Fülöp György
Az iszonyat nem szó rá

Fülöp György rajzaira sokan emlékeznek a hajdani Ludas Matyi oldalairól. Kevesebben tudják, hogy a neves karikaturista prózában is megörökítette emlékeit 1944-45 embertelen hónapjairól. Az itt közölt visszaemlékezések - amelyek részletek Fülöp György megjelenés előtt álló, Vészkorszak című kötetéből - mintha mind egy-egy egy rövid írásba foglalt életképek lennének olyan korból, amikor az életnek semmi becsülete nem maradt. A jövő héten lesz ötvenkilenc éve, hogy ez a világ Budapesten véget ért. 

Fülöp György. Nevettetni és emlékeztetni Fotó: S. L.

A főtestvér kutyája

A körzeti főtestvér ebe rendkívüli kutya volt. Ha zsidót látott, kimutatta az ínyét meg a sárga metszőfogait. Gazdája, a nyilas főtestvér büszkén hirdette, hogy a kutyája mindig felismeri a zsidókat.
Persze a különös képességben csoda nem volt, merthogy a főtestvér a pályaudvari gyűjtőhely parancsnoka volt, és a kutya fontos szerepet játszott a nyomorultak terelésében. Egy kutya számára pedig fontos ismertetőjel a rettegés meg az éhség.
Ha a kutya valakit megmart, a körzeti főtestvér megveregette a hátát, mivelhogy a rendet meg a félelmet karbantartani kötelesség.
A jól táplált kutya biztonságosan élt és harapott. A deportáláshoz összefogott szerencsétlenek úgy hitték, hogy a lidérces napok elmúltával majd ez a kutyarém is a túlélők számát szaporítja.
Csakhogy ezúttal a balsors úgy döntött, hogy a kínzóra méri csapását. A kutyát elütötte egy autó. A főtestvér magánkívül ölelgette a haldokló ebet. Lelkes hazafinak, igazi bajtársnak titulálta a zsidótlanítás küzdelmeiben. Parancsára szirénás mentőkocsi robogott ki a helyszínre. A karambolos ebbel egy baleseti kórház műtőjébe siettek. Ott fegyverrel kényszerített orvosok igyekeztek visszacibálni a kutyaéletbe, de nem sikerült. A kutya kimúlt.
A főtestvér dísztemetéssel adózott soha nem múló emlékének. Munkahelye, a pályaudvar mellett helyezték örök nyugalomra. Fejfát is kapott azzal az épületes felirattal, hogy „Itt nyugszik a körzeti főtestvér hű ebe, aki felismerte a zsidókat”.
De nem jegyezte fel soha senki, hogy azon a napon is fulladtak meg emberek a vagonban. Hogy tehetetlen sebesültek szenvedtek ki, mert nem juthatott nekik orvos. És azon a napon is dobták megkínzottak tetemeit tömegsíroknak nevezett mészgödrökbe. Nem tűztek fölibük fejfát, de még egy nyomorult deszkát sem, hogy a holtak neveit bicska hegyével belekarcolják. Hogy legalább az utánuk maradottak elmondhassanak egy halotti imát, és megsimogassák csontjaikat. Hogy az övéikhez közel elföldelhessék egy nyughelyen, ami megillet mindenkit, aki élt-halt ezen a földön.
Amit a kutya is megkapott, mert felismerte a zsidókat, de nem kapott meg az áldozat, aki későn ismerte fel az aljasság arculatát.

