Vizin Balázs
Ment-e előbbre a világ?

Kertész Péter közismert publicistát a Pulitzer-emlékdíj bizottság életműdíjjal tüntette ki március 16-án. A Hetekben is több alkalommal publikáló újságírót ennek kapcsán kerestük meg.

Kertész Péter. Mint amikor a fiam született Fotó: Somorjai L.

- Milyen érzés Pulitzer-díjasnak lenni?
- Felemelő. Az emberek szemérmesek, és nem merik azt mondani, hogy boldogok. Én most az vagyok. Régen éreztem ilyet. Legutóbb talán akkor, amikor Áron nevű unokám megszületett. 
A díj rangja, ha szabad hivalkodni, számomra leginkább az, hogy életműdíjat kapott eddig, többek között Faludy György, Fejtő Ferenc, Vitray Tamás, és óriási megtiszteltetés számomra, hogy ebbe a társaságba én is bekerülhettem. Gyakorlatilag hat éve vagyok nyugdíjas, hat éve nem vagyok a pályán. Elegem van a politikai újságírásból, s mégis egyszer csak Pulitzer- emlékdíjas lettem az életművemért. Nagy valószínűséggel belejátszott ebbe a tavalyi könyvhétre megjelent Komlós című könyvem is, amelyik egy interjúgyűjtemény. Szentendrén lakik Komlós János - az egykori színházi guru - fia, akivel véletlenül ismerkedtem meg mint a zsidó temető gondnoka. Adott egy jelentős összeget a temető rendbe hozásához. Valahogy meg akartam neki ezt köszönni. Tudtam, hogy a rabbiképző templomába jár, ahová rabbinövendék korában az apja is. Megkérdeztem tőle, hogy írtak-e már apádról könyvet, mire visszakérdezett: megírnád? Aztán megírtam. Ez nagyon jó munka volt. Sok okos emberrel beszéltem, és most Pulitzer-emlékdíjat kaptam.
- Hogyan lett Önből újságíró?
- Véletlenül. Mindenfélét csináltam. Semmilyen tanult mesterségem nincs. Túléltem. Túléltem a holokausztot, túléltem a tbc-t. Árvaházban nőttem fel, és tbc-s koromban, mivel borzasztóan sajnáltam magamat, verseket írtam. Ebből lett egy takaros verseskötet, 1972-ben jelent meg Hangulatjelentés címen. Aztán egyszer csak kaptam egy ajánlatot, hogy lennék-e üzemi újságíró. Utána többször kirúgtak különféle lapoktól, és akkor megint üzemi újságíró lettem. Legtovább a Magyar Nemzetnél voltam, egészen addig, amíg vállalható volt, az 1991-es sztrájkig, amiben volt némi részem. A sztrájk értelmetlen feladása után a Népszabadság, majd a Magyar Hírlap következett. Mindhárom helyen főmunkatárs voltam, majd nyugdíjba mentem. Utána még publikáltam, de idővel elfogyott a muníció, elment a kedvem, és külsősként megalázó helyzetekbe kerültem.
- Említette a holokausztot. hány éves volt akkor?
- Hétéves voltam, amikor Karcagról a gettót a szolnoki cukorgyáron át elhurcolták. Elég markáns emlékeim vannak ebből az időből. Az utcát, ahol laktunk, az immár száz-egynéhány éves zsinagóga szomszédságában, Kertész József, apai nagyapámról nevezték el. Házunkkal szemben lakott nagyapám és az udvarán volt a nyomdája. Ez egy híres nyomda volt abban az időben, az alföldön a Kneren kívül talán az egyetlen. Már a harmincas évek elején országos kiadványokat jelentetett meg úgy, hogy apám volt az egy szem kézi betűszedő. Apámat később munkaszolgálatra vitték, ahonnan soha többé nem tért vissza. De nem illet meg kárpótlás utána, mert az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása címen szentesült törvény a munkaszolgálatosokra nem terjed ki.
- Ezt nem értem.
- Ezt senki se érti. Nincs nevesítve a munkaszolgálat, jóllehet a törvény szellemisége ezt egyértelműen sugalmazza. Mintha a munkaszolgálatra behívottak önként vonultak volna be. Nem volt fegyverük, télen is nyári ruhában nyomultak az orosz aknamezőkön. Apám így fagyott meg. Amikor nagyapám visszajött Theresienstadból, nem vették fel könyvkötőnek a saját nyomdájába. Egy másik túlélő fia hívására kiment Izraelbe, szomorkodott még egy kicsit, aztán meghalt.
- A későbbiekben mennyire befolyásolták ezek az élmények? 
- Pályám során mindig azt szerettem volna, hogy ha ment volna általam előbbre a világ. Azonban szomorúan kellett megállapítanom, hogy egy tapodtat se ment. Ez nem az én szándékom vagy elszántságom okán alakult így. A világ nem hagyja magát, másfelől pedig olyan erők munkálnak, amelyek meggátolják abban, hogy igazán elmozduljon. Amíg például egy suszter láthatja a munkája eredményét, nálunk egy újságíró legfeljebb csak a hívságokban élheti ki magát. Megjelenik nyomtatásban a neve, valamilyen kisemberrel jól kiszúrhat, vagy erős politikai háttérrel ideig-óráig támadhatja az aktuális hatalmat…
Többnyire szociális nyavalyákkal foglalkoztam. Az esélyegyenlőség érdekelt, a hátrányos helyzetek, kisebbségi sorsok. Minden mesterségnek úgy érdemes igazán nekivágni, hogy az ember föl akar jutni valamilyen csúcsra, ki akar emelkedni az átlagból. Ez vagy sikerül, vagy nem. Az újságírók - tisztelet a kivételnek - elsősorban a kapcsolatépítésben látják ezt a lehetőségét az anyagi gyarapodásnak. Ugyanakkor a pályán lévők legalább kilencven százalékának nincs egy olyan produktuma a munkásélete során, amit szégyenkezés nélkül megmutathatna majd az unokájának.
- Dolgozik-e valamilyen könyvön?
- Schweitzer József főrabbiról írok portrét. Nagyon öszszebarátkoztunk, sokat beszélgettünk az elmúlt fél évben. Rettentően túlterhelt, mindenhova őt hívják. A rabbinátus megosztott bizonyos kérdésekben, de azt senki nem vonja kétségbe, hogy Schweitzer az egyetlen rabbi, aki a nyilvánosság előtt méltóképpen tudja képviselni a zsidóságot. Nyelveket beszél, kitűnő tudós. Ő még abból a nemzedékből való, amikor a rabbidiplomát csak úgy lehetett megszerezni, ha az aspiránsnak már doktorátusa volt. Azt szerettem meg nagyon Józsi bácsiban, ahogy a legtöbb keresztény főpap szólítja, hogy nem ügyel arra, hogy minden megszólalásában rabbiként nyilvánuljon meg. Számára ugyanolyan fontos a magyarsága, hogy magyar költőket olvasson. Hangsúlyosan neológ, de ortodoxként él. A könyv reményeim szerint a zsidó fesztiválra jelenik meg. A könyvet az Ulpius adja ki, a címe: Nehéz zsidónak lenni.