Hajdú Sándor
Sonka-Magyarország

„Janiii - ordít Gyuri, a piac főnöke - krotália nélkül be ne engedd őket, mert a doktor leveszi a fejem.” „Tettem bele, még a marhalevélre is ráírtam - nyögi a választ Jani. - Na, csak azért, mert itt mindennek szabályosan kell mennie.” Szombat kora reggel van, olyan mínusz hat fok körül, a színhely a békéscsabai állatvásár tér, ahol épp állatvásár kezdődik: tudniillik minden hónap első szombatja vásár. Az enyhe túlzás, hogy kezdődik, mert a kezdés hajnal négy körül volt, most már javában él, zajlik, mozog a piac - ahogy Gyuri, a már fent említett főnök mutat körbe. „Itt van minden, ami négy lábon él: juh, kecske, sertés, ló, marha; no meg egy-két olyan gazda, aki nem tud már két lábon állni, csak négyen” - röhög jóízűen Gyuri. A terület iszonyúan sivár, lepusztult, csupán egy épület árválkodik rajta, a mázsaház, ami a felirat szerint egyben iroda is. Mégis, a placcon közel ötszázan próbálnak túladni portékájukon ma reggel. 

Fotó: Somorjai L.

A szagok keletiesek: az állati ürülék bűze keveredik a lángos meg a fokhagyma illatával, mert a piacon kívül, a kapuban, ütött-kopott bódéból mérik a lángost meg a töményt, ami elengedhetetlen kelléke a piacnak. Lehet itt lószerszámot, ostort, kötelet is kapni, illetve az alkalmi árus az alkalmi bölléreknek szuperbiztos orrfogót ajánl. „Egyéni fejlesztés - mutatja büszkén érdeklődésemre Józsi. - Ezt rárakod a disznó pofájára, meghúzod és nincs az a rafinált öreg koca, amely ennek ellen tud állni. Kihúzod a kötélen, és már szúrhatod is - ecseteli laza pantomimmal az akciót. - Ide elég két ember lazán, csak lazán” - teszi hozzá, mint jó menedzser.
Bár minden jószágból van, de a piacot jórészt mégis a malacok uralják. „Sok a kínálat, kicsi a kereslet” - tárja szét kezét az egyik kupec, aki több mint száz kilométerről jött húszegynéhány cocával. Némelyik többet utazott, mint amit az ólban töltött. Hiába, nem lehet eladni, nem vállalják a rizikót az emberek. 
„Nézze, az átvételi árak kétszázötven körül mozognak kilónként, az előállítás, még ha én termelem a takarmányt, akkor is háromszázra jön ki” - kesereg egy helybéli kistermelő, civilben villanyszerelő. 
Öt-hat éve még mindenütt falun öt-hat hízót tartottak, kettő saját ellátásra, a többit eladásra. Lett az árából ez-az, meg hát, ahol kettő elfért, ott megvolt a többi is, nem sok többletmunkát igényeltek. De ma már eladni sem érdemes a hízókat, mert az ember még a takarmány árát sem kapja vissza.
„Amikor a hatvanas években Kádárék megengedték a háztájizást a téesztagoknak, hogy a disznót otthon tartsák, a téesz meg értékesítette, akkor jutott nekünk is belőle, még nagyüzemi felárat is fizettek - folytatja a villanyszerelő. - Nem kellett telepet építeni, nem kellett nagy állománnyal kínlódni, mert a paraszt otthon megtermelte. Nálunk a faluban évente tizenkétezer sertést és hatszáz-nyolcszáz marhát adott le a falu. A hetvenes évek végére már a városlakó a hobbikertben is disznózott. Hazament a gyárból ki a kertbe, a külvárosba, húsz-harminc hízót egyszerre meghízlalt, ebből élt, építkezett a melós, ebből vett színes tévét. Ma már ez a módszer elavult. Sőt, óriási a hibája, mert nem minőségi sertést állít elő ez az ágazat. Húsz éve még minden házhoz vitték a falu minősített kanját, nem volt selejt jószág.” „Meg aztán a ruszkik megették a selejtet is - töri meg a monológot Gyuri. - Akkor a húsipar nyolcvan százaléka kizárólag a szocialista piacra termelt. A maradék a minőségre tette a hangsúlyt, a Pick, a Gyulai, a Kapuvári sonka innen ered.” „Hazamentek az elvtársak, odalett a piac is - szól közbe valaki megint. - Akkor már tudtuk ezt, mikor a doktor Torgyán azt ordította, hogy »Ruszkik haza!«”.