***
A nyilas bácsi

Az ostromlott Budapest szomorú sorsában a sebesült házak is osztoztak. Az üldözötteket őrző házakat a rettegés pókhálója szőtte be alattomos szálaival. A sárga csillagos épületek, e gettóházak ijesztő árnya nemegyszer a közelgő halálnak a hírnöke volt. 
Különös, hogy a Duna-parthoz közeli „védett gettó” védtelenjei voltak a legbizonytalanabb házak foglyai. Ennek oka a közelben hömpölygő Duna végzete volt. Az egykori kék Duna ellenségesen úszó jégtábláival a terror szívszorító szimbóluma lett. A közeli utcák komor éji csendjét olykor feltépte a Duna-parti géppisztolyropogás. Halálordítások, sikolyok rémítő rekviemjei borzongatták a halálos környék remegő virrasztóit.
A fagyos éjszakai menetekben kisgyerekek is toporogtak, mert kire is hagyta volna kicsinyeit az elhurcolt anya, aki nem sejtette, hogy ő is, a gyermek is a Duna jegének ölelésében merül el örökre…
A menet elindult. A balsors házában a fényesre pucolt fekete csizmájú nyilasok vigyorogtak az ablakból, a jól végzett munka örömével. Ők nem kísérték a menetet, ott maradtak összeszedni a zsákmányolt holmit, amelyért nem jön már vissza soha senki. Az előbb még vidámkodtak a gyerekekkel, a rémületes gyanú elaltatása okából.
A nem sejtett halál küszöbéről egy pici lány vidáman viszszaintegetett a mosolygó bácsinak, ahogy azt tette azelőtt is, amikor sétálni vitték a Duna-partra.
Akkor azonban olyasmi esett, ami talán még sohasem az emberi történet annyiszor összemocskolt múltjában. Olyasmi, amiért Isten vízözönbe borította a bűnbe merült ősi világot, és tűzözönnel sújtotta Szodomát.
A torz lelkű nyilas a halálba küldött kislánynak derűsen visszaintegetett. Még szalutált is mókázva, ahogy a katonák kedveskednek a kicsinyeknek.
És ez a visszaintegető, szalutálva mosolygó nyilas bácsi hazament, megsimogatta a gyermekeit, és sose roppanó lelkiismeretével tovább élt az emberi gyülekezetben. Nyugodt derűvel nézett a szemekbe, és ha álmodott is valaha a kislánynyal, akinek búcsút intett, mielőtt az véres arccal lezuhant a hullámok jégtorlaszai közé… Arca hamar kisimult, amikor lelkiismeretének szennyes ördöge azt súgta neki:
- Sose bánd, öreg, hiszen ő is csak egy aprócska zsidó volt!
Tán csak a halál óráján jut eszébe a kislány, amikor vérezve merül el maga is a hömpölygő arcú pokolban.

***
A csomag

A szánalmas menetelők mindig csomagokkal cipekedve vágtak neki az útnak. Mikor aztán a napokig tartó vánszorgások kínjai közt gyengült az erő, és a megkínzott testeket is épp elég volt már hurcolni a végtelen utakon át, a csomagok úton-útszélen elmaradoztak.
Végül már csak a legkonokabb emlékek, meg a rejtett élelem apróvá zsugorodott terhe volt a motyó. Így ért a menet egy távoli láger szögesdrótokkal fenyegető kapujához.
Az asszonyok menete a határszélen vánszorgott nyomorúságos célja felé. A szoknyák szélei sártól elnehezülten verdesték kisebesült lábaikat.
Győrnél már csak néhány apró batyu fityegett a konokabb markok szorításában. Csupán egy vékonyka kis aszszony cipekedett még egy nagyobbacska csomaggal, görcsösen a mellére szorítva.
Az egyik fekete kísérő, egy lóháton feszítő nyalka nyilas, odakiáltott:
- Mit dugdosol ott, tán valami érték van a gyanús csomagodban, hogy még most is cipeled?
És lehajolva a lóról, magához rántotta a batyut. Egy pillanatig meghökkent, mivel egy halott kisgyerek arcát pillantotta meg a kitekert rongyok ráncai közt, de aztán utálkozva elhajította.
Az asszony szívszorítóan sikoltozva megállt, ám a többiek vitték magukkal. Tudták, mi az ára, ha valaki a menetből kiszakad az úton.
Hanem akkor valami különös történt. Egy másik fekete nyilasőr odanyargalt. Leugrott a lováról, valamit mondott az anyának csendben, és csendesítőn kérdezgette az aszszonyt, majd szavait megtoldotta egy darabka kenyérrel. Azután elvágtatott, és nem látták soha többé.
A közeli község temetőjében pár nap után figyeltek fel egy új sírra. A sír egy csonka farönk mellett púposodott. Deszkadarabot szögeztek a rönkre, rajta bicska hegyével odavésett felirat:
„Itt nyugszik a négyesztendős Pistike, született Budapesten. Szülőanyja Szomorú Szeréna.”
Szomorú Szeréna pedig csodamódra életben maradt. Tán életben tartotta a vágy, hogy megtudja: a könyörületes nyilas állotta-e, amit ígért, hogy elhantolja a kisfiút tisztességgel.
…És mikor elmúlt a fekete álom, Szeréna ott zokogott az egyszerű sírnál, és hálával gondolt a nyilasra, aki mégiscsak emberré lett az utolsó pillanatokban. Bocsásson meg neki Isten, ha olyat tett, amire lehetséges a bocsánat.
…Hiszen olykor az irgalomnak egy apró morzsája is elég, hogy az emberségben hinni tudjon az ember.

