A sajtóvitának sajátságos szabályai vannak. Elvben arra van kitalálva, hogy ellenkező világnézetű emberek összemérjék tudásukat, mint egy jobb meccsen, aztán ebből vonjon le valamilyen tanulságot a nagyon tisztelt olvasó. Volt ilyen világ, még nekem is volt benne részem. Épp másfél évtizede az azóta jobblétre szenderült Új Tükör hasábjain (a lapengedély nálam kapható, ha valaki igazi polgári hetilapra vágyik, átadom) mérkőztem az első fénykorát élő Verebes Istvánnal. Mit szépítsem, nem szerettük egymást, mindkét fél megpróbálta egy kicsit nevetségessé tenni a másikat, s a nagyérdemű velünk izgult, hogy melyikünknek sikerül jobban. Ez a korabeli pengeváltás ma baráti jókívánságok tárának tűnne. Nem vitattuk el egymástól képességeinket, nem emlegettünk származást, világnézetet és semmi olyat, amihez amúgy sincs semmi köze senki másnak. Mecs-cseltünk egyet, volt, ki megsértődött rám, volt, aki szerint itt volt az ideje a megasztárt helyre tenni, de ha ma találkozunk, üdvözöljük egymást, és nem kívánjuk a másiknak, hogy kapja el az új típusú tüdőgyulladást, legfeljebb soha nem leszünk barátok. Azóta sokat változott a világ, többek között felszabadultunk. Így hát felszabadultak a legszebb ösztöneink is. Soha ennyi megerőszakolt gyermek nem nézett üres szemmel a Hortobágy rónáira, mint most. Soha ennyi kirabolt nem siratta tárgyait, mint most. Soha ilyen utálattal nem forgatták tollukat a tollnokok, mint most. Tehát úgy gondolom, hogy közszereplőként nem sértődhetek meg, s ha már magánszereplőként nem szokásom, akkor hagyjuk meg ennek esélyét másnak. A sértődés az ostobák nárcizmusa, az meg remélem, nem vagyok.
E hosszas magyarázkodás csupán azért fontos, mert szeretném kijelenteni, nem azért reagálnék egy (illetve két) publikációra, mert megsértődtem, hanem azért, mert egyrészt egy közösséget sért meg, másrészt, s talán ez fontosabb, a két kiváló dolgozatnak vannak tanulságai.
Két hete sincs, hogy egy nem nagyon távoli ismerősöm, akinek barátai a jobboldali sajtószemlészet aktív és élvonalbeli harcosai, figyelmeztetett, egy bizonyos kolléga leírta a legjobb magyar hetilapban, melynek amúgy régi olvasója vagyok, hogy én vagyok a gyűlöletbeszéd mértékegysége. Mértékegységnek lenni nem kis dicsőség, amúgy sem rossz bármiben is elsőnek lenni, így hát kihúztam magam, s arra gondoltam, vajon mit érzett közben a jámbor filiszterből képviselőjelöltté lett kollégám, míg írta az ilyesmit. Valószínűleg arra gondolt, hogy most elszomorít, esetleg olvasóimat eltántorítja mellőlem. Sajnos téved. Bár gyakran vagyok szomorú, de nem önmagamért. A hazámat sajnálom, hogy ilyen politikai elitje van, s gyakran leírom, hogy tetszettünk volna forradalmat csinálni, mert akkor talán másmilyen lenne. A szó maga nem tetszik nekem. Aztán néhány napja, e dolgozat papírra formázása előtti napon a legnemzetibb napilapban jelent meg gyakorlatilag ugyanaz. Egykori munkahelyem kitett magáért, ezúttal már tovább fejlődtem. Natúr, vitaminkoktéltól mentes gyűlöletkeltőből „hites” gyűlöletkeltővé váltam. Igazából a hitest nagybetűvel kellene írnom, hiszen nem az én hitemről van itt szó, hanem a HIT-ről mint egyházról. Én ugyanis e nemzeti érzelmű verzió szerint a HIT lapjában (azaz itt) keltem a gyűlöletet meg egy televíziós csatornán.
