Hetek - VII. évfolyam, 10. szám, 2003. március 07

1882. április 1-jén a Szabolcs-Szatmár megyei Tiszaeszlár faluban eltűnt egy tizennégy éves körüli cselédlány, Solymosi Eszter. Néhány napos keresés után - mivel akkoriban ünnepük volt a zsidóknak, és emiatt a megszokottnál nagyobb volt a falubeli zsidó családoknál a vendégjárás - szárnyra kapott a hír: a kis Esztert a zsidók tüntethették el. Hogy hova? Évszázadok óta beszélték már világszerte, hogy a zsidóknak vérre, mégpedig keresztény szűz vérére van szükségük a húsvéti páska elkészítéséhez. Mivel közeledett a húsvét, és a kislányt utoljára a zsinagóga környékén is látták, készen állt a vérvád: a falubeli és az idegen zsidók valamilyen fondorlattal a templomukba csalogatták áldozatukat, majd a zárt ajtó mögött lefogták, a szomszéd faluból érkezett metsző segítségével elvágták a nyakát, a vérét pedig egy edénybe gyűjtötték. Így aztán már minden akadálya elmúlt a pészach megünneplésének. S hogy a szörnyű tettüket elfedezzék, a holttestet valahová elásták.

A határokon túlról ezekben az években is lehetett hallani mindenféle bűncselekmények hírét, amit a zsidókra fogtak. Oroszországban és Romániában magasabb hatalmi szintről is fokozták és szervezték a gyűlölködést, nem volt hát új a magyar lakosságnak, hogy rejtélyes esetekkel a zsidóságot szokás vádolni.
Bary József aljegyző, az ügy vizsgálóbírója vezetésével megindult a nyomozás. Tanúk százait hallgatták ki, zsidók tucatjait vetették börtönbe a vizsgálat idejére, s gyűjtötték a terhelő adatokat. Az eljárás lényege az volt, hogy az alapul vett vérvád történetébe minden új tanúvallomást bele kellett illeszteni. Ha az nem ment, akkor addig kellett csűrni-csavarni azt a vallomást, amíg bele nem illett a mesébe. Nagy gondot okozott ez a vizsgálóknak, mert a tanúk sokszor egymásnak teljesen ellentmondó információkat adtak, vagy olyanokat, amelyek a térbeli és időbeli korlátok miatt igen nehezen voltak hihetők. A legváratlanabb eseményt azonban az jelentette, hogy június 18-án a Tiszának egy Eszlártól lejjebb eső szakaszán holttestet találtak a folyóban. A holttest Solymosi Eszter ruháját viselte, csuklójára volt erősítve a kendőbe csomagolt festék, amit az eltűnése előtt a boltban vásárolt, s néhányan az azonosítók közül megmutatták Eszter különös ismertető jeleit is. Nyakán, vagy más testrészén azonban semmilyen vágásnyom nem volt. Így aztán újabb történetre, magyarázatra, szakértőkre és tanúkra lett szükség. A történet a következőképpen alakult: Mivel a vérvád „biztosan igaz”, és sok vádlott már börtönben ül, a zsidók el akarják hitetni a vizsgálókkal az ártatlanságukat. Ezért valahonnan egy női holttestet loptak, azt Solymosi Eszter ruhájába öltöztették, majd egy lefizetett tutajos csoporttal, a tutaj alá kötözve leúsztatták a Tiszán. Megfelelő körülmények közé érve a holttestet rögzítő kötelet eloldozták, hogy a víz a partra sodorja, és találja meg valaki a zsidók ártatlanságának bizonyítékát. Hónapokig ennek bizonyításán ügyködtek az elszánt vérvádhívők. Sokan azt állítják, ennyi erővel már az igazságot is kinyomozhatták volna.
A zsidók az országgyűlési képviselő, író, újságíró, ügyvéd Eötvös Károlyt kérték fel a védelmükre. Eötvös Károly elvállalta ezt, majd megszervezte a védőcsoportot. Szakértőkkel konzultált, levelezett, majd 1883. július-augusztusában sikeresen védte meg a nyíregyházi végtárgyaláson az eszlári zsidókat. Mint ő maga is vallja, ez volt a könnyebb feladat. A nehezebb az, hogy a zsidóság elleni gyűlölködést, a vérvád és ahhoz hasonló babonák terjedését el lehessen törölni a közgondolkodásból. Mint egyik védőtársának mondta, ehhez nem ügyvédek, hanem néptanítók kellenek. Ezért adta a könyvének A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége címet.
A per lezárása után országos kiterjedésű antiszemita zavargások alakultak ki. A vérvád kieszelői még a felmentő ítéletet is a maguk javára tudták felhasználni: nicsak, a zsidó pénz ismét megtette a magáét, a bűnösöket felmentették, az ügyvédeket lefizették, a keresztény magyar vért újra szipolyozzák - hangoztatták. A tárgyalás részletei, a nyilvánvalóan ostoba vádak cáfolatai nem jutottak el a tömeghez. Csak a lényeg: a bíróság nem a gyűlölt zsidók és az egyetemes zsidóság bűnösségét mondta ki, hanem felmentette a vádlottakat, és kimondta a vérvád bizonyíthatatlanságát. A gyűlölet hullámait nem csillapította, hanem még jobban felkorbácsolta a felmentés.
Nos, az Eötvös által óhajtott néptanítóknak még maradt munkálnivalójuk.
A vérvád - hol alattomosan megbújva, hol nyíltan - tovább él. Magyarországon és külföldön az elmúlt százhúsz év alatt könyvek, publikációk, szónoklatok százai láttak napvilágot az üggyel kapcsolatban. Nagy részük szégyennek tartja azt is, hogy egyáltalán erre a perre sor kerülhetett, és ünnepli a bíróság felmentő határozatát. Kisebb részük tényeket közöl, és nem foglal állást. Még kisebb, de annál harsányabb részük azonban máig hirdeti: a zsidók pénze elhomályosította a bírák szemét, és megmenekültek a bűnösök. Ennek a kicsi, de nagyhangú csoportnak Tiszaeszlár valóságos zarándokhelyévé vált. A ma is temetetlen Solymosi Eszternek síremléket állítottak falujában. A MIÉP köreiben megkülönböztetett tisztessége van az eszláriaknak.

