Grüll Tibor
Szárnyas bika, fej nélkül

A mai Irak területe tulajdonképpen egyetlen hatalmas rommezőnek is felfogható. Az emberi civilizáció bölcsőjének is tartott 438 ezer négyzetkilométernyi terület elképzelhetetlenül gazdag régészeti leletekben: országszerte több mint tízezer nyilvántartott archeológiai lelőhely található. Nagy kérdés, hogy egy esetleges háború milyen hatást gyakorolna a feltárásokra, és vajon mi lenne az előkerülő leletek sorsa? 

Szaddám kedvenc társasága: babilóni szárnyas bika, asszír oroszlán, párthus harcos Fotó: MTI

A Tigris és Eufrátesz folyók mellékén elterülő áradmányos síkságot nem ok nélkül nevezik a civilizáció bölcsőjének, hiszen többek között itt találták fel a kereket, az írást, a modern jogalkotást és a városépítészetet. A Biblia szerint részben itt terült el az Édenkert (ma Bászrától északra mutogatják nyomait), a vízözönt túlélő Noé és családja pedig „mikor kelet felől elindultak, a Sineár földjén egy síkságot találtak és ott letelepedtek”. Feltehető központjuk a későbbi Babilón helyén álló Bábel lehetett, ahol Isten nyelvüket összezavarta, és - a zsidó hagyomány szerint - a nemzetek számának megfelelően hetven különálló nyelvre osztotta. De innen, a dél-mezopotámiai Ur városából indult ki a zsidó nép ősatyja, Ábr(ah)ám is, akit mind a három monoteista világvallás egyik legfontosabb alapítójának tekint. 

Folyóközi történelem

A történettudomány nem egységes abban a kérdésben, hogy az emberiség ma ismert legősibb, írásbeliséggel is rendelkező kultúrája, a sumer (amelyről „Sineár földje” is nevét kapta) vajon őshonos vagy bevándorolt lehetett-e ezen a földön. A fejlett civilizációjú városállamokat létrehozó sumerek saját nyelvükön Kenginek, azaz „öntözött földnek” nevezték országukat, amit a négyezer évvel később ide érkező görögök egyszerűen „folyóköz”-nek kereszteltek. A területet azóta is Mezopotámiaként emlegetjük. Az itt létrejött államalakulatokról a Biblia is megemlékezik, mivel azok némelyike jelentősen befolyásolta a zsidó nép sorsának alakulását. Az i. e. 3. évezredtől „Sineár földjén” létrejövő akkád királyságot „Nimród birodalmának” nevezi a Genezis könyve. A városalapító Nimródot a történettudomány II. Sarrukín agadéi uralkodó személyével azonosítja, aki négy jelentős várost elfoglalt (Bábel, Erekh, Akkád, Kalneh), és négyet újonnan alapított (Ninive, Rehovot, Kalah, Resen). A mezopotámiai Urból kiinduló Ábrahám története után a héber Biblia hosszú ideig szem elől veszíti a folyóköz területét: mígnem a 12. századtól fokozatosan felemelkedő asszír birodalom (Ninive központtal) újra a Szentírás látóterébe kerül. 722-ben Asszíria királya fogságra hurcolja Izrael északi tíz törzsét. 612-ben Ninive elfoglalásával az asszír uralomnak is vége szakad: ekkor a II. Nabukodonozor által megerősített újbabilóni birodalom kebelezi be Júdát, lerombolva a Templomot és fogságra víve a zsidók maradékát. A Babilóniában kényszerűen eltöltött hetven esztendős fogságnak a perzsa uralom vet véget: Kürosz 539-ben elfoglalja a bevehetetlennek hitt Babilónt, és hazaengedi a foglyokat. A méd-perzsa királyságnak a makedón Nagy Sándor hirtelen támadása vet véget i.e. 331-ben. A hódító halála után létrejött utódállamok közül a Szeleukida-dinasztia veti meg lábát Mezopotámiában, míg hatalmas birodalmának előbb keleten a párthusok, nyugaton Róma tábornokai véget nem vetnek. Ettől kezdve több mint négyszáz éven át folyik a vetélkedés a két nagyhatalom között: Róma többszöri kísérletezés ellenére sem tudja az imperium határait az Eufráteszig tartósan előretolni. 
Ha a fentebb dióhéjban összefoglalt négy-ötezer éves közel-keleti történelmet városok nevével akarnánk fémjelezni, elég hosszú felsorolást kapunk: Nippur, Eridu, Lagas, Ur, Uruk, Babilón, Mári, Szippar, Assur, Ninive, Kalhu, Szúza, Perszepolisz - valamennyi Irak területén fekvő romváros a történeti kutatások valóságos kincsesbányája, melyeknek feltárása korántsem tekinthető befejezettnek. 

