Csizmadia Ervin
A kétblairrendszer

Most, hogy elhangzottak az országértékelő beszédek és megtörténtek a Medgyessy-kormányon belül az első komolyabb személycserék, nyugodtan mondhatjuk: lezárult egy korszak a hazai politikában. A Medgyessy-kabinetnek is szembe kellett néznie a demokrácia olykor kérlelhetetlen működési logikájával: ha egy miniszter bármilyen okból gyanúba keveredik, a kormány számára nem sok alternatíva marad, jobb, ha gyorsan, zökkenők nélkül megválik tőle. Azt hiszem - de lehet, hogy tévedek - Kiss Elemér lemondásának (vagy inkább lemondatásának) komoly szerepe lehet abban, hogy beálljon a demokrácia „normális” rendje; a kormánykoalíció megtapasztalhatja az első kudarcot, az ellenzék pedig - a tavalyi elvesztett választások után - némi sikerélményt élhet át. Lélektanilag talán éppen egy ilyesféle eseménynek kellett történnie ahhoz, hogy többé ne a tavalyi választások körül forogjon az ellenzék. Orbán Viktor minapi, a Terror Háza Múzeum előtti beszédében nem véletlenül már csak „áttünedezett” a tavalyi választások elvesztésére való utalás. Az ellenzék talán most válik tényleges, előretekintő ellenzékké. Ténylegesen működni kezdhet az a bizonyos - sokak által erősen opponált - „kvázi kétpártrendszer”.

Tony Blair. Mintaként tekintenek rá Fotó: Reuters

Bár a közvélemény nyilvánvalóan aggódik a külpolitika, a nemzetközi folyamatok alakulása miatt, talán mégsem lesz teljesen haszontalan elgondolkodnunk a belpolitikai folyamatokon, leginkább azon, mit is változott a politika az elmúlt években, hogyan jutottunk odáig, hogy mára szinte természetesen viszonyulunk a két nagy párt vetésével működő „kvázi kétpártrendszerhez”. Mi történt velünk? Miért tartunk ott, ahol? A magyar politikát hovatovább baloldali és jobboldali Blairek népesítik be: a jobboldal blairista korszaka után immáron az MSZP is a blairizmus vizein evez. 

