„Mi, izraeli arab polgárok, akiket aggaszt az országunkban egyre romló zsidó-arab viszony, és hiszünk a légkör megjavításának esélyében, meg akarjuk érteni a másik fél fájdalmát. Meg akarjuk ismerni a zsidók szenvedéseit, és kifejezni szolidaritásunkat a zsidókkal.” Ezzel indokolta izraeli arabok egy csoportja a názáreti Emil Sofani atya javaslatának elfogadását, hogy vegyenek részt egy Auschwitzba látogató közös arab-zsidó küldöttségben. A látogatásra ez év májusában kerül sor. A küldöttséghez csatlakozni fognak a franciaországi és talán más országbeli muszlim és zsidó közösség képviselői. Ez lesz a maga nemében az első ilyen küldöttség.
Emil Sofani görög katolikus pap a názáreti Szent János Középiskola igazgatója. Tanítványai már tizenöt éve rendszeres kapcsolatot tartanak fenn a jeruzsálemi Héber Egyetem által vezetett gimnázium tanítványaival. Maga Sofani már a hetvenes évek óta érdeklődést tanúsít a zsidó történelem iránt, és európai tartózkodása idején meglátogatta a volt dachaui koncentrációs tábort. Miután 2000 szeptemberében kirobbant a palesztin intifáda, Sofani a zsidó partnerei hozzáállásában bekövetkezett változásokra lett figyelmes. „Egy tanító, akit tizenöt éve ismerek, és mindig izraelinek vallotta magát, azt mondta nekem, hogy elsősorban zsidónak érzi magát, és megemlítette a holokausztot - mesélte Sofani atya. - Éreztem, hogy a holokauszt visszatér a lelkekbe, és hogy ez nem egy egyszerű történelmi esemény, hanem nagyon is érezhető jelen. Ekkor ráébredtem, hogy a zsidókkal semmilyen párbeszéd nem lehetséges, amíg meg nem értjük a holokausztnak a zsidók lelki világára gyakorolt hatását, ez pedig elkerülhetetlen feltétele annak, hogy kilábaljunk a mai nyomasztó helyzetből.”
Sofani elkezdte az Auschwitzba induló küldöttség szervezését, és egyhamar csatlakozott hozzá Nazir Madzsli újságíró, az arab kommunista Al Itihad című lap volt szerkesztője, azután Ahmed Maszalha ismert ügyvéd, Hayam Tamisz, az oktatási minisztérium felügyelőnője, Amal Murkusz énekesnő, Walid Badir válogatott labdarúgó és Abdallah Nimer Dervis sejk, az izraeli iszlám mozgalom egyik vezetője. A zsidók részéről csatlakozott Jiszrael Lau főrabbi, azután Ruth Bar-Salev szociológus, Mordehaj Gur elhunyt vezérkari főnök leánya. Részvételét a küldöttségben jelezte a rendőrség volt jeruzsálemi parancsnoka, Arje Amit is „mint olyan ember, aki lelkesen fogadta ezt a kezdeményezést, és kész segíteni”.
A küldöttség tagjai a közeli hetekben tudományos előadásokat fognak hallgatni a zsidók sorsáról a nácizmus idején, valamint az arab világ viszonyáról a holokauszthoz. Az első előadásokon csak arabok vesznek részt, azután pedig holokauszt-túlélőkkel találkoznak. Az Auschwitzban, valamint más lengyelországi és németországi lágerekben teendő látogatás öt napig fog tartani, és mintegy háromszáz résztvevőre számítanak. Ötven-hatvanan érkeznek Franciaországból.
