Hetek - VII. évfolyam, 11. szám, 2003. március 14

Kezdetben volt az ómassai őskohó. Ez alapozta meg a miskolci kohászatot mintegy kétszáz éve. Később lett a Lenin Kohászati Művek, mely acélalapanyag- és késztermékgyártással foglalkozott. A rendszerváltás után bekövetkezett privatizálás során három részre osztották, s így létrejött az alapanyaggyártó DIMAG Rt., melyet több cég alkotott (Acélmű Kft., Hengermű Kft. stb.), illetve a késztermékgyártó Csavar és Húzottáru Rt. és Hámor Rt. E két utóbbi a mai napig él és virul, eszük ágában sincs csődbe menni. A DIMAG Rt. viszont csődbe ment és felszámolták. Következőként Diósgyőri Nemesacélmű néven próbálkoztak acélgyártással, sikertelenül, mert jött a felszámolás. Majd jöttek a szlovákok, s megalakult a DAM Diósgyőr Rt., de ők sem kerülték el a felszámolást. 2001 tavaszán jöttek az olaszok, s létrehozták a DAM Steel Rt.-t, s hogy, hogy nem, szinte rutinszerűen itt a felszámolás.

A miértre kerestük a választ, és meg is kaptuk egy olyan szakembertől, aki az LKM-ben kezdte kohászati pályafutását, majd végig dolgozott mindegyik acélgyártó cégnél, s most a DAM Steel alkalmazottjaként várja sorsa jobbra fordulását. Mint mondta, azért nem vállalja neve közlését, mert szerinte kényes területeket érint a véleménye, s szeretne továbbra is a kohászatból élni, mivel ezt tanulta, és a sokadik x-en túl nagy szakmai változtatásra nem érez affinitást.
„A privatizálás során rontották el az egész diósgyőri kohászatot, ugyanis azzal, hogy különválasztották a késztermékgyártást az alapanyaggyártástól, pont a nyereséget termelő egységeket választották le a veszteséges anyacégről” - kezdte el az értékelését a szakember. Szerinte azt tudni kell, hogy az acélalapanyag-gyártás a világon mindenütt (Szlovákiától Amerikáig) veszteséges. Addig, amíg az LKM-ben együtt folyt ez a kettő, az acélgyártás veszteségét kompenzálta a késztermékgyártás nyeresége, függetlenül attól, hogy sem nyersanyaggal, sem energiahordozókkal nem rendelkeztünk. Az utóbbit azért fontos figyelembe venni, mert mind az olvasztás, mind a hengerlés hihetetlenül energiaigényes művelet. Ez a két folyamat (ami alapja a vasgyártásnak) optimális esetben is (ami sosem volt) maximum nullszaldós eredményt produkálhat. Érdemes belegondolni abba, hogy Miskolc lakossági áramfogyasztása és a DAM áramfogyasztása azonos! A lecsatolt üzemek energiaigénye töredéke a DAM-nak. A diósgyőri férfi keserűen jegyzi meg: „A Csavar és Húzottáru Rt. vezetője büszke arra, hogy milyen szuperszonikus európai szintű vállalatot hozott létre. Csak azt nem publikálják sehol, hogy mindezt a DAM és elődjei romjain.”
Mi lehet a megoldás? - tesszük fel a triviális kérdést. A válasz is egyszerű: „A gyár végleges bezárása semmi esetre sem old meg semmit. Már csak azért sem, mert akkor úgy megyünk az EU-ba, hogy nem lesz magyar acélipar, mivel nem lesz alapanyaggyártás.”

A diósgyőriek szerint ugyanez a helyzet Ózdon is. Ahogy mondják: annakidején szétszedték az Ózdi Kohászatot, majd különböző szerencselovagok próbálkoztak, de ott is veszteségbe ment át a termelés. Csőd csőd hátán, majd jött a német AICHER, épített egy mini acélművet, de neki is gondjai vannak (főleg az áramszolgáltatóval). Dunaújvárossal kapcsolatban pedig azt hallani, hogy a pénzhiánnyal küzdő kormány privatizálni akarja a vasművet. Ezt a hatalmas gyárat valószínűleg senki nem fogja egyben megvenni, ezért felszabdalva tudják csak eladni. Ezzel ugyanoda fog kerülni, ahol most a DAM van. Nem is oly rég az ottani kohászok ilyen transzparensekkel vonultak az utcára: „Nem akarunk Diósgyőr sorsára jutni!”
