Siposhegyi Péter
Bábunk, Petőfi

Vannak ünnepek, amik olyanok, mint a lakmuszpapír. Viszonyítási alapot jelentenek. Mértéket. Hozzájuk való viszonyunkban meghatározhatjuk magunkat. Többes számot írok, pedig igazából csak egy ilyen van. Március idusa. Mert augusztus húsz évtizedek óta nem több, mint tűzijáték. István királyt senki nem ismeri, csak tanulta. Az alkotmány meg az új kenyér már felvetésében is nevetséges egy kicsit. Október huszonhárom egyre kínosabb. Nem volt időnk megszokni, hogy ez egy nagy ünnep, tovább tartott az ellenforradalom, mint a forradalom, jöttek a füttyök, elégedetlen öregemberek évi egyszeri úrfelmutatása. Nem megy, de lassanként kellemetlenné is válik. Október végén közel a halottak napja.

Petőfi panoptikumi figura lett, aki oly nagyot üzent, hogy kellemetlen meghallani Fotó: Somorjai L.

Március más. Márciusban határtalan az élet. Jelképes a nap is. Tavasz jön, ezzel pedig minden eladható, mint egy amerikai filmben. Szerelem, küzdelem, igazságvágy, halál. A tavasz olyan nekünk, mint szegény embernek a gazdag rokon. Reménység, hogy valami mindig történhet. Nem hiába akadt annyi költő, író és más holdvilág-vacsorázó a forradalmi ifjak között. Nekik tavasszal kellett a forradalom. Közgazdász ősszel, költő tavasszal. Egyik tervet, másik forradalmat. Lehet választani.
Lehet választani?
Lehet, s ez sokat levon a dolog értékéből. Március tizenötödike nagymítoszát olyasvalami építette fel bennünk, aminek nincs párja, ha mítoszról van szó. A tiltás. Az alig megengedés. Az idősebbek, s szomorú bár, de magam is közéjük tartozom, emlékeznek rá, hogy milyen szép vastag feketével simult a naptárba március idusa évtizedekig. Akadtak kiugró napok, mint Nemesmedves elfoglalásának napja, a poétikusan szép Felsz. Ünn. Izidor felségjel alatt. Felszünn Izidor nemesmedvesi lakos évtizedekig kultusz tárgya volt, versenyben a ma is hasznos május elsejével. November elején is volt egy kis szünnap, akkor jártak az emberek nyaralót vízteleníteni, épp kézre jött, olyantájt, mily metafora, megjönnek az első nagyobb fagyok.
Március? Forradalmi Ifjúsági Napok! Felvezetésben egy kis polgári negyvennyolc, utána a hős Tanácsköztársaság, melynek dicsőséges 133 napja alatt a gyerekek ingyen mehettek bele a Balatonba, meg ették a lekváros kenyeret, s a triász megkoronázása Felszünn Izidor, mint fentebb, állami kitüntetésekkel és mindenfajta földi jóval.
Aztán jöttek a nyolcvanas évek, mikor egyre többekben derengett a gyanú, legvidámabb barakknak lenni sem olyan nagyon vicces dolog, jobb lenne egy kis szomorú függetlenség. Ekkor már akadtak sajátos társasjátékok. Zászlók a Petőfi-szobor talapzatán, amik eltűnnek két óra múlva. Néhány kósza papír, amik szerzőjükkel együtt tűnnek el. Sajátos játék, iskolába behívott, de nem foglalkoztatott diákokkal. Aztán nyolcvanhat a Lánchídon. Némi attak, egy nagy adag igazoltatás. 