***
Téglagyári történet

Vad grimasza volt az a végső időknek, hogy a téglagyárak, az otthonok egykor békességes világra szülői halálgyárakká torzultan gyártották az elmúlás nyomorúságát. Leomlott téglákat a bombák termeltek szüntelenül. A törött gerincű házak gerenda-csontozatának zúzott bordái között téglalavinák rettentő tömege borította az egykori várost. 
A semmire se szánt vének reménytelen vonulása többnyire a téglagyárak felé tartott, szigorú fedezettel. Ott azután elosztották a járni is alig képeseket katonás halálmenetoszlopba, hogy elinduljanak az ismeretlenbe. Olykor egy-egy rögtönzött sortűz siettette az amúgy is közelgő végzeteket. Az őrület fekete katonái a halálosztást köznapi munka gyanánt gyakorolták. Lelkükben régen leomoltak már az emberség védőfalai, és úgy lőtték az öregeket, mint a vadász, ha az erdőben selejtezi a kivénült vadakat.
Egyszer azonban valami történt. Mintha az ótestamentum bosszúálló Istene megelégelte volna a hazugságokkal ingerelt gyűlöletet, és megborzongatva a gyilkosokat, különös módon odacsapott.
Az óbudai téglagyár rakodórámpáján lelőttek egy öregasszonyt. A néni egy téglahalomnak dőlt, és úgy ült ott élete utolsó mozdulatával, ültében előrenyújtott lábbal, mint egy szomorú kisgyerek. Arcán a végső pillanatok rémülete, az utolsó könnyek még oda se száradó, kanyargó csíkja.
- Ez se szökik meg már - szólt gúnyosan egy fekete csizmás főtestvér, aki a dörrenésre kilépett az irodaajtón. - Most majd húzgálhatjuk a többi közé!
Ám, ahogy közelebbről ránézett a nénire, a borzalom üvöltése szakadt ki a torkán. Ezt ordította: 
- Édesanyám!
Ezerszeresen ismerte a halált, és látta rögtön, hogy a néni testéből kiszökött az élet. Ölbe kapta a halottat, úgy rohant be a fekete fegyveresek szállására: 
- Rohadt gyilkosok, megöltétek az anyámat! 
Feleletet nem várt, lekapta a géppisztolyát, és a nyilasok közé sorozott. Sebesültek fetrengtek, valaki fejhangon sivította a parancsot:
- Lelőni!
Pár pillanat, és a lövöldöző tucatnyi sebből vérezve, arcra borulva terült el a padlón. A sebesülteket ellátták, az anyát a fiával együtt felravatalozták. Hiszen akármi történt is, magyar emberről, magyar anyáról volt szó, járt mindkettőnek a végtisztesség. Bár az is igaz, hogy valami nagyon különös érzés zavarta meg az anya tiszteletét. Ki is mondta az egyik vitéz főtestvér:
- Ugyan mi a francot keresett a főtestvér mamája a zsidók között?
A kérdésre csak az asszony adhatta volna meg a választ, de ő örök hallgatásban feküdt a rögtönzött ravatalon. Fején apró virágos, fekete fejkendő, vállán paraszti gyapjú vállravető, hozzá hosszú, fekete szoknya, ahogy az illő az idősebb asszonyok viseletéhez. Ketten is felismerték az anyát, mivel a főtestvér az öldöklések szünetében hetente hazalátogatott Fótra megnézni, hogy anyuka jó egészségben várja-e a háború győzelmes befejezését.
A múlt héten ugyan nem volt Fóton, de ha a fickó elmaradt, a nénike látogatott el a nyilasszállásra, ahol kisfia hazafias kötelességét teljesítette, ahogy azt egy kiképzésmesével anyukának bemagyarázták.
Hát azt tudták, hogy nem jön már szegény ezután, mert a halottak nem szoktak látogatóba járni, csak holmi kísértettörténet sejtelmes szövevényében.
De mit hord össze az élet! Másnap anyuka mégis odajött. A két altestvér, aki ismerte őt, mikor meglátta, maga is halálszínű arccal törölgette a verítéket.
- Hol van a Jóskám? - kérdezte a néni, mert a főtestvér babakorától Jóska maradt szegénynek.
Halandzsáztak, hogy el kellett neki utazni, meg hogy nemsokára idevárják. Akkor a főtestvér, aki a lelőtt kolléga helyébe került a magasabb polcra, úgy ítélte, hogy nem szabad hazudni egy magyar anyának.
- Sajnos, asszonyom, az ön fia hősi halált halt. Megölték a zsidók.
Bevezette a nénit a hirtelenében létesített halottasházba, a fia rögtönzött ravatalához. Ekkor a főtestvér az ott fekvő, halálra sebzett nénire mutatva így szólt:
- Ez a zsidó ölte meg a fiát, nemzetes asszony!
Az anya megtántorodott, és lecsúszott a padlóra. Ott halt meg ültő helyében a falnál. Lábai mereven, furcsán előrenyúltak, mint az ülő kisgyerekeké. Fején furaformán elcsúszott az apró virágos, fekete kendő. Vállán bojtos paraszti vállravető, hozzá hosszú, fekete szoknya, hasonló az idősebb falusi asszonyok viseletéhez. 
A hasonmást kicipelték egy téglarakáshoz. A valódi anyát felfektették a helyére, az ágyon rögtönzött ravatalra.
A két halott között senki se tudott volna különbséget tenni, talán csak maga az Isten…