Hetek - VII. évfolyam, 12. szám, 2003. március 21

Az ókori Közel-Kelet, vagyis a Tigris és Eufrátesz folyó köze az emberi történelem kezdete óta birodalmi vetélkedés tárgya. A Dániel könyvében feljegyzett négy birodalom közül kettő (a babilóni és a méd-perzsa) itt jött létre, de hiába próbált Nyugat felé terjeszkedni, Egyiptomnál és Kis-Ázsiánál tovább nem jutott. Nagy Sándor birodalmának kezdeménye ugyan a Balkán-félszigeten jött létre, mégis Keleten vitte véghez legnagyobb hódításait. A legutolsó világbirodalom, Róma viszont hiába próbálta tartósan megvetni lábát az Eufrátesz mentén, törekvése kudarcot vallott. Napjainkban sokan találgatják hogy vajon az Egyesült Államok lesz-e az első birodalom az emberiség történetében, amely mind a Nyugatot, mind a Keletet képes lesz tartósan befolyása alá vonni.

Alexandrosz álma

A „világbíró” Nagy Sándor mindössze tizenhárom év alatt végrehajtott hódításait (i. e. 336-323) már a kortársak is az egész világ meghódítási kísérleteként értékelték. Az athéniak a következő szavakkal vezették be egyik ekkoriban hozott rendeletüket: „Alexandrosznak, a thébaiak legyőzőjének, egész Ázsia és a lakott világ többi részei leigázójának, aki a helléneket az őket körülvevő félelmekből és nagy veszélyekből [megszabadította]…” Azt persze az athéniak is tudták, hogy nyugaton Makedónia és Egyiptom, keleten a Gangesz-folyó még nem az egész lakott világ, de a görögök mindig is híresek voltak nagyotmondásukról…
Nagy Sándor egyik életrajzírója, Sir William Tarn szerint a makedón hadvezér valóban nem kisebb dologról álmodozott, mint az egész világ meghódításáról, és az emberiség egyesítéséről. A nemzeti királyságból világbirodalmat teremtő Alexandrosz keleti hadjárata eleinte a perzsák elleni bosszúhadjáratnak indult. Az ókori történetíró, Arrianosz szerint Perszepoliszban („a perzsák városában”) felgyújtotta Xerxész palotáját, ezzel jelezve, hogy boszszút állt Athén felgyújtásáért. (Más írók szerint részegen csinálta, amire egy kurtizán adott neki ötletet.) Ekbatanából visszaküldte a szövetséges görög csapatokat, s ettől kezdve személyes háborút vívott, melynek célja a Kelet teljes meghódítása, és a két világ politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális egyesítése volt. Alexandrosz nem értett egyet mesterének, Arisztotelésznek barbárokkal kapcsolatos elveivel, s „úgy akarta összekeverni az emberek életmódját, mint egy menyegzői vegyítő edényben a bort” - írja a római kori Plutarkhosz „Ale-xandrosz szerencséjéről” írott művében.
De vajon megelégedett-e Nagy Sándor azzal, hogy csapataival egészen a Gangeszig jutott el? Aligha. Egy másik ókori történetíró, a szicíliai Diodórosz érdekes adalékot szolgáltat ehhez, mikor beszámol arról, hogy a hadvezér váratlanul bekövetkezett halála után a sátrában talált feljegyzések (hüpomnémata) között megtalálták egy nyugati hadjárat tervét, amely gyakorlatilag Hannibál Itália elleni támadásának ismert útvonalán hódította volna meg a Földközi-tenger nyugati medencéjét. Ha Alexandrosz terve megvalósul, a makedón csapatok Észak-Afrikán keresztülvonulva kelnek át Hispániába, majd onnan Gallia déli részén és az Alpokon átmasírozva rohanják le Itáliát, végül az Adriai-tengeren áthajóznak Épeiroszba, így jutva el útjuk végállomására: Makedóniába. Hogy a görög támadás veszélye valóban fennállhatott, azt mutatja, hogy még a római történetírás atyja, Titus Livius is felteszi a „történelmietlen” kérdést: mi lett volna, ha Nagy Sándor megtámadja Itáliát? Válasza persze egyértelmű: a rómaiak - ha nehezen is - legyőzték volna félelmetes ellenfelüket, hiszen ekkor már ők is kiváló hadvezérekkel rendelkeztek.