Nézzük, egyáltalán miféle fán terem az úgynevezett gyűlöletbeszéd? Van abban valami báj, amikor valaki rendőrért kiált, miközben egész eddigi élete a rendőrség gyalázásából állt. Az ember legyen konzekvens, ha például minden nap elmondja, hogy utálja a cigányokat, mert lopnak, mert stricik, akkor az ne rendeljen nótát a prímástól. Ha annyi százezrem lenne valahol, ahányszor az én nemzeti értelmű harcostársaim leírták, hogy a gyűlöletbeszéd az egy marhaság, akkor majdnem lenne annyi pénzem, mintha az én alapítványom is kapott volna támogatást valamelyik kormánytól.
Miközben nem teljesen buta dolog megkérdőjelezni e fogalom értelmét. Amit kifejez, az érthető és hasznos, csak sok minden egyébre
is használható, olyasmire is, amire nem kellene. Bármily hihetetlen ugyanis, a gyűlölet és a beszéd az nem ugyanaz. Mint keresztény nem tartom elfogadhatónak a gyűlöletet, magam sem gyűlölök senkit, legfeljebb nem egyformán szeretek. De az elmúlt évek túlérzékeny reagálásainak egy része a szó és a tett összetévesztéséből indult ki. Senki nem várhatja el, hogy szeressék. Ha én azt mondom, hogy nem szeretem, s itt most állhat akármiféle személy vagy csoport, az még nem gyűlölet. Nem szeretni és gyűlölni, az kettő. Sőt nem is kettő, három. Nem szeretem a paradicsomos káposztát. Attól még nem jelentek veszélyt a kiskertekben bimbózó paradicsompalántákra. Nem szeretem, mikor egyébről sincs szó, mint sérelmekről. Attól még nem akarom, hogy még nagyobb sérelmek legyenek. Nem szeretem azokat, akik úgy mellesleg Zámolyon embert öltek, de attól még nem vagyok rasszista. Azt sem szeretem, amikor fővárosi értelmiségiek értük tiltakoznak, de attól még ők tisztelhető, értékes emberek. A keresztényi gondolkodás része a megbocsátás és a türelem.
A látás új és szélesebb dimenziója. Ezért nevetséges, amikor a köpködők önmagukat nevezik kereszténynek bárkivel szemben. A düh árulkodik. A düh ugyanúgy kimutatja a keresztény hit hiányát, mint a lakmuszpapír a kémhatást.
Elszórakozhatnék azon, vajon miért vádol engem gyűlöletbeszéddel valaki, aki egy nem kifejezetten barátságos hangvételéről ismert párt frontembere volt, s ma is az lenne, ha maga a párt nem csúszott volna hátrébb a politikai erőtérben. Nincs bennem gyűlölet, de van bennem igény az értelmes emberi gondolatokra, és van bennem harag. Nem a gyűlölet haragja, hanem a szomorúságé. A közös kudarcé. Mindenki ízlése szerint eldöntheti, mi is a gyűlölet. Eldönthetné, csak a történet ennél viccesebb.
Volt valaha egy napilap, úgy hívták, Esti Hírlap. Kiadó Simicska Lajos, szerkesztő a mai legjobb nemzeti napilap szerkesztője, munkatársai
a legjobb nemzeti napilap munkatársai, publicista jómagam. Aztán elváltak útjaink. Most újra megjelent az Esti Hírlap, publicista megint én, s ezt vannak, kik nehezen viselik. Két hónapja fogadtam egy barátommal, hogy figyelj, mennyi szépet írnak majd rólam ugyanott, ahol egyébként nem létezem. Igen, bennük ott a gyűlölet, gyűlölnek engem, mert hitetlenek. Bennem van hit, hát irigyelnek érte, hiszen akinek nincs valamije, az mindig irigyli azt, akinek van. De nézzük tényszerűen. Szerintük két témában szítom a gyűlöletet.
Az egyiket leírtam itt, e hasábokon. Szerintem az egyházakat át kellene világítani, mert tele voltak besúgóval, és a nagy spicliket nem lent kell keresni a hierarchiában. Szerintük ez nyilvánvaló provokáció. Szerintem épp fordítva van. Ha valaki úgy gondolja, a katolikus egyház megengedheti magának, hogy besúgókat tűrjön meg sorában, az nem becsüli a katolikus egyházat. Akkor úgy tekinti, hogy a katolikus egyház is csak olyan, mint egy liberálbolsevista hetilap.
Én, aki igényeket támasztok, becsülöm jobban az ő egyházukat, mely az enyém is volt valaha, de nem szerettem faragott oltár előtt térdepelni, mert nem hittem, hogy Jézus ezt várja tőlem. Így lettem… nem szektás meg sátánista meg gonosz, hanem protestáns.