Az MSZP új arculata

Az MSZP „sikertörténete” egy fontos belátással kezdődött: alkalmazkodnia kellett a közbeszéd tematizálására épülő, s a Fidesz-kormány idején felállított mintához. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a Fidesz koalíciója volt az első kormány, amely képes volt arra, hogy - legalábbis 2001-ig - megtöltse az újságokat. A kormányról szóló témák mellett sokáig eltörpültek az ellenzék önálló kezdeményezései. A közbeszédet azonban - s ez volt az MSZP számára a legfőbb tanulság - csak az a párt tudja igazán hatásosan tematizálni, amely egységes. Márpedig a magyar politológiai-politikai szociológiai irodalom közhelye, hogy az MSZP konglomerátumpárt. A Fidesz centralizált modellje azért is lehetett hatékony és újszerű a kilencvenes évek közepétől, mert egy decentralizált, érdekcsoportokra hasadó MSZP-vel szemben lehetővé tette a gyors, hatékony döntéshozatalt. Az egységes Fidesz a professzionalizmus szinonimájává vált, szemben az MSZP-vel, amely „érdekcsoportok szövevényében hányódik”.
Azt hiszem, a Fidesz vezetői lebecsülték az MSZP szervezeti megújulóképességét. A „kutyából nem lesz szalonna” jelmondat nevében a jobboldalon nemigen tudták elképzelni, hogy az MSZP képes lesz túljutni a hagyományos szociáldemokrata pártokra jellemző belső érdekpluralizmuson. Márpedig az MSZP 1998 tanulságait elemezve éppen ezt tette. Kóczián Péter (Élet és Irodalom, 2002. május 24.) 2001-re teszi a fordulat évét, amikor az MSZP-ben megtörtént a belső kiegyezés, azaz a korábban szemben álló platformok (Szociáldemokrata Társulás, Baloldali Tömörülés) képesek voltak megegyezni egy közös pártprogramban (2001. január). Természetesen e megegyezés előzményei közvetlenül 1998-ra nyúlnak vissza, és számos korábbi hagyományos baloldali érték revízióját jelentik. A magyar jobboldal természetesen szinte semmit nem akart észrevenni vagy láttatni ebből a változásból, de ez a változás ettől még kétségkívül megindult. Méghozzá - s ez a második alkalmazkodás a szervezeti koncentráció után - erősen érintve a szociáldemokrata ideológiát is.
Ebben a tekintetben egyébként az MSZP-nek nem volt könnyű dolga, hiszen Magyarországon a blairizmusnak már volt egy képviselője: a Fidesz. A blairizmus középosztály-centrikus szemlélete és programja a Fidesz-programok középponti gondolatává vált, ezért aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy az MSZP nem akart blairibb lenni Blairnél. Nem véletlenül írta (igaz, már a választások után) Gyurcsány Ferenc, Medgyessy Péter főtanácsadója: „A középosztály megerősítését egyedüli célként kezelő, a leszakadt társadalmi csoportokról lemondó társadalompolitika nem lehet sikeres Magyarországon. E törekvésnek útját állja a szociális és kulturális peremhelyzetben élők milliós tábora. A magyar szociáldemokraták ebben nem követhetik a blairi mintát és a magyar jobboldal arra rímelő szociálpolitikáját”. (Népszabadság, 2002. szeptember 23.) 
E fenti idézet, kiegészítve Ladányi János és Szelényi Iván megjegyzésével, miszerint nálunk az új szociáldemokrácia szempontrendszerével korrigált hagyományos szociáldemokrácia lehet képes választások megnyerésére (Népszabadság, 2000. június 29.), oda konkludál, amit Kóczián is világossá tesz fenti cikkében: az MSZP ideológiai egységesülése nem a blairi új baloldal platformján következett, hanem az MSZP-n belüli baloldal és a többi irányzat alkujával. Akárhogyan is azonban: az ideológiai egységesülés bekövetkezett; ha valaki elolvassa a már említett Gyurcsány Ferenc írásait és nyilatkozatait, láthatja, hogy az MSZP (pontosabban a miniszterelnök) mögött egy meglehetősen kiérlelt társadalomfilozófiai-társadalompolitikai koncepció áll, amely a korábbiakhoz képest teljesen új elemként kezeli a nemzet és a közösség fogalmát is. Az persze egy más kérdés, hogy az új baloldalnak az a szintézise, amely a hagyományos szociáldemokrata, a liberális és a jobbközép konzervatív értékek elismerését egyaránt jelenti, mit is jelent valójában. Sok kritikus ezt ma sem látja pontosan, köztük e sorok írója sem. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy egy ilyenfajta ideológiai szintézis abban a periódusban, amikor a Fidesz hozzálátott a „kormányváltásnál több” programhoz, nagymértékben találkozhatott a társadalom széles rétegeinek helyeslésével. 
Ha a Fidesz nem fogalmazza meg nagyon markánsan a saját identitását, nem hirdeti meg saját rendszerváltást korrigáló, s ezáltal „történetfilozófiai” mélységű programját, az MSZP valószínűleg sosem kap olyan ösztönzést, amely belső szervezeti struktúrája és a horni pragmatikus politika revízióját jelenti. Így azonban az MSZP a Fidesztől külső segítséget kapott. Segítséget ahhoz, hogy megfogalmazza a modern Magyarországról s benne a közösségek és az egyén helyéről vallott felfogását. 