Milyen a mai Tiszaeszlár?

Egy kis szabolcsi falucska, amelyet az útjelző táblák még a közelében sem említenek. Semmi különös nincsen benne. Mégis világhírű, mégis nap mint nap idegenek fordulnak meg a faluban. Magyarok és külföldiek érdeklődnek, kutatnak, próbálják az igazságot kideríteni. Én is ezt tettem.
A viszonylag zárt faluközösség tagjai az ismeretlent meglátva, rögtön gyanút fognak: „biztos Solymosi Eszter felől fog érdeklődni”. Először a legtöbben azt állítják: „Hát, én nem tudok erről semmit. Hallottam róla, de nem tudom, mi volt, hogy volt.” Aztán a további kérdéseknek egyre nehezebben tudnak ellenállni. Kiderül, hogy mindenki tud, hallott, sejt, gondol valamit. De mit is?
A templom környékén a lelkészt kerestem. Egy falubeli asszony elmondta, hogy nincs saját lelkészük, csak kijáró, így aztán az nem is sokat tudhat az esetről. Ő ugyan hallott a vérvádról, de nem sokat tud róla. Azt azért elmondta, hogy van Solymosi Eszternek síremléke, amit sokan látogatnak, sok zsidó is. Pedig a faluban már nem is él zsidó, nemrég halt meg az utolsó. A falubeliek egymás között nem szoktak beszélni az ügyről, inkább csak az idegenekkel.
Belemelegedtünk a beszélgetésbe.
„Felmentették a zsidókat, de nem biztos, hogy nem ők ölték meg - mondja az asszony, - csak hát, ennyi idő után már nem lehet bizonyítani. Azért írja Eötvös, hogy a pernek sosem lesz vége.”
Következő utam a temetőbe vezetett, ahol két asszony beszélgetett. Amikor feléjük közeledtem, suttogni kezdtek: „Mi nem tudunk semmit.”
Hamar kiderült, hogy mégis tudnak. „Solymosi Eszter síremlékét a zsidó hitközség állíttatta. Nem az eszlári, mert itt nincs zsidó hitközség, nem tudjuk, melyik faluból jöhettek. Hogy miért állíttatták? Talán azért, hogy jóvátegyék a bűnüket” - állították az asszonyok.
Néhány órán belül, újabb beszélgetések során az is kiderült, hogy rosszul tudják a falubeliek: nem a zsidók vezeklésének gyümölcse a síremlék, hanem egy szélsőségesen jobboldali, külföldre szakadt hazánkfia állíttatta, hogy a „zsidó vallási fanatizmus” vélt veszélyére emlékeztesse a látogatókat. Az illetőt Ónody Gézának hívják, a témáról megjelentetett könyvét jelenleg is reklámozza a szélsőjobboldali Demokrata című sajtótermék.
„Ki így, ki úgy vélekedik az ügyről”- mondja egy magát olvasott embernek tartó járókelő, aki Eötvös könyvét is elolvasta. - Szerintem a zsidóknak kellett benne lenni. Kiderül ez Móricka vallomásából. El is ment a faluból Móricka, mert félt itt maradni. Pesten a szállodát is megtámadták, ahol Móricka megszállt. Később aztán az ügyben betöltött szerepéért Móricka koronaőr lett.”
Nézzünk még néhány elhangzott véleményt:
„A zsidókat nem bűncselekmény hiányában, hanem bizonyíték hiányában mentették fel.”
„Korábban is ítéltek már el vérvádak miatt zsidókat.”
„Nem állítom, hogy minden zsidó, vagy a zsidó vallás lenne a bűnös, de Esztert biztosan zsidó ölte meg valamiért. Egyébként a volt falubeli zsidókat becsületes embereknek ismertem.”
„A zsidók tették. Egy vastag könyvet is írtak a történetről. Igaznak kell lennie, mert ha nem lenne igaz, nem tudtak volna olyan vastag könyvet írni róla.”
Százhúsz évvel ezelőtt a rendőrség és a hadsereg közbelépésére volt szükség országszerte. Az eset majdnem polgárháborúba torkollt. Talán ma is sokan vannak, akik azt mondják, hogy nem érdemes minden ügybe belefolyni, hagyni kell, nem az én bajom, mi közöm hozzá. A nagy per utáni helyzet azonban azt mutatja, hogy látszólag elszigetelt, helyi problémát alattomos módszerekkel országos üggyé lehet tenni.
Mennyit változtunk 120 év alatt?
A nagy per még nem ért véget.