A kohászok adatai szerint jenleg kétmillió tonna Magyarország évi acéltermelése, amiből 1,2-t gyárt Dunaújváros, a fennmaradón Miskolc és Ózd osztozik. Tartanak attól, hogy az EU-csatlakozás után régiós szinten (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország) fogják kezelni az acélipart, és azt fogják mondani, hogy gyártsanak vasat a lengyelek, csehek, szlovákok, ezért itt nem lesz szükség erre. Mint az egyik munkás mondta: „Félek attól, hogy a népszavazáskor a magyar acélipar halálos ítéletét fogjuk aláírni.”
A mostani kormánynak szerintük Diósgyőr mellé (Ózdot és Dunaújvárost is beleértve) kellene állnia, úgy, mint a cseheknél, lengyeleknél és a szlovákoknál, adókedvezmények és különböző támogatások formájában. Az újkori politikai gazdaságtan alapinformációi persze szájról szájra terjednek: „Nagyon fontosnak tartanám a piacvédő vámokat is! Amerikában körül-belül egy évvel ezelőtt volt valami hasonló helyzet, s abban a pillanatban az amcsi kormány extra védővámokkal terhelte az import alapanyagot, s így már nem érte meg bevinni oda a vasat. Amíg ide olcsóbban lehet behozni akár az alapanyagot, akár a készterméket, addig döglődni fogunk” - szól a népi közgazdaságtan-óra. Pár évvel ezelőtt 30-70 százalék volt ugyanis az import és hazai acéltermék aránya az országban, most 65-35 százalék az alapanyag-eloszlás aránya, ami a piacvédelem hiányát mutatja. A DAM halála elsősorban erre és az energiaszektor monopóliumhelyzetére vezethető vissza. Pedig a DAM-ban olyan termékeket gyártanak most is, aminek van piaca. Beszállítói a Daimler-Chryslernek (Mercedes), a Volkswagennek, az Opelnek, vagyis lenne jövője a gyárnak.
A gyárban egyébként lincshangulat uralkodik. Még nem kaptak fizetést az emberek, ami egy szakmunkás esetében havonta bruttó 60-80 ezer forint. Ez nettóban is ennyi a különböző pótlékokkal, tehát nem egy olyan összeg, amiből félre lehetne tenni nehezebb napokra. Gúr Nándor miniszteri biztostól megtudtuk, hogy szerdán a bérek 45 százaléka kifizetésre került. Az előző felszámolásnál a kissé nehéz természetű kohászok nemtetszésük jeleként nyolc napon túli felépülést okoztak egy, a problémájukra kevésbé érzékeny főnöknek, ami őt meglehetősen érzékenyen érintette. Rettenetesen el vannak keseredve ezek az emberek, mert az ő szakmájukkal és speciális szakmai múltjukkal nem sok mindenhez tudnak kezdeni a gyár bezárása esetén.

Egy másik anonim riportalanyunk borongósan meséli az élettörténetét: „Másfél évtizede az apósom vitt el az LKM-be dolgozni. Büszke is voltam, hogy ide jöhettem, és úgy gondolkoztam, hogy innen is megyek nyugdíjba. Aztán a 90-es évek elején már láttuk, hogy bajok vannak. Fizetésemelést kértünk, erre megszűnt a gyár (ez már az LKM után volt). Jöttek a szlovákok, mi meg úgy vártuk őket, mint a messiást, egyszóval sokat vártunk tőlük, de nem sokat kaptunk. Hallottunk olyat, hogy benne voltak az olajmaffiában is. Mindegy, de megszenvedtük őket. Viszont a szlovák annyiban becsületesebb volt, mint az olasz, hogy ő legalább kiállt elénk, és elmondta, hogy mi van. Ez az olasz az elmúlt 2 év során egyetlenegyszer jelent meg előttünk. Most is, amikor bejelentették a felszámolást, valamiféle küldöttel üzent, akivel semmit nem lehetett megbeszélni, semmi konkrétumot nem mondott. Egyébként hallani olyat is, hogy az olasz nem is akarta, csak eddig üzemeltetni a gyárat, azért, hogy letörje a konkurenciát.”