Sajnálom ezeket az embereket, mert gyűlölni rossz. Valamikor a rendszerváltás környékén, amikor meglehetősen beleártottam magam az antiszocialista politikába, rendre felhívott egy alak éjjel kettő és három között. Mindig mondott valami félelmeteset. Kiderült, öregedő polbeat énekes, aki félti munkáját az ellenzéktől. Aztán egyszer azt találtam neki mondani, sajnálom, hogy ezért kell egész éjjel virrasztania. Most ugyanazért sajnálom ezeket az embereket. Iszonyatos szellemi erőfeszítéssel kitalálnak valami anyázásfélét, felmegy tőle a vérnyomásuk, aztán koleszterin, lipoid, miegymás. Körbetáncolják, majd kilövik mérgezett nyilaikat, melynek kifaragásával annyit foglalkoztak, erre a célpont közli, hogy sajnálja őket.
Mi a másik fontos, amin képtelenek túltenni magukat? Bayer Zsolt személyesen. Aki nem gyűlöl senkit, aki mindenkiről a legnagyobb tisztelettel beszél. Aki különben nem csekélyke szókincsét az értelmes, emberi érvelésre használja. Nos, az élet nevű fenomenális rendező úgy adta, hogy mostanában egy és azonos televíziós csatornán szerepelünk két nap eltéréssel. Ők szerdán, mi pénteken. Nem vitatom, övék A SAJTÓKLUB. Ez a név örökre összefonódott nevükkel, ők adtak végre rangot a sajtó szónak, megfejelve a klubság bukolikus bájával, embermelegével. Az ő műsoruk szakszerű és szilárd nézetű. A miénkbe be is lehet telefonálni, így hát bohókás dolgok történnek. Az egyik ilyen műsorba betelefonált valaki, és megkérdezte véleményünket erről a nagyszerű ismerősömről. Kollégám nácinak nevezte, én azzal folytattam, hogy van rosszabb hírem, ő nem náci, hanem eszme- és nézet-nagykereskedő, aki a piacnak szabályait felismerte. Igen, lapunk állandó olvasói emlékezhetnek rá, én ezt néhány hónapja le is írtam a Goldberg-Bayer tételben, nem titok, ez a véleményem. Nem csak róla, a többiekről is. Azt gondolom róluk, hogy ezeknek az embereknek ez elsősorban üzlet, és csak annyiban világnézet, hogy az ember a hazájára uszulóknál is jobban tudja gyűlölni a bankszámlájukat zárolókat. Nagyot nem kockáztattam, hiszen ismerem őket, mindegyikkel dolgoztam együtt valahol, sőt voltam radikálisabb náluk, legfeljebb csupán vehemenciából és nem üzleti alapon. Nagyjából ennyi hangzott el, épp annyi, amennyit leírtam már többször is. Hozzátenném, nem lettem általuk a liberálbolsevizmus szekértolója. Ezt nehezen tehetnék, s vélhetően ez gyűlöletük legfőbb oka. Ha csak úgy le lehetne bolsizni, akkor meg is bocsátanának talán, de így?
Minden ítélet mögött ott van két előítélet. Ez egy olyan ország, ahol egy szőke embernek nem lehet barna a szeme akkor sem, ha az. Itt van néhány előre elkészített skatulya, s ha valaki nem hajlandó egyiket sem összkomfortos lakásnak képzelni, az gyanús és közveszélyes. Pedig csak ez a minden dobozból válogató ember értelmiségi, a többi szellemi munkás. Pártférfi és pártnő. Bizony, ilyen gyanús és bonyolult, ha gondolkodóra akad a fűnyíró. Magányos, nehezen lekaszabolható fejre. Mert nem tartozom azok közé, aki a Fülemülében meg a Lizsében örültek a tavalyi eredménynek. Nem vagyok konzervatív sem, mert túl sok a konzervben a tartósítószer. Szabadelvű polgár vagyok, akinek mellékesen másfél évtizedig az volt a véleménye, hogy a magyar közélet miniszterelnök-aspiránsai közül kimagaslóan Orbán Viktor rendelkezik a legjobb képességekkel. S mert olyan szellemi közeg szocializált, ahol a képesség birtokosa sok minden egyebet megengedhetett magának, így hát nem tagadtam sohasem, értelmiségi szimpatizánsa voltam a Nagy Magyar Álomnak, olyan SZDSZ-alapító tagként, aki nem tudta elfogadni a kilencvennégyes alkut. Mindehhez még protestáns is, igen, belátom, ez így sok. Sajnos még nem sírtam a Szent Korona láttán. Nem állok sorba
ostyáért. De sírtam, mikor egyik legtehetségesebb teológustársamat kiüldözték az országból, jó, volt bennem ital, de akkor is. Tudom, hogy ki volt Keglevich, Bulányi, mit ér a magyar szellemtörténetben Nyíri Tamás. Nem másoktól tudom, magamtól. Az egyiket hallhattam, a másiknak adakoztam. Hittem bennük, mert ők nem egyetemesek, hanem keresztények voltak. Ami egyetemes, az általános. Elkent. Arctalan.