Pápák a zsidók ellen

A napokban jelent meg magyarul David I. Kertzer amerikai történész, a Brown Egyetem professzorának A pápák a zsidók ellen - A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában című nagy vihart kavart könyve. A szerző három évig kutatott a vatikáni archívumokban, ez alapján írta meg az elmúlt két évszázad egyháztörténetét új szempontok szerint megvilágító könyvét. Kertzer a kötet bevezetőjében utal a középkori vérvád „újrafelfedezésére”.

A tizenkilencedik század végi zsidóellenes egyházi kampány talán legmeglepőbb aspektusa az, hogy a zsidóellenes támadás egyik leginkább középkori formájára, az úgynevezett „vérvád”-ra támaszkodott. E rágalom azt állítja, a judaizmus megparancsolja híveinek, fogjanak el keresztény gyermekeket, vessék alá őket a lehető legfájdalmasabb kínzásnak és csonkításnak, majd vegyék vérüket. Katolikus hírlapok ezrei tájékoztatták olvasóikat arról, hogy a zsidók igénye a keresztény gyermekvérre minden mértéket meghalad. A zsidó vallás az újságok szerint a pészáchi pászka készítésétől az esküvői szertartásokig sokféle rituális célra kíván ilyen vért. Ráadásul ezek a vádak nem maradtak meg az értelmetlen sajtóspekulációk szintjén. Korántsem véletlen egybeesés, hogy a század utolsó évtizedeiben fellángolt Európában a vádaskodás, ennek nyomán számos per indult zsidók ellen keresztény gyermekek meggyilkolásának vádjával, s e szenzációkat bő terjedelemben tálalta a katolikus sajtó.
A zsidók már évszázadok óta szenvedtek ilyen vádaktól, és az azok által időről időre kirobbantott öldöklésektől. Védekezésül nemegyszer fordultak Rómához, hogy a pápától kérjenek segítséget. A tizenharmadik századtól kezdve csakugyan számos szentatya megtette, amit tudott, hogy megoltalmazza a zsidókat a vérvádtól. A tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji rituális gyilkossági hisztéria kitörése után a zsidók ugyanígy a pápákhoz folyamodtak, ismét a segítségüket kérték - ám ezúttal hiába. Az ellenségesség, amely ezeket az újkori kérelmeket fogadta, sokat elárul a huszadik század hajnalán az egyház legmagasabb szintjeit uraló antiszemitizmus mélységeiről. (Ulpius-ház Kiadó, 2003. Fordította: Komáromy Rudolf)