A jobb részekből kimaradtam, nekem már csak utóbbiból jutott, sajnos nem volt módom többet áldozni a honért. De az már a majdnem forradalom időszaka. A telt házas Múzeum-kert világa. Az idősebbek emlékezhetnek arra is, mi volt egy kerti telt ház. Ez kérem szépen egy darab zsufig telt Múzeum körutat jelentett, mégpedig egy Vas utcáig telt Bródy Sándor utcával mint pótszékkel dúsítva. Az emberek nem kényelmesen álltak egymás közelében. Az alacsony komfortfokozatú rendszer hozzászoktatta algárát (ez a polgár szocialista változata), hogy ne legyen túl igényes. A gyűrődést egész életünkben jól bírtuk, miért ne gyűrődjünk ott is, ahol legalább jó gyűrődni? Magam nem szerettem a tömeget, egészen nyolcvanhétig beértem egy utolsó sor kettes székkel, közvetlenül két sor ifjúgárdista mögött (az ifjabbaknak: ők azok a frusztrált, többnyire szerény adottságú fiatalok voltak, akik így egyenruhát viselve, néhányszor egy évben valakinek képzelhették magukat. Két bukott osztálytársam is belépett annak idején.) Először ezerkilencszáznyolcvanhétben volt módom közelről nézni az eseményt. Megjelentem a körúton, az ifjúgárdisták sora szétnyílt, a belső kordonban szolgálatos rendőr félreállt előlem és ott álltam a kellő középen. No nem lettem fontos elvtárs, csupán a glasznoszty szép példájaként abban az évben egy ellenzéki bukéval is bíró fiatal drámaírót bíztak meg a forgatókönyv megalkotásával. Gondolom, sejti az olvasó, ez voltam én. Hogy mi március tizenöt a hatalomnak, és mi nekünk, azt ott és akkor tudtam meg. Minden szóért, minden színpadi metaforáért hosszú harcot vívtunk. Hogy értse a mai ember, a félórás műsor elfogadtatási procedúrája fél évig tartott, s úgy jártunk a különböző hivatalokba, mintha ott lenne munkahelyünk. Sajátos társaság verődött össze. Művészeti tanácsadó Koltay Gábor, aki hagyott minket dolgozni, csupán arra használta magas stallumát, amire felkérték, megpróbálta magyarázni a mi szép, sokatmondó képeinket. A BP PB (Ez a Budapesti Pártbizottság) megfelelő titkára, bizonyos Hajdú István, később rádióelnökként megcsodált nyugalmával közvetített főnöke, Grósz Károly és a forradalmas ifjúság között. Időnként ifjú, de gondterhelt arccal, szurkolónak 
álcázva megjelent Kiss Péter, akin láttam, hogy legszívesebben úgy engedélyezné, ahogy van, hiszen pontosan tudta, miben él, viszont más az állás, más a tudás. Láthattam még azóta jelentős gazdasági tanácsadókat, akad közülük milliárdos, e sajátos átalakulás után. De sikerült. Félévi munkával elértük, hogy látható volt a képernyőn, amint Petőfi lehanyatlik egy szovjet katonacsizma elé. Mert addig mindig véget is ért a mesemondás március tizenhatodikán. Nálunk a végén volt a vége, jött az idegen hadsereg, és sajnos megint nem mi győztünk. Ezért az egyetlen színi aktusomért többen gratuláltak akkor, mintha mondjuk én írhattam volna a Nemzeti nyitóelőadását. Utána a frissen átvett pénzből beültünk sörözni a Liesingerbe és úgy éreztük, megvívtuk a forradalmat. Akkor azt hittük, amit megtanultunk, nemsokára élőben is hasznosíthatjuk.
Egy évvel később a győri színházban adtuk elő színdarabként saját egy esztendővel azelőtti kínlódásunkat. Musical készült egy Petőfi-reinkarnációról. Nem volt jó darab, viszont igen didaktikus, mondhatni demagóg. Nem voltak árnyalt jellemei, csak volt egy darab hatalmas igazsága: azt mondtuk, hogy a rendszert meg kell dönteni. A hatás futballpályára illő volt. Akadt beszólás, ami után negyed órára le kellett állni, mert a taps és az éljenzés irreálissá tette a folytatást. Zászlók lobogtak színházi nézőtéren (tud valaki hasonlóról?), s amikor a színház idővel levette a darabot műsoráról, diákok gyűjtöttek aláírásokat, ezres nagyságrendben, hogy újrajátsszák az ő kedves politikai röpiratukat. Ott álltam, szemben az elvarázsolt közönséggel. Harmincéves voltam, tele tavasszal, erővel. Feleségem, szíve alatt fiammal, könnyezett a sarokban, és akkor…
…akkor talán megszülethetett volna kedvenc gyermekünk, a forradalom. Akartuk. Kellett volna. A rendszer velejéig rossz volt. Tehetség- és jellemmentes vezetők, elhúzódó válság, nem volt miért szóba állni velük. Sokan voltunk és igenis majdnem, vagy egészen elegen.