A kereszténység egyéni vállalás, a megváltást nem bámulni, hanem követni kell. Jézus zavarba ejtően egyedül volt, amikor kiszenvedett a kereszten. Ezt a skandalumot nekünk kell helyre raknunk egyénileg és közösen, de elsőként személyes vállalásunkkal. Mint már említettem, az én vállalásom, hogy nem gyűlölöm őket, az engem gyűlölőket. Az Úr kevés talentumot adott nekik, és a színes parlagi virágukat isteni kertnek hiszik.
Eljutottunk a hitig. A polgár, a keresztény toleráns. Ők nem azok. Az, hogy egy kijelentés tevője mely vallási közösséghez tartozik, mellékes. A kijelentése bírálata, érvekkel való kioltása lenne fontos. Érv eleddig nem érkezett. Senki nem próbált meggyőzni, hogy az egyházban úgy van jól minden, ahogy van. Senki nem próbált meggyőzni arról, hogy kollégáim (mert azok vagyunk, ha tetszik, ha nem) valóban komolyan gondolják, amit mondanak. Mondandómat azzal kívánják hitelteleníteni, hogy hites vagyok.
Tételezzük fel, hogy így van. Mit állítanak? Azt, hogy van hitem. Van. Megszolgált, megszenvedett hit ez, hoszszú út vezetett el az önhittől idáig, és még mindig csak az elején járok. Most épp ott tartok, hogy minél többet szeretnék a hitemmel és minél kevesebbet mással foglalkozni. Ez vélhetően nekik jó hír. Legyen az. Jó, tudom, az én hitem az ő szemükben nem pozitív tartalmú valami, hanem szektás gyűlölködés. Először is, ma, ebben az amúgy is csekély lélekszámú országban nincs akkora stadion, amibe e „szekta” minden tagja egyidejűleg beférne. Másrészt konkrétumokat lenne illendő felsorakoztatni egy közösség ellen, ha a hozzátartozás értékmérő (egyébként honnan tudják, hogy hová tartozom?). Ja persze, írok ide. Magamon kívül olvastam még Kertészt, Hellert, Szakonyit és még sok kiváló embert ugyanitt. Ősi magyar szokás, hogy nem azt olvassák, mit ír az ember, hanem, hogy hová. Erről talán illendő lenne leszokni. Ugyanis van, amiben nem értünk egymással egyet. Elvitatkozhatnánk órák hosszat a jelen háború értelméről, mert e lap szerzői körében nem klónozott pártmunkások vannak. Amúgy egy sokak által jobbosnak tartott folyóirat alapító munkatársa is vagyok. Hogyan lehet? Egyszerűen. Mindig azt írom, ami nekem magamnak a világról éppen eszembe jut. Hiszek abban, hogy jó sugallatokat kapok. Műalkotás közben mintha érezném is néha.
Nincs nagy baj tehát. A mocskolódók megkapják sokszor harminc ezüstjüket, én meg járom a magam útját tovább. El kell számolnom szerény talentumaimmal az én legfőbb szerkesztőmnek, ha odakerülök. Igyekeznem kell. És a kedves mocskolódó hol és mivel számol el? Bár bízhat bennem. Mint már mondottam, imádkozom értük. A legnemzetibbekért. A keresztbetevő műkeresztényekért.
Talán egyszer még szeretni is fogjuk egymást. Keresztényileg. Ők is azok, vagy nem?
(a szerző drámaíró,
publicista)