Magyar Blairek

De még egy harmadik területen is a Fidesz segített az MSZP-n. Ez pedig a perszonális szint. Orbán Viktor karizmatikus figurája nélkül az MSZP soha nem jutott volna el Medgyessy Péterhez. Emlékezzünk csak, milyen sokáig tartott a párton belül az autentikus miniszterelnök-jelölt kiválasztódása. Megkockáztatom: ha nem találták volna meg időben Medgyessyt, sem a szervezeti, sem az ideológiai váltás nem lett volna olyan markáns, ebből következően nagy valószínűséggel a párt elveszítette volna a választásokat. A 2001 előtt megismert MSZP-s vezérkarból valószínűleg senki nem vehette volna fel a versenyt Orbánnal. Olyan személyt kellett találni, aki a párthierarchián kívülről jön, aki nem akarja teljesen felforgatni a párt belső viszonyait, és végül aki Orbán Viktort nem II. Orbán Viktorként akarja legyőzni. 
Nézetem szerint a Medgyessy kiválasztásában a Fideszre leselkedő „veszélyt” a jobboldal nem értelmezte megfelelően. Medgyessy ugyanis nem csupán egy volt a régi államszocialista nomenklatúra tagjai közül (aki tehát nem jelent komoly kihívást), hanem új tematizáló is, akinek mondanivalója (függetlenül a nyelvhelyességi problémáktól) merőben szokatlan, újszerű volt egy baloldali politikus szájából. Medgyessy volt az első komoly baloldali politikus 1990 után Magyarországon, aki vallásról, egyházról, nemzetről, konzervatív értékek integrálásáról és más hasonlókról beszélt. És nemegyszer mondott elismerő szavakat Orbán Viktor politikusi kvalitásairól.
Utólag nem nehéz észrevenni, hogy Medgyessy Péter politikusi személyiségének felépítése épp úgy egy projekt része volt, mint az új Fideszé és Orbán Viktoré 1996 után. Az egész MSZP-kampány 2001 közepétől nem csupán az egységes, központilag összehangolt munkát végző MSZP-ről, hanem - szemben a Fidesznek tulajdonított egységbontással - Magyarország egységesítéséről szólt. Az MSZP energiát és fáradságot nem kímélve igyekezett kitalálni azt a stratégiát, amely végül is a győzelemig elvezette a pártot. Minden korábbinál több háttérteamet, szakértőket, elemzőket foglalkoztattak, azaz megtanulták a Fidesztől, hogy a pártot marketingtermékként is el kell tudniuk adni. De ugyanakkor - s ez már a Fideszhez képest is újítás - nem ragadtak bele a politikai marketingbe.
A Fidesz - különösen kormányon - túlságosan sokat bízott az „önmagukért beszélő” kormányzati tettekre, illetve azok píárjára. Nagyon érdekes azonban, hogy utólag Orbán Viktor is azt mondja erről: „A kitűzött célok és a vállalt konfrontáció méreteihez képest a mi kommunikációnk sem volt elég hatékony, elég kifinomult és elég árnyalt” (Heti Válasz, 2002. május 24.) Az MSZP voltaképpen azzal okozott meglepetést, hogy nagyon összehangoltan, differenciáltan és professzionális módon folytatta a politikai kommunikációt, vegyítve a pozitív és a negatív elemeket. 
Mindehhez azonban egy teljesen friss, új személyi garnitúra kellett. A Fidesz tábora túlságosan arra koncentrált, hogy az MSZP-ben továbbra is a régi arcok állnak a politika első vonalában. Az egész „Medgyessy-projektnek” azonban ez volt a veleje. Ahogyan Gyurcsány Ferenc mondja: „Nem generációs változást sürgetek. Az MSZP-ben politikai, szervezeti modernizációra van szükség. Az MSZP azért győzött a választásokon, mert új hangsúlyokat követő politikát hatékony eszközökkel képviselt.” (Népszabadság, 2002. december 7.) S ezeket a hatékony eszközöket messze nem az első vonalban álló régi politikusok állították elő, hanem egy fiatal, a politikai kommunikációt professzionálisan értő és szervezni képes garnitúra. 

Országértékelések és kormánytagcserék után

Orbán Viktor személyes varázsa négy év alatt ha nem is elpárolgott, de kiismerhetővé vált, az ellentábor megtalálta a hatástalanítás adekvát módjait. De persze ez nem jelenti azt, hogy az MSZP és a koalíció egy pillanatig is ülhetne a babérjain. A vigadóbeli beszéd megmutatta, hogy Orbán Viktornak vannak tartalékai, s legfőképpen azt, hogy a magyar jobboldal továbbra is masszívan felsorakozik megfellebbezhetetlen vezetője mögött. Medgyessy Péter és kormánya némileg bizonytalanabb az utóbbi időben, ennek jele a Kiss Elemér-ügy, a miniszter lemondása, ami mintha nem pusztán csak az ellenzék mesterkedése, hanem - mint ahogy az érintett maga is utalt rá egy interjúban - az MSZP-n belüli erőcsoportok vitája lett volna. Kérdés, mennyit vett ki a szocialistákból az a „nagy menetelés”, amelyről fentebb szóltam, s amelynek során az MSZP-t választások nyerésére alkalmas, belső vitáin felülemelkedni képes párttá vált. 
A legnagyobb kérdés persze, hogy miként hat a két nagy táborra a végletesen kiéleződött nemzetközi helyzet, amelyet az Orbán-beszéd háború vagy béke kérdéseként interpretált. Véleményem szerint egyáltalán nem lenne jó, ha a magyar belpolitikában ilyen törésvonal keletkezne. A magyar értelmiségnek, nyilvánosságnak és minden gondolkodó embernek létérdeke, hogy egyetlen magyar pártra se lehessen ráaggatni a „háborús párt” címkéjét. Az egész magyar rendszerváltás, sőt az elmúlt tizenkét év összeurópai folyamatai forognak kockán. Ha a magyar pártok tanultak valamit az elmúlt években (márpedig tanultak), akkor az lenne kívánatos, ha ezt nem tennék kockára. Medgyessy és Orbán együtt részei a magyar politikának.