A malacokat nézzük sorra. Mondom Gyurinak, segítsen, ha vennék esetleg, melyikből válasszak. „Kevés a jó minőségű, de azért találni még. Például ez - állunk meg egy utánfutós Wartburg előtt. - Ez tipikus hússertés. A nép nyelvén négysonkás.” „Micsoda?” - kérdem. „Négy sonkát lehet belőle kihozni - szótagolja Gyuri. - Nem látod?” - kérdezi még ingerülten. „De - felelem gyorsan - csak mivel az olvasó nem biztos, hogy látott már ilyet, ezért kell a magyarázat.” „Maga újságíró” - szólít meg az ötvenes évei végén járó tulajdonos. „Nem mindig - válaszolok óvatosan. - Néha veszek malacot is, persze csak szülői felügyelet mellett, hiszen a fater nem engedi be a portára, ha selejt.” „Selejt - mordul fel -, ez selejt?” - kérdezi a wartburgos. „Dehogy, ez négy-sonkás” - vágom rá, Gyuri meg hangosan röhög. „Lapály koca, dán kan, ez a siker titka” - enyhül az eladó. „Jó vérvonal - nyugtázom -, de mi az ára?” „Ide figyeljen, most jót vesz, vagy csak szórakozik velem? Ne fényképezze őket, vegyen belőle, vagy ne tartsa itt fel a sort!” - vigyorog rám az eladó. Töprengek. „De mégis, mibe kerül egy darab?” „Egy nem eladó, csak az összes, vagy a fele” - hangzik a kimért válasz. Na jó, most már akkor nem kell. „De kettőt már adok - szól utánam enyhülve a tulaj -, huszonnégyezer forintba a kettő. Na mit szól?” Megállok, kicsit dilemmázok. „Szólok az öregemnek inkább, majd mindjárt jövök” - húzom el a vállam. „Ez is sokallja, Pista - hallom fél füllel a felesége korholását. - Engedj belőle.” „Ebből? - mordul fel a gazda. - Úgysem vett volna” - legyint utánam.
„Na látod, milyen ingerültek a termelők” - mondja Gyuri. Az unió tagállamaiban ugyanis nem lehet az emberi étkezés maradékát, magyarul a moslékot az állati takarmányozásban hasznosítani. Ezt a szabályt az újév első napjától alkalmazzák. Egyelőre a betű van meg csak ebből a törvényből, a végrehajtás még nincs, mivel eddig több ezer kistermelő moslékolta disznóit. A moslék így most marad a konyhákon, de ott nem lehet tárolni, az elszállítás, megsemmisítés meg csődbe viszi a közétkeztetést. Amióta bejött ez a moslékos törvény, hogy az unió nem engedi, mindenre ezt a választ kapják. Tehát kuss, disznók, nincsen moslék! A végén még visszajönnek az ötvenes évek és a feketevágás. Olvasóink bizonyára látták a Tanú című kordokumentum filmet. Ahogy a Dezső nevű koca életét és sonkáit adta a Pelikán családért, az volt a feketevágás. Az unióban viszont csak vágóhídon levágott, bontott disznót lehet a hűtőládába tenni. De sokak szerint ez csak vízió. „Az igazi magyar embernek vérében van a disznóvágás - állítja Jóska, a segéd- piacfelügyelő. - Csak vérátömlesztéssel lehet onnan kipucolni” - teszi hozzá, és szinte mindenki bólogat körülöttem komoran. Egy jó fél percig kínosan hallgatunk, aztán Gyuri újra megtöri a csendet. „Ide figyelj, nem vagyunk mi hülyék, tudjuk, mi vár ránk az unióban. Olyan helyzetet teremtettek, hogy csak piacnak kellünk. Aki a jószágokkal foglalkozik, ezt már öt éve sejti legalább. Az uniós urak nem visznek innen semmit, hiszen rogyásig teli vannak a hűtőkamráik. Inkább ide exportálják az öt-tíz éve lefagyasztott árut, mondván, hogy keleten majd csak sütnek belőle kolbászt.” 
„Bármit is teszünk - folytatja keserűen a már említett villanyszerelő -, nekünk jut még öt-tíz év kínlódás, aztán jönnek a hollandok, dánok, és felvásárolnak minden telepet, hogy ezzel is letörjék a konkurenciát.”
„Ki ezért a felelős?” - teszem fel sunyin a kérdést, hogy a politikára tereljem a szót. Meglepődöm a válaszon. „Senki. Ezt a történelem így alakította, ennek így kellett történnie” - válaszol csendben a mellettem álló állatorvos. Mivel kilenc óra is elmúlt már, lassan eltünedeznek az árusok, de azért néhányan visszaszólnak: „Jövő héten is jöjjön, akkor lesz az igazi piac.”