Mai napig nagy nézettségnek örvendenek az olyan licenszműsorok, melyek mások magánéletét teszik közszemlére. A képernyőn egymás mellett ülnek kis fotelokban a „hétköznap emberei”, különféle élethelyzetek szereplői,
akiknek nem elég a gang nyilvánossága, viharos érzelmi életüket örömmel tárják a széles nagyközönség elé. A műsorvezető kérdez, kicsit provokál, zaftosít, de mielőtt elfajulna a vita, közbeszól. A mások életében való kutakodás, az „életből vett” sztori látszata ma nagyon dívik - a nagy testvér is ebből él -, hiszen a valóság úgymond mindig felülmúlja a képzeletet. Persze felmerül a kérdés: ezek az emberek tényleg önmagukat adják, vagy a reflektorok fénye elé leülni annyira nagy dolog, hogy önmagukat meghazudtolva bármit előadnak?
Nemrégiben az egyik nagy nézettségű fotelban a véletlen folytán tizenéves rokonom ült, neki ez nagy kaland. Szerelmet vallott egy lánynak, szerelme jelképeként még egy rózsát is átnyújtott. Szereplési vágy és szükséghelyzet: a műsor kezdete előtt pár perccel kérték fel erre a kis szívességre, miután az eredeti hősszerelmes
viszszalépett a szerepléstől. A színfalak mögött az is elhangzott, meg is kérheti a lány kezét, de ezt már ő is túlzásnak tartotta, úgyhogy elhárította a lehetőséget azzal a válasszal, hogy dehogy kéri meg a lányt, a végén még igent mond. Így ment le a műsor az igaz szerelemről.
Családtagjaim kedvelt statiszták.
A másik kereskedelmi adó showjában egyik unokatestvérem léphetett a publikum elé. A szerepe az volt, hogy ő egy szegény, szerencsétlen, lecsúszott fiatal. A szereplés annyira jól sikerült, hogy a nagypapa otthon a tévé előtt ülve kétségbeesetten látta, hogy a már egészen fiatalon saját autóval rendelkező unokája - aki mellesleg Óbuda legszebb részén, festői környezetben
él -, úgy elszegényedett, hogy neki, a nagypapának nem is mertek szólni. Szegény öregnek még jó, hogy erős a szíve, mert unokája poénra vett
szereplése rosszabbul is végződhetett volna.
De legalább akadt valaki, akit komolyan megrendített az adás.