Róma és a Közel-Kelet

Róma nemzeti költője, Vergilius, Juppiter szavain keresztül térben és időben határtalan uralmat ígért Rómának: „Nem lesz ettől kezdve határ térben, sem időben, / vég nélkül kapják birodalmuk.” Az udvari poéta lelkes szavaiban az Augustus kori hivatalos propaganda tükröződik vissza. A princeps kőbe vésett életrajza, amely mindmáig hirdeti tetteit, e szavakkal kezdődik: „Az isteni Augustus tettei, amelyekkel a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta…” A „földkerekség” a valóságban az Atlanti-óceántól a Taurus-hegységig, illetve a mai Szírián és Izraelen át a Vörös-tengerig húzódó hatalmas földterületet jelentette. A történetíró Livius józanabb a költőnél, mikor pontosan leírja a birodalom határait: „Hát Gades [a mai Cádiz] és a Vörös-tenger között nem az óceánig húztuk meg határainkat, amely a földkerekséget körülölelve határolja?” Igaz, rögvest utána azt is hozzáteszi: „és az egész emberi nem a római nevet tiszteli mindjárt az istenek után”. Ez a mondat természetesen éppen úgy túlzás, mint a fentebb idézett athéni rendelet Nagy Sándorral kapcsolatos nagyzoló kijelentése.

A római tábornokok körében mindenesetre a „versengés Nagy Sándorral” (aemulatio Alexandri) igen népszerű tevékenységnek számított. Emlékezetes eset, amikor Julius Caesar Hispániában hadai élén lovagolva egyszer csak keserűen fel-sóhajott, hogy ennyi idős korában Nagy Sándor már a fél világot meghódította! De ugyanígy sóhajtozott ellenfele, Pompeius Magnus is, és folytathatnánk a sort Antoniustól Augustuson át egészen Traianus császárig, akinek parthiai hadjáratát szintén a Nagy Sándor iránti lelkesedése fűtötte, legalábbis ezt állítja róla a római történetíró, Cassius Dio. Köztudott, hogy a Római Birodalom Traianus 115-ben megkezdett keleti hadjárata idején érte el legnagyobb kiterjedését. Ekkoriban az Eufrátesz mentén felállított római helyőrségek vigyázták az imperium Romanum területi integritását három teljes éven át.
Bár a Közép-Keleten ezután is történtek római betörések, ezek révén sohasem sikerült tartós sikereket elérniük. Keleten a legmesszebbre Septimius Severus jutott csapataival. Singarában (ma Sinjar, Irak északi részén) még ma is láthatók az ekkoriban felállított római erőd romjai. E háborúk azonban nyomot sem hagytak a perzsák és párthusok történetírásában: valószínűleg - írja Warwick Ball - nem tekintették egyebeknek őket, mint „barbár” mozgolódásoknak a távoli nyugati határszélen. Róma egészen a császárkor végéig kétségbeesett harcokat folytatott a keleten terjeszkedő parthus birodalommal szemben, s csak efemer életű győzelmeket tudott aratni. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna vissza őket az Eufrátesz partjairól, csakúgy, miként korábban Nagy Sándort a Nyugat meghódításától, vagy a perzsákat a görögök legyőzésétől.

Imperium Americanum

Ugyan George W. Bush elnök a legutóbbi hetekben tett megnyilatkozásaiban sorra-rendre elhárítja az Egyesült Államoktól a „birodalmi” jelzőt, aligha kétséges, hogy országa mára a „lakott világ” első számú, „birodalmi jegyekkel” rendelkező nagyhatalma. Hogy mit értünk ezen? Röviden összefoglalva: a kevert jogrendet, amely egyaránt tartalmaz demokratikus, arisztokratikus és egyeduralmi elemeket; a föderális berendezkedést; a szabad piacon alapuló globális gazdaságot; az erős és mobilis hadsereget; s végül az „olvasztótégely” (melting pot) politikát. E korántsem teljes felsorolás érdekessége, hogy Polübiosz, az i. e. 146-ban túszként Rómába hurcolt, majd történetíróvá avanzsált görög arisztokrata éppen ezekben a jellemvonásokban látta Róma birodalmi szerepét megtestesülni.
Az imperium Americanum kialakulása szintúgy párhuzamba állítható a római birodaloméval. Ennek fázisai a következők: (1) honfoglalás, harcok a fennmaradásért (17. század); (2) függetlenségi harcok, a szövetségi rendszer kialakítása (18. század); (3) expanzió az amerikai kontinensen (19. század); (4) Európa, az „őshaza” meghódítása (20. század első fele); (5) globális terjeszkedés (20. század második fele). Az Újvilágban élő magyar származású történész, John Lukacs szerint Amerika megörökölte az angol gyarmatbirodalmat, ezáltal „az angolok váltak Amerika görögjeivé”. Ez a közel-keleti térségre is igaz, ahol az első világháború után létrejött angol protektorátusok (ilyen volt Irak is) fokozatosan nyerték el függetlenségüket, majd a második világháborút követően, a British Commonwealth szétesése után, automatikusan kerültek az amerikai érdekszféra befolyása alá.
John Lukacs azt kérdi: „Vajon integráns folytatása lesz-e Amerika az európai civilizációnak, miként Róma volt az ókori görögségnek, avagy annak távol-nyugati korcsszülöttévé satnyul?” A válasz: igen is és nem is. Bár sokan kardoskodtak a múltban amellett, hogy Róma „integráns folytatása” az ókori görögségnek (legerőteljesebben az angol Arnold Toynbee), a köztük lévő különbségek számosabbak a hasonlóságoknál. Az aprócska barbár katonaállamból kikupálódott rómaiak büszkék voltak arra, hogy amire az egymással folytonosan civakodó görög városállamok történetük során képtelennek bizonyultak, nekik sikerült: világbirodalmat hoztak létre, amely ráadásul mindmáig a történelem leghoszszabb életű impériumának bizonyult. Lehet, hogy az ókori görögök is „satnya távol-nyugati korcsszülöttekként” tekintettek a rómaiakra, mint manapság Európából szokás Amerikára tekinteni. Sőt az is lehet, hogy mindezt nem alaptalanul tették. Róma kétségkívül nem sokkal gyarapította a görög szellemi kultúra kincseit, inkább csak felhasználta azokat. Kétséges, hogy a festészetben, szobrászatban, zenében és irodalomban Amerika valaha is felül tudja-e múlni az európai mestereket. Ettől azonban aligha fáj a fejük az amerikaiaknak, sőt minden bizonnyal ugyanúgy némi lenézéssel tekintenek Európára, mint hajdan a rómaiak a „görögöcskének” (graeculi) csúfolt hellénekre.