Sofani és barátai felkészültek arra, hogy az arab világban nem mindenki fogja helyeselni kezdeményezésüket, és lesznek olyanok is, akik azt mondják majd, hogy auschwitzi látogatásukkal hízelegni akarnak a zsidóknak. Ezért küldöttséget menesztettek Amru Muszához, az Arab Liga főtitkárához, hogy megmagyarázzák indítóokaikat, és elkerüljék a félreértéseket és az igazságtalan vádakat. Nazir Madzsli hangsúlyozza: „Auschwitz az arab hazafiasság és humanizmus kifejezése. Saját magunkat és népünket akarjuk megtisztítani a gyűlölet érzéseitől.” Szalem Dzsubran költő szerint pedig „teljesen természetes, hogy tanulmányozni akarjuk a holokausztot, és meg akarjuk érteni. Hiszen mint ember és humanista nem lehetek közömbös gyilkos ideológiákkal szemben. A zsidók szenvedéseinek megismerése nem jelentheti a saját nemzeti identitásom feladását. Vajon egy más néppel szembeni gyűlölet lenne a nemzeti identitás ismertetőjele? Ha azt mondom, hogy a zsidók rettenetes áldozatokat szenvedtek, ez azt jelenti-e, hogy a palesztinok áldozatai nem szörnyűek?” Mahmud Ali Taha, az Izraeli Arab Írók Szövetségének elnöke mesélte: „Sokan kérdezték, hogyan vehetek részt egy ilyen akcióban, amikor az izraeli kormány háborús bűnöket követ el a megszállt területeken? Elmagyaráztam nekik, hogy az egész civilizált világ elítéli a nácizmust, s nekünk is el kell ítélnünk, és el is ítéljük.”
Persze nem mindenki fogadja lelkesen Sofani kezdeményezését. Így volt ez a múltban is. Amikor Nawaf Maszalha volt külügyminiszter-helyettes látogatást tett a birkenaui koncentrációs táborban, s arab ellenfelei árulással vádolták, és „sábeszdeklivel” a fején ábrázolták, mert állítólag „behódolt a zsidóknak”. (Ugyanakkor Jichak Rabin, a később meggyilkolt miniszterelnök zsidó ellenfelei olyan plakátokat terjesztettek, amelyeken Rabin fején muszlim „kefija”, azaz fejkendő volt.) Az arab közösségben most is sokan kérdezik: „Mit kerestek Auschwitzban, amikor az izraeliek gyerekeket gyilkolnak Dzseninben?” Tamim Manszur tanító nem titkolja szkepticizmusát: „Ez a látogatás segít az izraeli és a cionista propagandának elkendőzni a múlt és a jelen bűncselekményeit. Persze az, hogy e látogatás ellen foglalok állást, nem jelenti azt, hogy a nácikat támogatom. De amíg a zsidók nem fejezik ki együttérzésüket a palesztin nép szenvedéseivel, úgy vélem, hogy egy ilyen gesztus a mi részünkről nem időszerű.” Azmi Besara arab képviselőnek is vegyesek az érzelmei, mivel „nincs rá bizonyíték, hogy minél több megértést tanúsítanak az emberek a zsidók szenvedései iránt, annál több megértéssel viseltetnek a zsidók más népekkel szemben. Úgy érzem, a zsidók azt hiszik, hogy ha valaki megértést tanúsít szenvedéseik iránt, akkor a mai izraeli politikával is ki kell fejeznie egyetértését. Ezt nevezem a holokauszt instrumentalizálásának, eszközzé váltásának. A holokauszttal kapcsolatban két nagy bűn létezik: a holokauszttagadás és a holokauszttal való visszaélés.”
Vannak palesztinok, akik felteszik a kérdést: vajon a zsidók is kifejezik-e szolidaritásukat a palesztinokkal? Sofani és társai nem kötik feltételhez akciójukat. Ruth Bar-Salev szerint a jövőben majd kiderül talán, hogy a palesztinok iránti rokonszenv nyilvános kifejezése kívánatos és lehetséges-e. „Jelenleg arab barátaink semmilyen feltételhez nem kötik tevékenységüket, és ez nagyon megható a szememben.” Nazir Madzslinak jólesne, ha a zsidók kifejeznék szolidaritásukat a palesztinokkal, de véleménye az, hogy „ha akciónkkal sikerül csekély változást hozni népeink viszonyában, akkor elértünk valamit; ha pedig nem, akkor tettünk legalább saját magunknak volt hasznos”. Emil Sofani összegzése szerint: „Nem tudom, hogyan fognak a zsidók reagálni tettünkre, és nem is várakozom reagálásukra. De ha lesz, aki a mi irányunkban fog valamit kezdeményezni - örömmel fogjuk fogadni.”
Használati utasítás háború esetére
Miközben a politikai élet nagyjai azon tanakodnak, hogy kell-e, és ha igen, mikor kell Irakban fegyveres beavatkozással megállítani Szaddám Huszeint, addig a legérintettebb, Izrael készül a háborúra és arra, hogy minél kevesebb veszteséggel jusson túl rajta. A híradókból megtudhatjuk, hogy az izraeli kormány Patriot rakétákat telepít az iraki bombák kivédésére. Arról azonban nem szólnak a hírek, hogy az egyszerű emberek hogyan élik meg a háborús készülődést. Lesz háború, vagy nem? És ha lesz, vajon a bombák elérnek majd Tel
Avivig, vagy esetleg idáig, Jeruzsálemig is? És ha lesz háború, mikor tör ki? Az alábbiakban egy kétgyermekes családanya osztja meg gondolatait a háború árnyékában.