Szabad rablástól az Iraki Múzeumig

A 17. századig gyakorlatilag a Biblia jelentette az egyetlen forrást a Közel-Kelet történetéhez. Az európai utazók csak a 18. század végétől kezdték szisztematikusan bejárni az ókori birodalmak romjait, és tudósítani az ott látottakról. A következő évszázadban az óperzsa ékírás is felfedte titkait a kutatók előtt, miközben a lelőhelyek feltárása is megkezdődött. Claudius James Rich, a Brit Kelet-Indiai Társaság ügyvivője végezte el Babilón első, 1815-ben publikált vizsgálatát. Az 1840-es években Austen Henry Layard feltárta a ninivei királyi palotát. A következő évtizedekben Közel-Kelet-szerte megindultak a múzeumi kiállításra vagy vizsgálatra szánt tárgyak utáni régészeti kutatások. A németek Babilónt, Assurt és Urukot tárták fel. A régiségek megszerzésére indított hajszának Robert Koldewey Babilónban 1895 és 1917 között végzett ásatásai vetettek véget. 

Iraki iskolások múzeumlátogatáson 

Az első világháború előtt Irak az oszmán birodalom részét képezte, ennélfogva a kutatásokra az Isztambulban székelő szultántól kellett engedélyt kérni, aki kezdetben csekély érdeklődést mutatott a régészet iránt. Ezért a külföldiek korlátlan mennyiségben vihették ki a tartományban előkerült leleteket. A Louvre és a British Museum ókori keleti gyűjteményének zöme ekkor került Párizsba és Londonba. A szabad rablás korszakának egy oszmán államférfi, Hamdi Bey vetett véget, aki 1881-ben megalapította az Isztambuli Régészeti Múzeumot. Ettől kezdve a régészek kötelesek voltak leleteiket beszolgáltatni, bár a duplikátumokból továbbra is vihettek haza saját országukba.
Az első világháború után Irak önálló országgá vált, amely felett a britek vállaltak protektorátust. Egy angol tisztviselő, Getrude Bell, meggyőződéssel vallotta, hogy a leleteknek származási helyükön kell maradniuk, ezért 1923-ban Bagdadban létrehozta az Iraki Múzeumot. Az első iraki műemlékvédelmi törvény 1936-ban született meg, melynek értelmében sem kiásni, sem eladni, sem exportálni nem lehet kétszáz évnél idősebb műemlékeket a kormány engedélye nélkül. (Az oszmán hagyományt követve kezdetben még a duplikátumokból kaphattak az európai ásatók országai, a 70-es években azonban ezt az engedményt is visszavonták.) A Bagdad szívében, a Tigris bal partján fekvő Iraki Múzeum az 1980-as évekre a világ legjelentősebb ókori keleti gyűjteményét mondhatta magáénak. Az 1979 óta hatalmon lévő Szaddám Huszein is élénk érdeklődést tanúsított országa múltja iránt. Országszerte tucatnyi múzeumot hozatott létre, s kezdeményezésére a nép körében is kiterjedt történelmi felvilágosító munka kezdődött. Közismert tény az is, hogy megkezdte Babilón központi tornyának (zikkurat) újjáépítését, melynek során az agyagtéglákba saját nevét vésette.

Fejetlenség

Kuvait 1990-es lerohanása, az azt követő ENSZ-embargó, majd az Öböl-háború gyakorlatilag mindenfajta régészeti tevékenységnek véget vetett Irakban. Az iraki hatóságok Bagdad bombázása előtt a központi múzeumban őrzött műkincseket a Nemzeti Bank széfjeibe és a vidéki múzeumokba menekítették, azt gondolván, hogy ott a leletek védve lesznek a bombák elől. Nem így lett. Az ENSZ-haderő „okos bombáinak” egyike telibe találta a bankot, s az ott őrzött műkincsek egy része megsemmisült. A háborút követő általános káoszban azután Irak mind a tizenkét vidéki múzeumát valósággal kifosztották, több mint négyezer tárgyat loptak el belőlük. A határon csaknem tízezer csempészett antik tárgyat foglaltak le a határőrök; valószínűleg ennek többszörösére rúg az illegálisan külföldre juttatott műkincsek száma. Szakemberek szerint nem alkalmi rablásokkal, hanem szisztematikus fosztogatással állunk szemben, amelyből a nemzetközi műkincs-kereskedelem is vastagon kivette a részét. A tárgyak előbb Angliába kerültek, ahol felbecsülték őket, majd általában Svájcban kötöttek ki, ahol vámmentesen árulták őket a főleg Amerikából és Japánból érkező milliomos műgyűjtőknek. De nem csak a múzeumokat fosztották ki. Ur városában jelenleg is négy hatalmas bombatölcsér éktelenkedik, s a zikkuraton több mint négyszáz, kézifegyverek ütötte lyukat számoltak meg a szakemberek. Az 1994-es ásatási idényben Khorszabadban - ezt a várost Nabukodonozor apja, II. Sarrukín építtette - egy hatalmas szárnyas bika szobrára bukkantak a régészek. Mivel közeledett az esős évszak, a leletet visszatemették, hogy majd tavasszal kiássák és Bagdadba szállítsák. A műkincsvadászok azonban megneszelték a dolgot: egyetlen éjszaka alatt levágták a bika fejét, majd tizenegy darabba fűrészelve megpróbálták kicsempészni a határon. A tetteseket lefülelték, és a hírek szerint kivégezték. A szárnyas bika szétvágott fejét német restaurátoroknak sikerült újra összeállítaniuk. A bagdadi Nemzeti Múzeum 2000-ben nyitotta meg újra kapuit. A tizennyolc látogatható terem siralmas látványt nyújt az érdeklődőknek: egy szakember szerint maximum fél óra alatt végigjárható. 

