Szobota Zoltán
A lelkiismeret hangja
Amerikát nem szívelni tulajdonképpen eurokonform. Sőt, mostanra mindkét politikai oldal szélének aktivistái - retorika szintjén legalábbis - egymásra találtak a közös ellenség megfogalmazásában. Főbb vádpontjaik: liberalizmus, kapitalizmus, zsidó tőke és befolyás, katonai agreszszió, tömegkultúra és szektainvázió. Miközben a háborúellenes Németország egyik vezető hetilapja, a Der Spiegel Bush elnök és az amerikai nép egy részének elkötelezett bibliai hitét, illetve az ebből fakadó elhivatottság-tudatot erőteljes szkepticizmussal mutatja be, addig az európai nyilvánosság előtt tabutémának számít például az ugyancsak békepárti francia elnök boszorkányokkal és varázslókkal fenntartott kapcsolata.
Egy amerikai tábori lelkész felolvas a Bibliából Afganisztánban, a tengerészgyalogosok bázisán. Nem zavartatják magukat Fotó: Reuters„A szélsőjobb és a szélsőbal ideológiájának mostani fura egymásra találását az Amerika-ellenességben nem is annyira Amerika külpolitikájával, hanem inkább legszebb hagyományával, a liberális demokráciával magyarázhatjuk” - véli Ludassy Mária filozófiatörténész. A 18. században ugyanis két ország két forradalma, az amerikai és a francia volt az, amelyik az emberi jogok deklarációját tette meg nemzeti alkotmányának. Ez a gesztus pedig már önmagában azt jelentette, hogy amit ők megfogalmaztak saját nemzeti alkotmányuknak, azt az egész emberiségre nézve érvényesnek tartották. Nyilvánvalóan ez már akkor mindazon nemzeteket provokálta, akik úgy vélték, hogy egyetlen magát haladónak gondoló államnak sincs joga megszabni például azt, hogy náluk is ugyanolyan vallásszabadság legyen, mint Amerikában. Ez a mozzanat - állítja Ludassy Mária - egy hagyományos motívuma annak, ahogyan a régi kontinens régi rendjei figyelik az egyéni szabadság és a személyes szabadságjogok hazáját.
A houstoni Grace Gyülekezet, ahová Rick Husband, a Columbia parancsnoka tartozott. A második képen özvegye imádkozik Fotók: ReutersSzobota Zoltán
(folytatás az 1. oldalról)
Gábor György vallástörténész szerint a két politikai szélsőség közös nevezőinek egyike az antiszemitizmus és antijudaizmus, melyek részei a „keresztény Európa” tradícióinak, és így sajnálatos módon az Európai Unió hagyományainak is. Kontinensünk „előítélet-csomagja” a huszadik században részben szélsőjobboldali, náci, fasiszta antiszemitizmussal, részben baloldali, romantikus, antikapitalista antijudaizmussal telítődött, mely a kapitalizmust magával a zsidósággal azonosítja. Ez a kettős, skizoid identitás napjainkban éles Amerika-ellenességben jelenik meg - véli a vallástörténész. A szélsőjobboldal Amerikát a zsidó tőkén nyugvó birodalommal azonosítja, ahonnan a New York - Tel Aviv tengelyen át rángatják az egész világot, míg a szélsőbal részéről főleg az antikapitalista és antiglobalista tendenciák miatt tapasztalható egy Amerika elutasításán keresztül kifejezett Izrael- és zsidóellenesség.