Természetesen a tulajdonosok és a gyárvezető véleményét is szerettük volna megtudni az elhangzottakkal kapcsolatban, de az elmúlt napok során a gyárvezető urat nem tudtuk semmilyen formában elérni, az olasz tulajdonosok pedig azt üzenték, hogy semmi újat nem tudnak mondani a sajtónak. A miskolci önkormányzat részéről Szűcs Erika alpolgármester asszony állt a rendelkezésünkre, s arra a felvetésünkre, hogy a korábban tizenkét évig a város vezetéséért felelős, jelenleg ellenzéki jobboldal a Fidesz vezetésével a DAM-nál kialakult helyzetet többek között az egy éve pozícióban lévő szocialista városvezetésen kéri számon, a következőket mondta:
„Az önkormányzatnak - pártállástól függetlenül - rendkívül kicsi lehetősége van beavatkozni egy magántulajdonú cég belügyeibe, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, amennyire módunkban áll direkt módon, de leginkább jószolgálati tevékenységgel, a munkahelyek megőrzése érdekében. Ezért létrehoztuk
a Kohászati Kríziskezelő Munkacsoportot, melyben helyet kapott az önkormányzat jobb- és baloldali illetékese, a Munkaügyi Minisztérium illetékese, a Borsodi Iparkamara szakembere és a DAM szakszervezetének munkatársa. Na most az eddigi megbeszéléseink, tevékenységünk során a Fidesz által delegált Lenártek András egy használható javaslatot nem tudott tenni a megoldás érdekében. Akkor miről beszél a Fidesz?”
Lenártek András máshogy érvel: „A bezárás bejelentésekor megkerestük az önkormányzat vezetőit azzal a javaslattal, hogy segítsék elő a kormányzati beavatkozást a kohászat megmentéséért. Szeretnénk látni a kormány hosszú távú kohászati megoldását. A szlovákoknál vagy cseheknél például nemzeti ügy az acélipar. A miskolci kohászat válságának a kezelése a kormány részéről egyszerűbb lenne, ha ágazati problémaként foglalkozna vele. Vagy amikor Medgyessy nemrég itt volt, csak gesztusként is leülhetett volna a kohászokkal beszélgetni a kialakult helyzetről. De konkrétan javasoltuk, hogy Gúr Nándort nagyobb hatáskörrel is ki lehetne nevezni a DAM-ügy hatékonyabb kezelése érdekében.”
Gúr Nándor szocialista képviselő, kormánymegbízott mást javasol: „A DAM számára most a leglényegesebb lépés a felszámolóbiz-tos kinevezése. Ez hétfőn egyébként meg is fog történni, ugyanis a gyár további működésének ez a feltétele. Az én feladatom ezzel kapcsolatban a foglalkoztatáspolitika kezelése, vagyis ha bezárna a gyár (amit nem feltételezek), a dolgozók helyzetének a kezelése, ha más tulajdonossal tovább üzemel, akkor az új helyzet optimalizálása. A hazai acélipar piacvédelméért pedig lobbizni fogok a kormánynál. Azonban bárhogy is alakul a kohászat helyzete, a kulcs más irányú munkahelyek teremtése térségünkben.”
Zárásként érdemes elolvasni első riportalanyunk monológját: „A 80-as évek elején, a pályaválasztáskor úgy gondolkodtam, mivel itt élek Miskolcon, itt is szeretnék megöregedni, s a kohászatban láttam perspektívát, pedig lett volna lehetőségem más vonalon is érvényesülni, de ezt választottam. A mai napig (lassan három évtizede) az első munkahelyemen dolgozok, de a személyimben több munkaadó szerepel. Senki nem látta, hogy a kohászat 10-12 év alatt így tönkre fog menni. Nyelvet annakidején nem tanultam, mert ha mondjuk angolul tudnék, jobban érezném magam. Házasság, majd jöttek a gyerekek, s itt állok a 4. és 5. x között. Hát nem nagyon ugrálhatok. Most már bánom, hogy nem mást választottam a kohászat helyett.”