Birodalom jelszavakban

A Szovjetunió vezette „béketábor” egykori lakói még emlékezhetnek a pax Americana (amerikai béke) jelszó enyhén szólva is ironikus csengésére. E két latin szó - melyet a pax Romana (római béke) mintájára alkottak - fémjelezte az amerikai imperializmus világhódító törekvéseit, amely Amerika a „szabadságvágyó népeket” akarta a „burzsoázia világot átfogó csápjai közé taszítani”.
Az amerikai birodalmi politikában kétségkívül jelentős szerepet játszott a „demokrácia és fejlődés” kettős jelszava. Az amerikai birodalom ideológiai kötőszövetét, mely a nemzeti önrendelkezés mellett az ősi görög szó: a demokrácia, Woodrow Wilson találta ki. Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, beszédesen példázza a washingtoni brit nagykövet és az amerikai elnök beszélgetése Mexikó tárgyában. Wilson azt fejtegette, hogy Amerika célja megtanítani Mexikót a demokráciára. „És mi van akkor - kérdezte a brit diplomata -, ha nem kérnek belőle?” „Akkor megetetjük velük, lenyomjuk a torkukon” - válaszolta hűvös nyugalommal az elnök. A rómaiak szótárában persze hiába is keresnénk a demokrácia vagy önrendelkezés fogalmát, mindazonáltal ők is a pax Romana szolgálatában hódították meg a nemzeteket. Hódították, de nem egészen úgy, ahogy a középiskolai tankönyvek és a hollywoodi szuperprodukciók nyomán képzeljük!
Legjobban talán az ügyvéd-politikus-író-filozófus Cicero fejezte ki azt, mit gondolt egy római saját birodalmáról: „A királyok, népek és nemzetek számára a senatus kikötőt és menedéket jelentett, hivatalnokaink és hadvezéreink csakis egyetlen dolog miatt törekedtek a legnagyobb dicséretet nyerni: ha a provinciákat és a szövetségeseket jogszerűen és hűségesen megvédelmezték. Ennélfogva inkább lehetett ezt a földkerekség oltalmazójának, mint birodalomnak nevezni.” A legtalálóbb példa azonban Cicero egy másik művéből származik, amelyet nem árt többször is átolvasnunk, s ha eközben dčja vu érzésünk támad, ne csodálkozzunk: „Népünk szövetségeseinek védelme során már valamennyi országot meghódította.” Ez a mondat itt, Kelet-Európában aligha igényel kommentárt…
Azt se rójuk fel Cicerónak, aki tudvalevőleg az ókor legnagyobb szónoka volt, hogy fenti kijelentésével némi túlzásra ragadtatta magát. „Valamennyi ország” meghódítása még a lakott föld (oikumené) akkori ismereti szintjén is igencsak távol volt a rómaiaktól, mint ahogy valamenynyi birodalomtól, amely Róma örökében jött létre az elmúlt századokban Európában. Bár az „óvilág” nagyhatalmainak vetélkedései az elmúlt két évszázadban szinte az egész földkerekséget lángba tudták borítani, világbirodalomnak sem Napóleon, sem II. Vilmos, sem Hitler, sem Sztálin országa nem nevezhető. A 21. század egyik legnagyobb kérdése: a „világ rendőrének” szerepéből kinőve valódi impériummá válik-e az Egyesült Államok?
(A szerző történész)