Tegnap a rádióban az Izraeli Hadsereg országos szóvivője arról beszélt, hogy mindent a nemrégiben minden családhoz eljuttatott kis magyarázó füzetecske („Használati utasítás háború esetére”) szerint kell tenni. „És a legfontosabb - mondta - megőrizni a nyugalmat.” Jó, nyugodt vagyok. Csak azt nem tudom, hogy mikor kell megvennem a hatos csomagolású ásványvizet, a nagydobozos kétszersülteket, a szardíniát stb. Tegnap láttam, hogy a szupermarketben árulnak nagy elemlámpákat is, elemmel, egész olcsón. Vegyek azt is?
A másik a „védett tér”. A füzetecske meg egy nemrég hallott előadás (szintén egy katonai szóvivőtől) szerint, ha van az épületben védett tér, akkor nem kell légmentesen elzárni egy szobát a lakásban, hanem le kell menni az óvóhelyre. Jó. Világos. Nálunk van is óvóhely, nemrég a házmester ki is ragasztott egy kézzel írt lapot az információs táblára a lift mellé, hogy az óvóhelyet rendbetették, kitakarították, a vécék működnek benne, stb. Csak egy gondom van. Az óvóhely lent van a földszinten. Mi a hatodikon lakunk. Minden emeleten négy lakás van. Az épületben egy lift van, ami nem gyűjtőrendszerű, hanem ki kell várni minden egyes utazót. Tegyük fel, meghalljuk a szirénát, sietni kell az óvóhelyre. Tom, a nagyobbik gyermekem már öt és fél éves, tud jönni a lépcsőn egyedül, elég gyorsan (persze sziréna nélküli hétköznapokra gondolok), de Sophie-nak, a kicsinek még nehézségei vannak a lépcsőmászással. Rendben, az apja majd felemeli. És akkor ki viszi a takarókat meg a gázmaszkokat meg az ásványvizeket meg a kétszersülteket meg minden mást, amire szükség lesz az óvóhelyen? Nekem is csak két kezem van.
Lehet, hogy mégiscsak meg kellene venni azt a csomagot, ami a szupermarket bejáratánál nagy kosarakban ki van téve, a leárazott konyharuhák és labdák mellett: minden csomagban van két nagy barna ragasztószalag, meg egy nagy nejlon összehajtva, sőt még japánkés is, amivel el lehet vágni. Csak a felmosóronggyal kell kiegészíteni, amit tudvalevőleg be kell vizezni, és az ajtó aljához tenni.
Lehet, hogy tényleg inkább fent kellene maradni a lakásban, pláne, hogy azt hallom, a gázok, amiket majd a vegyi bombában küld Irak, nehezebbek a levegőnél, és ezért „leesnek”. (Egyetlen tantárgy van, amivel világéletemben küszködtem, az a kémia.)
Igen, de mi van akkor, ha Irak csak egy sima, hagyományos bombát küld?
Vagy ne adj’ Isten, az első sziréna pont akkor hallatszik, amikor mindenki éli rendes életét, felnőttek a munkahelyen, gyerekek az oviban, mondjuk még az is lehet, hogy a gázmaszkok nálunk vannak. Hogyan tudja két óvónő harminc gyerekre feladni a gázmaszkot pár perc alatt? Ha teljesen nyugodtak a gyerekek, akkor is lehetetlennek tűnik számomra a feladat, nem beszélve arról az állapotról, amelyben a gyerekek lesznek, ha meghallják a szirénát, gondolom én.
Persze a tapasztaltabbak csak legyintenek: „Á, ugyanolyan lesz, mint az első Öböl-háború idején, semmi gond, sőt, poén lesz megint, sokat leszünk együtt, dumálunk, eszünk, játszunk, elverjük az időt, pont, mint akkor.”
Én nem voltam itt az első Öböl-háborúban. Nekem ez lesz az első háborúm (ha lesz, és ha ideér a bomba). De remélem, az utolsó is. (Zita Turgeman - Pécsi Tibor)