A barna és a vörös ideológiában is visszatérő motívum az Európát veszélyeztető amerikai „kultúrmocsok” beáradása. Ludassy Mária ebben a vonatkozásban Tocqueville véleményét osztja, aki már a 19. század elején megfogalmazta, hogy e jelenség kitermelte a szellemi tömegfogyasztás vagy akár igénytelenség sok európai ország ízlésvilágától eltérő formáit, ám szerinte mégsem jelent olyan „veszedelmes és szörnyűséges inváziót, mint a szovjet tankok támadása, mert míg azokat nem tudtuk egy Molotov-koktéllal megállítani, előbbi nagy része egy távkapcsolóval kizárható az életünkből”. Hasonló véleményen van Gábor György is, aki szintén eltúlzottnak tartja ezt a fajta utálkozást. „Akinek egy piciny történelmi ismerete is van, az tudja, hogy minden kor legyártotta a maga kultúrmocskát, még Európa is, méghozzá nem is akármilyet. A civilizációk története éppen arról szól, hogy ezek miként dolgozódnak át, és miként alakul ki az a magaskultúra, amiről aztán az utókor majd megemlékezik. Butaság attól félni, hogy az amerikai kultúra tönkreteszi Európát, a kultúrák mindig is megoldották ezeket a kihívásokat.”
Az európai Amerika-ellenesség másik specifikuma Amerikának mint a szekták hazájának bemutatása. A szektakérdést hagyományosan a jobboldali fundamentalisták keverik az Amerikával szemben megfogalmazott kritikák közé, és ehhez háromszáz éves közhelyeket használnak, melyek szerint a szekták a lelkiismereti és vallásszabadság istenítésével szétrombolnak minden tradíciót, tekintélyt, az állam és egyház teljes szétválasztásának hangsúlyozásával a kontinentális Európa - szerintük - legszebb tradícióját, az ezeréves keresztény középkort - mondja Ludassy Mária. Szerinte azonban, legalább idehaza, kár volna megfeledkezni arról a százötven éves magyar szabadelvű felfogásról, amely viszont ezt az amerikai hagyományt tekintette etalonnak, Kossuthtól Deákon át Eötvösig. A jobboldali fundamentalizmusból ugyanakkor az is következik, hogy aki a jogegyenlőségtől fél az az előjogokhoz ragaszkodik, és Amerikában szép hagyománya van az előjogok alkotmányos szintű eltörlésének, ráadásul ebben a jeffersoni liberális demokrata és a föderalista konzervatív hagyomány egységesnek mondható.
Gábor György szintén alapvető eltérést lát a két kontinens valláshoz való, történetileg kialakult viszonyában. Míg Európában az államegyházak társadalmi bebetonozása párhuzamosan zajlott az alternatív irányzatok üldözésével, addig nem sokkal az Egyesült Államok megalapítása után megszületett a Bill of Rights, mely rögzítette a vallásszabadság alapelveit. A dokumentum korszakalkotó jelentősége abban áll, hogy megtiltja a vallásalapításra vonatkozó törvényhozást, és nem teszi lehetővé a kormányoknak, hogy beavatkozzanak a vallásgyakorlásba, azaz sem nem támogathatják, sem nem tilthatják a vallásos hitet, és mind a vallás, mind a vallásnélküliség kérdésében abszolút semlegesnek kell maradniuk. „A modern Európa hiába próbálja a mai napig a szellem vagy az ideológia tankjaival és torpedóival védelmezni a maga tradicionális felekezeteit, ha a történelminek nevezett egyházak nem képesek önmagukban bizonyítani, hogy mindenfajta ideológiai fegyverek és a hatalomra való támaszkodás nélkül is életképesek” - mutat rá a vallástörténész.
