Hetek-összeállítás
Számító békebarát

Tavaly áprilisban, amikor ismét kezébe vette a francia külpolitika irányítását Jacques Chirac, nem késlekedett kijelölni ötéves elnöki periódusa legfontosabb teendőit. Listáján előkelő helyet kapott Szaddám Huszein rezsimjének rehabilitációja - írja Amir Taheri, a Wall Street Journal európai kiadásában.

Jacques Chirac az Elysée-palotában üdvözli Ruud Lubbers ENSZ főmegbízottat Fotó: Reuters

A francia elnök két lépésben készült megvalósítani tervét: először erőfeszítéseket tett, hogy megakadályozza a Biztonsági Tanácsban annak a határozatnak az elfogadását, amely legális lehetőséget teremtett volna Szaddám Huszein és rendszere megdöntésére. Chirac személyesen igyekezett megakadályozni a háború kitörését, amely a véleménye szerint destabilizálhatja az egész Közel-Keletet. Terve második része Szaddám meggyőzésére irányult annak érdekében, hogy a bel- és külpolitikájában történő változtatásokkal lehetővé váljon az Irak elleni szankciók egy-két éven belüli megszűntetése. 
A múlt év júniusában Chirac nem hivatalos követet küldött Irakba, amelynek eredményeként egy hónapon belül újra megnyílt a tizenkét évvel korábban bezárt bagdadi francia nagykövetség. Szeptemberben Franciaország a Bagdadi Nemzetközi Vásár fő résztvevője volt. A terv első része tehát a jelek szerint sikerrel járt: az Egyesült Államok meglehetősen kellemetlen helyzetbe került és végtelennek tűnő diplomáciai bonyodalmakkal találta magát szembe a Biztonsági Tanácsban, miközben Európában erősödtek a részben Chirac és alkalmi német partnere, Gerhard Schröder által fűtött Amerika-ellenes érzelmek. 
Chiracnak a Szaddám elleni akciókat ellenző álláspontja egy téves feltételezésen alapult: azon, hogy az Egyesült Államok a Biztonsági Tanács hozzájárulása nélkül nem mer háborút indítani Irak ellen. Bár Chirac és külügyminisztere, Dominique de Villepin soha nem jelentette ki kategorikusan, hogy Franciaország megvétózná a Biztonsági Tanács döntését (mindig azt nyilatkozták, hogy „jelen pillanatban” vagy „ma” nemmel szavaznának), mindeközben azonban nem elégedtek meg az Amerikával való szembehelyezkedéssel, hanem keményen dolgoztak az ellenzék kialakításán. Villepin tizennégy országba látogatott el, három alkalommal Afrikába, hogy vezetőiket meggyőzze: a Szaddám Huszein elleni erőszak alkalmazására szavazzanak nemmel. Chirac elnök több mint egy tucat államfőt keresett meg telefonon ugyanezzel a céllal. 
Chirac és Villepin végül saját, hónapokon keresztül tett kétértelmű nyilatkozatainak esett áldozatul: Tony Blair tényleges fenyegetésnek vette a sok „pillanatnyi” nemet, és úgy döntött, hogy a második, vagyis valójában a tizennyolcadik határozat nélkül kezdi meg a háborút. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. 
Jacques Chirac ma úgy érzi, cserbenhagyták, még Schröder is, aki éppen most jelentette ki, hogy Németország is rendszerváltást kíván Irakban. Lehetséges, hogy a francia elnök - még egyes szövetségesei által is bizarrnak 
tekintett - viselkedését Szaddámhoz fűződő, 1975-ig viszszavezethető barátsága motiválja?
A francia F3 tévécsatorna egyik múlt havi dokumentumfilmje ismertette Szaddám Huszein és Jacques Chirac harminc éve tartó barátságát, elmulasztotta azonban kiemelni a lényeget: Chirac nem személyes szimpátiából, hanem politikai távlatokban gondolkodva kereste Szaddám barátságát. Ez a politikai távlat a néhai Charles de Gaulle tábornok örökségének része, aki úgy gondolta, hogy Franciaországnak ellensúlyoznia kell a német befolyást Európában, valamint az Atlanti-óceánon átívelő brit-
amerikai tengelyt egy mediterrán kapcsolatrendszerrel, ami a gyakorlatban az észak-afrikai és közel-keleti arab államokhoz fűződő különleges kapcsolatokat jelenti. 
A legtöbb arab vezető ugyanakkor nem érti Chirac magatartását. Egy egyiptomi kormánytisztviselő szerint rejtély, miért akarta Chirac megmenteni Szaddámot, amikor ezzel „aláásta Washingtonhoz és Londonhoz fűződő viszonyát”. A francia elnök nemcsak washingtoni és londoni kapcsolatait ásta alá magatartásával, legalábbis egy időre. Megosztotta az Európai Uniót, kárt okozott a NATO-nak, és talán a Biztonsági Tanácsnak is megadta a kegyelemdöfést. Ezenkívül megsértette azokat a kelet-európai országokat, amelyek ki merték fejezni az Egyesült Államokkal való egyetértésüket, és szembehelyezkedett a törökökkel, amikor igyekezett megakadályozni, hogy a NATO-tól védelmet kapjanak. Ha ehhez hozzáadjuk Chirac vitáit Tony Blairrel, Silvio Berlusconival és José Maria Aznarral, tisztábban látjuk, milyen károkat okozott az elnök Franciaország külpolitikájában. 
De hogyan szoríthatta magát ennyire sarokba az az ember, aki már akkor is hivatalban volt, amikor a Fehér Házban Lyndon Johnson lakott? Egyes barátai szerint ennek csakis Villepin, az amatőr költő az oka, aki szóvirágos beszédeiben gyakran elragadtatja magát. 
Chirac még 1969-ben, mezőgazdasági miniszterként kapta a „buldózer” csúfnevet, amikor kemény vitákat folytatott az európai halászati kvótákról és a magángazdaságok támogatásáról. „Ha egy buldózert egy költő irányít, annak katasztrofális eredménye lesz - mondja Chirac politikájának egyik támogatója. 
- Chirac mindig izgatott, és kell valaki, aki lenyugtatja. Villepin azonban általában még nála is izgatottabb.”
Hogy egyének ilyen romboló hatással lehetnek a francia külpolitikára, annak a demokratikus deficit az oka. A jelenleg hatályos francia alkotmány szerint ugyanis a külpolitika irányítása az elnök kezében van, aki senkivel nem köteles konzultálni arról, amit tesz. 
Bár Chirac a szumó birkózás kedvelője, a japán sport egyik fontos szabályát figyelmen kívül hagyja: soha ne kerülj túl közel a szőnyeg széléhez, mert kidobhatnak onnan. Annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati országban a közelmúltban parlamenti vitákat folytattak és szavaztak az iraki kérdésről, Franciaországban még a kabinetet sem kérdezték meg az ügyben. Az elnök gyakran hivatkozik tapasztalatára és politikai érzékére. Megfeledkezik azonban arról, hogy a politika lényege a barát és az ellenség közötti választás, ahogyan az etika lényege a jó és a rossz, az esztétikáé pedig a szép és a csúnya közötti választás. 
Irak felszabadítása Szaddám Huszein gonosz, zsarnoki uralma alól nemes cél. A történelem úgy emlékezhet majd Jacques Chiracra, mint arra az emberre, aki megakadályozta Franciaország részvételét ebben a nemes ügyben.