Ahhoz, hogy március tizenötödikéről újra úgy beszélhessünk, mint rég, ahhoz meg kellene tudnunk, mi történt e nap és nyolcvankilenc legvége között valójában? Miért kellett sakknyelven szólva egy nyerőesélyes partit remire adni? Miért kellett úgy tenni, mintha a hatalom erős lenne? Mert erős volt? Mert semmi nem igaz az egészből? Valakik palira vettek minket, s csak hittük fontosságunkat, valójában nem mi voltunk fontosak, csak a paktumokra kötött paktumok? Rég nem munkásőrökről volt szó. Én nem ismertem munkásőrt, aki 89-ben rám lőtt volna, ha meg igen, úgysem talál el. Nem tudtak lőni sem.
Az, hogy mára ennyi maradt a nagy márciusból, az ott dőlt el. Egy forradalomra emlékezni legszebben egy másik forradalommal lehet. Márpedig ott és akkor forradalmi volt a helyzet. Alig akadt a társadalomnak csoportja, amely ne szeretett volna egy gyökeres, akár radikális változást. Aztán persze, hogy összevesztünk volna jelképeken meg bársonyszékeken, vélt és valós igazságokon, de mindenki egyetértett abban, hogy a párt katonáinak közlegények között a helyük. Mindent elvehettünk volna tőlük, mert jog szerint semmi sem volt az övék. Akkor volt igazán jó barát Petőfi.
Most megint nem kell. Ahogy nem nagyon kellett életében sem. A magyar történelem legnagyobb csúsztatásai a magánmegváltó és csodagyerek életéhez kötődnek. Mindent tudunk róla, csak ez a minden bájos hamisítások gyűjteménye. Ma már sokan tudják, de nem árt újból tisztázni: a kultuszhelyen semmi nem történt. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén nem szavaltak sem Nemzeti dalt, sem Anyám tyúkját, sem Princz Gábor költő összes verseit (ez utóbbi még megtörténhet). Petőfi az egyetem előtt szavalt az ugyanilyen nevet viselő téren, ahol viszont nincs kultuszhely, hacsak azért nem, mert az öszszes olyan szakértő itt oktat, aki még egyetlen választási eredményt sem talált el.
Hasonló történelmi csalás a két szentkép mint ikerpár szerepeltetése. Kossuth és Petőfi hallott egymásról, de sohasem találkozott egymással. Véleményük épp olyan volt a másikról, mint a két sajtóklub sztárjainak. Az egyik hazaárulónak tartotta a másikat, a másik elmebetegnek az egyiket. Ez a helyzet ott fent a magyar szentek panteonjában. Ettől persze mindnyájan nagyon nagyok voltak, de nem együtt. Kossuth nem is fogadta Petőfit, számára útban volt a hőzöngő, nagyigényű radikális. Petőfi ezzel szemben hazaárulónak tartotta a legnagyobbnál is nagyobb magyart. S tovább, politikai csalónak, mellesleg korruptnak, ahogy ma mondanák. Igaz, az ő véleménye Széchenyiről sem volt sokkal jobb, hiszen ifjú barátaival megdobálta korábban, ez épp a Nemzeti Múzeum előtt történt, tehát ezt esetleg megünnepelhetnénk, ha a mai világ lassúdad építkezéséhez nem a legnagyobb megfontoltsága illene jobban. Sok gond és baj volt Petőfivel, főleg az, hogy neki nem politikai tudata volt, hanem messiási. Gyakran láthattunk színen különböző magyar passiókat. Ezek a magyar passiók annyiban különböznek a valódiaktól, hogy nem a jézusi szenvedéstörténet eredeti szellemi színvonalán, hanem a 2/B szintjén ábrázolják, amit ábrázolnak. Ezzel szemben valódi passiójáték Petőfi élete. Adott egy fantasztikus szellemi képességű fiú (fél év alatt úgy tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t fordította), akinek identitása nincs. Nem paraszt, nem birtokos, nem értelmiségi, hiszen egyetemre sem járt. Csupa nem. Erre a csupa magánnemre csak és kizárólag csupa köznem lehetett a válasz. Ez az ember nem megváltoztatni, hanem teljességgel átalakítani akarta a világot. Ifjú korától kezdve hatalmas küldetéstudat munkált benne. Képtelen volt belátni a reformok értelmét. Halálos pontossággal jósolta meg saját halálát, ezt minden általános iskolás is tudja. De Petőfi nem parafenomén volt, nem is angyali hangot halló ember, vagy ha igen, akkor ez utóbbi. Ő egyszerűen megkomponált egy sorsot, és kész volt ezt úgy élni le, ahogy megkomponálta, annak ellenére, hogy a vég egyszerre emelkedett és szomorú. Hősmítoszokon, de leginkább Biblián felnőtt embereknek evidencia, hogy a végső, de legnagyobb tett az önfeláldozás, ha azzal valami jelet hagy közösségének. Neki egyszerűen nem kellett másik élet, pedig ismert, sikeres, sőt viszonylag jómódú ember volt már, s ami minden köznapi embert visszatartana, egy gyermek atyja. De neki nem volt másik élet, mindenhogy máshogy boldogtalan lett volna. Ez a szép benne. Köznapi ésszel hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rá, mint egy önzetlen emberre, aki né-é-pé-nek élt, mint a nagy Lenin. Nem kérem, egyszerűen csak élt. Minden ember boldog akar lenni, ami nem egyéb, mint annak keresése, hogyan érezhetné magát otthon ebben a világban. Petőfi otthona a forradalom volt, nászéjszakája a halál. Szép és emelkedett gondolat. Senki nem küldte, senki nem várta el tőle, nem volt jó katona, nem volt erős, ügyes, csak neki így kellett tennie. Ő a vágy extázisában lovagolt szembe a halállal. Ha túléli, az nem ő. Ha túlélte, akkor sem. Akkor két Petőfi volt, de minket, megváltásának kései örököseit csak az egyik érdekel.