Vitán felül áll, hogy Európa egyik fontos fundamentuma a kereszténység, de csak akkor - teszi hozzá Ludassy Mária -, ha az sok más hagyomány mellett szólal meg. Ide kell tehát értenünk a görög racionalizmust és demokráciát, továbbá a középkori természetjogi univerzalizmust, amely a minden emberre vonatkozó, egyetemes erkölcsi normákat jelenti, rasszok szerinti megkülönböztetés nélkül. Ebből az elvből következik ugyanis a humanizmus, a felvilágosodás és a modern liberalizmus. „De ez a kereszténység spirituális, etikai vetülete, és semmiképpen sem az egyháztörténet kereszténysége” - hangsúlyozza a filozófiatörténész. A reneszánsz, a humanizmus, a felvilágosodás és a liberalizmus ilyen értelemben cseppet sem keresztényellenes, viszont nagyon is antiklerikális. Önmagában a nagybetűs kereszténység és az európai hagyomány közé azért nem tehető egyenlőségjel, mert az előbbit képviselő egyházak tanításának lényege nem az emberi méltóság és egyenlőség tisztelete volt az évszázadok során. Gábor György a fentieken túl még a római jogot is az európai szellemiséget meghatározó tényezők közé sorolja, hiszen - mint mondja - bizonyos módon azokat az elemeket vette át a zsidó törvényfogalomból, melyeket az európai kereszténység a későbbiekben sem tett magáévá.
Jimmy Carter, az Egyesült Államok egykori demokrata elnöke latin-amerikai jobboldali diktatúráktól is számon kérte az emberi jogok tiszteletben tartását, és Ludassy Mária úgy emlékszik: ő volt az első, aki a rendőrségi kínzásokat akkor sem díjazta, hogyha azok az amerikai külpolitikával baráti diktatúrákban zajlottak. Mint mondja, ez azért lényeges szempont, mert az emberi jogok tiszteletben tartása fontosabb a nemzeti szuverenitásnál. Gábor György is osztja ezt a véleményt, hozzátéve, hogy a nemzeti szuverenitás nem alapjog, míg az emberi méltóság tisztelete igen. Szerinte döbbenetes és elgondolkodtató, amikor a háborút ellenző Chirac és Schröder elnök urak éppen a nemzeti autonómiára hivatkozva veszik védelmükbe Irakot, hiszen az általuk újabban egyre többször hangoztatott „jó, öreg Európa” nem éppen a nemzetállamok függetlenségének tiszteletben tartásáról ismert. A vallástörténész megítélése szerint kontinensünk inkább az évszázadokon át tartó kegyetlen vallási háborúiról, szélsőséges diktatúráiról, zsidópogromjairól, személyi kultuszairól, a jogrendszerek semmibe vételéről, nacionalista egoizmusáról és etnikai tisztogatásairól híres. Ha Amerika - háborúellenes terminológiával élve - mindkét világháborúnkba beavatkozva „nem sértette volna meg durván a szuverenitás jogát”, Európában a mai napig zajlanának a népirtások. A hat évtizedes békét gyakorlatilag az amerikai jelenlét garantálja minden európai nemzet számára - szögezi le Gábor, hozzátéve, hogy végső soron az Európai Unió létrehozásának lehetősége is a máig ferde szemmel nézett Egyesült Államoknak köszönhető.
Keresztes hadjárat vagy misszió?
Németország egyik legnagyobb példányszámú hetilapjának hasábjain Amerika és a keresztény hit címmel vezércikk jelent meg az elmúlt héten. A Der Spiegel cikke az Államok népének és elnökének elhívástudatát igyekszik megérteni.