Szellemek a palackban

A 18. századi európai utazó számára a végtelen közel-keleti rommezők látványa még csupán a romantikus képzelet megtermékenyítésére szolgált. A letűnt birodalmak maradványain elmerengő travellerek nem akartak egyebet hazavinni tarsolyukban, mint néhány festményt, rajzot vagy ihletett költeményt. Az ókor utáni romantikus nosztalgiázáshoz a 19. században társult a lelkes kincsvadászat: műemlékvédelmi törvények híján ekkor rabolták össze a világ minden tájáról a londoni British Museum, a párizsi Ermitázs vagy a berlini Vorderasiatisches Museum fantasztikus gazdagságú régészeti gyűjteményeit. A pusztán tudományos célokból végzett archeológiai feltárások csak a 20. században jöttek divatba a Közel-Keleten. A földből előkerült műkincsek azóta azoknak az országoknak múzeumait gyarapítják, ahol előkerültek, kivéve természetesen az illegális úton kivándorló leleteket, amelyek többnyire amerikai és japán milliomosok villáinak úszómedencéit díszítik. 
Az sem éppen tanulság nélkül való, hogy melyik modern európai nemzet melyik ókori birodalom területét választotta kutatási területéül. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szempontjából ugyanis mind a helyeknek, mind a tárgyaknak - különösen a kultikus rendeltetésű objektumoknak - meghatározó szellemi jelentőségük lehet. Mind a korai kereszténység, mind a rabbinikus judaizmus vallja azt a nézetet, hogy a pogány vallási tisztelet tárgyát képező oltárok, szobrok, épületek, illetve a mögöttük lévő szellemi hatalmasságok (démonok, gonosz angyalok) egész térségek felett ellenőrzést gyakorolhatnak, ezért nem mindegy, hogy ezek felszínre hozásával, esetleges áthelyezésével „milyen szellemet engedünk ki a palackból”. A 3. századi egyházatya, Tertullianus például a kultuszszobrok és a nekik bemutatott áldozatok miatt tiltotta a keresztényeknek a színházba vagy sporteseményekre járást; a Talmud szerint pedig zsidó ember elvileg nem is lakhatna olyan városban, amelyben pogány kultuszszobor található.
Mint fentebb mondottuk, az Irak területén fekvő legjelentősebb régészeti lelőhelyeket zömmel angolok és németek tárták fel. Az asszír főváros, Ninive (ma Moszul) romjait a mai érdeklődő leginkább a londoni British Museumban tanulmányozhatja, éppen úgy, ahogy a babilóni Istár-kaput vagy a pergamoni Zeusz-oltárt Berlinben; az Artemisz-kultusz központját, Epheszoszt pedig Bécsben. Bibliaolvasók tudják, ezek a helyek igencsak negatív szerepet játszottak mind az Ó-, mind az Újszövetség történetében, és ami azt illeti, Anglia kivételével ugyanezt mondhatjuk el Németország és Ausztria 20. századi történelmével kapcsolatban is. Nem kétséges, hogy Amerika mindeddig kimaradt a kincsvadászatból. Nagy kérdés, hogy az újabb iraki háború (győztes) befejezése után Amerika nagyobb részt vállal-e majd az Irak területén fekvő ókori romok feltárásában. Lehet, hogy haramosan Babilón megtekintéséhez nem Bagdadba, hanem Washingtonba kell repülőjegyet váltanunk? (A szerző történész)