A megváltás, ahogy az lenni szokott, nem sikerült. S ennek köszönhetően a mai március idusa már csak egy tavaszi nap, mely a meteorológiai előrejelzések szerint enyhének ígérkezik. Akkorra jön meg a tavasz. De az ünnep valahol ellovagolt mellettünk. Forradalomra emlékezni csak úgy lehet szépen, ha lelkünk mélyén megőrzünk valamit a forradalmas diákból. A mai ember nem ilyen. Igaz, a régi sem volt az. Ötvenhatnak ötezer harcosa volt. Petőfinek kevés barátja. Március tizenöt csak a gyereksétáltatóknak van jókor, bár nekik sem, mert szombatra esik. Tavaly legalább péntek volt, ifjú nemzeti kormány, erőltetett, de könnyen érthető analógiák. Kokárda, melyet tartsunk magunkon az eszkatologikus véget hozó választásokig. Ennek volt üzenete, ezen még lehetett vitatkozni. A kokárda jel lett, s hetekig arról szólt az élet, hogy van valakin vagy nincs. Gyerekes játék, de volt tétje. Valaki épp az imént mutatta, az ő kabátjára tavaly rászáradt a kokárda. Bent telelt a szekrényben a tavaszi kabáton, miközben bundába bújt az ország és várta a ködök múltát. Forradalmat elárult tegnap után számszaki a ma. Mi történik? Kossuth hiába várta Európa segítségét. Most akkor is jön, ha van, akinek ez nem örömhír. Petőfiről majd elmondanak néhány közhelyet. Biztos azt is, hogy piros zászlók alatt képzelte a jövőt. Hogy nem szerette a nagy urakat, a még nagyobb úr főpapokat, hogy nem egy keresztény-nemzeti Magyarországot akart, hanem a szabadság és igazság mennyei honát. Biztosan akadnak majd jobb és rosszabb mondatok, de kevés lesz a katarzis. Két újabb generáció simul bele a rendbe, és hiszi a békés jövőt. Ez utóbbi nem baj, ha valóban békés lesz.
Március tizenötödike idén hamar eltelik majd, mert szombatra esik. Lehet menni a nyaralóba, mert ideális időpont megengedni a vizet, körbenézni, vajon hány csempe esett le, mennyit kell pótolni, mire jönnek az első NDK-s munkanélküliek. Petőfi panoptikumi figura lett, aki oly nagyot üzent, hogy kellemetlen meghallani. Utassy, a költő sírját rázta húsz éve. Most már az sem érdekes, hol a sírja. Pongó, az igen. Hallod, Petőfi? Nincs kedved újra kezdeni? Hátha megint sokan leszünk, egészen a Kálvin tértől az Astoriáig. Nem lett szebb ez a világ, Petőfi! Na? Van kedved hozzá? Lehet, hogy sokan leszünk, lehet, hogy kevesen, de a csodához még sohasem voltunk elegen. Hiába éltél? Fura köszöntő, ugye? Gyere el, körbemutatom neked a te országod, és nem fogsz rajta csodálkozni. Azért van egy jó hírem is. A tavasz tényleg itt van.