Washington egy istenfélő város. A Fehér Ház szokásaihoz tartozik, hogy a kabinetüléseket imával nyitják meg. Az elnök megkér egy minisztert, hogy egy pár szavas gondolatot mondjon el, majd a teremben mindenki lehajtja a fejét, becsukják szemüket, és összekulcsolt kézzel imádkoznak. Rendszeresen tartanak bibliaórákat, ahol az Ó- és Újszövetségből kiválasztott részeket elemzik és beszélik meg. A Fehér Ház munkatársai számára nem kötelezőek ezek az összejövetelek, de nyilvántartják a jelenlevőket. Istenfélő, erkölcsös emberek népesítik be az elnöki hivatalt. Tilos a káromkodás, nem isznak és nem dohányoznak. (…) Bush állítása szerint naponta olvassa a Bibliát. Újabban sokat beszél arról az erőről, amelyből belső tartását meríti. „Imádkozom - mondja -, imádkozom erőért, Isten vezetéséért, kegyelemért. Kérem a Mindenhatót, hogy fogadja el az én hálámat.” (…) Bush nagyon ritkán beszél azokról az időkről, amikor még ivott, és közel állt ahhoz, hogy eldobja magától az életet. Habár gazdagságban és kiváltságok között nőtt fel, mégis teljes kudarc volt élete negyven éves koráig. (…) Az üzleti életben pénzügyi nehézségekbe került, ahonnan gyakran apja barátai segítették ki. Kudarcai következtében egyre többet ivott, s bár többször megfogadta, hogy abbahagyja, az alkohollal nem tudott szakítani. Egyik alkalommal, egy hétig tartó ivászat után felébredve a tükörbe nézett (és egy hányadékkal összekent arcot látott). Ekkor a térdére esett és Istenhez kiáltott segítségért. A későbbi helyreállásában segítségére volt a család régi barátja, a sikeres evangélista, Billy Graham is. Bush szerint ő volt az, aki beszélgetéseik során elültette a mustármagot a szívébe, amely meg tudta őt változtatni. Az elnök ezt a változást nem saját akaraterejének, hanem egy felsőbb hatalomnak tulajdonítja. Azóta ő is ahhoz a 60 millió amerikaihoz tartozik, akik újjászületett kereszténynek vallják magukat. Ettől kezdve az ifjabb Bush is sikeres apja nyomdokaiba lépett. Kétszer választották texasi kormányzóvá, míg végül az Államok történetének legszorosabb választási küzdelmében győzött. (…) Minden második amerikai elismeri, hogy legalább hetente egyszer istentiszteletre jár, míg Nyugat-Európában csak 20 százalékot, s Kelet-Európában csupán 14 százalékot tesznek ki a rendszeres templomlátogatók. (…) Az ország mai vallási térképét is sokszínűség jellemzi, körülbelül 200 különböző egyház létezik, amelyek 77 százalékát keresztény hívők teszik ki. (A protestáns egyház tagjai együttesen a teljes lakosság 51 százalékát alkotják.) Amerika rendelkezik a világon a legtöbb templommal, imaházzal, zsinagógával vagy mecsettel, minden 865 lakosra jut ezek közül egy. „Nagy igény van a szellemi támaszra, és nagy éhség van Isten után” - állítja a Gallup Intézet májusi felmérése. Az európaiak szokásos szkepticizmussal fogadják Amerikának a világbéke megteremtésére vonatkozó elhivatottságát, amelyet inkább az érdekszférák újrarendezésére való törekvésnek tartanak. Pedig aki figyelmen kívül hagyja a vallásosságot egy olyan országban, ahol a nemzeti valutára is az van írva, hogy „Istenben bízunk”, az nem értheti meg Amerikát.
Chirac és a boszorkányok
Boszorkányság a köztársaságban címmel jelent meg nemrég Franciaország legújabb botránykönyve. A szerző Sylvie Jumel, aki egy ideig az elnök kabinetjének alkalmazottja volt, többek között arról számol be, hogy Jacques Chirac 1981 óta veszi igénybe előszeretettel boszorkányok segítségét, akiknek például legutóbbi választási győzelmét is tulajdonítja. Jumel szerint 1994 szeptemberében száz szenegáli varázslót hívtak Chirac politikai ellenfelének háttérbe szorítására, de azt is tudni véli, hogy a franciák tavalyi csúfos vébészereplésének hátterében is egy mágus praktikái állnak. A jelenlegi francia elnök többször járt már külföldi varázslóknál, és Mitterrand hírhedt jósnőjét is felkereste. A könyv kiadója több boszorkány és kormányhivatalnok egybehangzó vallomására támaszkodva áll ki Jumel információinak hitelessége mellett, mondván: egy köztársaságban minden adófizető polgárnak joga van tudni, hogy mire költik a pénzét.
