatni, meg emelgetni kórházi ágyakba, hanem csak lefeküdjek és elaludjak. Nahát, erre vágyom még. Arra is gondoltam, mondtam is a fiamnak, hogy akik betegek, és nincsen pénzük gyógyulni, azoknak a kiállítási hasznom egy részét odaadnám. Mert az egészség a fontos, meg a becsület. Néha éjjel elgondolkodok, hogy némelyik milliomos, mikor már minden megvan, meg azon túl is mindene, még akkor is többet akar, és nem tudja azt mondani, hogy elég. Hát minek kell az mán? Minek? Itt hagyja mindenki. Hát nem, kedves? 

„Zárásképp nem kívánhatok mást Lidi néninek, csak jó egészséget és nem lankadó munkakedvet. Megköszönve azt, hogy munkái mindannyiunkban ébren tarthatják az alkotó munkába vetett hitet és a reményt, hogy akár kilencvenévesen is lehet újrakezdeni.”(Az idézetek első kiállításának megnyitóján hangzottak el.)

Keményné Veres Lídia következő budapesti kiállítása május 16-án nyílik a Kossuth Klubban.