Hetek - VII. évfolyam, 2. szám, 2003. január 10

Mindenkit meglepett, hogy télen havazik. A hókotró gépek még téli álmukat aludták és a hóeséstől is csak lassan ébredeztek: Baranyában a hótól akadt el egy hótoló. A fővárosi hármas metró is csak lépésben haladt, aki siet, az szálljon ki és közlekedjen, ahogy tud, mondták be minden állomáson. A jótanács persze ingyen volt, közben a felszíni vasút leállt, hét megyében bezártak az iskolák, hetedhét országban megbénult az élet a hirtelen megváltozott időjárás miatt. Csak a munkanélküliek, alacsony jövedelműek meg esetleg a média fura figurái kerekedtek fel hirtelen, hogy kihasználják a lehetőséget, és hómunkásként egy kis mellékeshez, meg némi élettapasztalathoz jussanak. Még szerencse, hogy nem Afrikában születtek!

Mária néni szépen megvacsorázott, magára vette a nagykabátot és az usankát, majd este kilenckor elindult a Csányi utcába, hogy a Fővárosi Közterület-Fenntartó Rt. kerületi irodáján hómunkásnak jelentkezzen. Ott már vagy ötvenen álltak a bejáratnál, pedig az éjszakai műszak csak este tízkor kezdődik.
Mária néni hetvennyolc éves, világéletében csak a háztartásban dolgozott. Most havi negyvenezerből él - egészséges és vidám, hatvanévesnek se nézném. Aranyélete volt, amíg élt a férje - a férfi ugyanis az esténként otthon végzett aranyműves fusizásból tartotta el a családját, főállásban pedig a MOM műszerészeként kereste meg a mellékest. Amióta elköltözött és csak a boldog család emlékét hagyta maga után, Mária néni fiával kettesben maradt a Klauzál téri lakásukban. Most azonban elérkezett az idő, hogy gyermekének külön lakást vegyen, és ehhez egymillió forintos kölcsönt is igénybe vett. A kölcsön törlesztéséhez kell a plusz pénz, amit a lapátolásért kap. „Meglátja, jól bírom magam” - nevet rám, amikor észreveszi csodálkozó tekintetemet.
Én ugyanis utoljára húsz éve vállaltam hótakarítást az akkori Köztisztasági Vállalatnál, és kicsit aggaszt, hogy áll majd a kezemben a lapát. A mellettem álló zömök férfiú azonban bátorít: „Olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni” - mondja. Sanyi egyébként - mert így hívják - szakmájára nézve ívhegesztő-lángvágó, mostanában azonban mosogatással kereste a kenyerét a „ferde szeműeknél”. „Amíg egy vasmunkást háromszázötven forint órabérben alkalmaznak, addig én inkább mosogatok ugyanennyiért” - magyarázza, és azt is megtudom, hogy a bérek az építőiparban az ukránok miatt ilyen alacsonyak, mert ők óránkénti kétszáz forintért is elvállalják ugyanezt a munkát. Sanyi mosogató karrierje hirtelen ért véget, amikor az ázsiai vendéglőtulajdonos meglátta, hogy a megállapodás szerint járó vacsorát műanyag dobozba teszi, hogy hazavigye feleségének. „Hidd el, ezek a kínaiak olyanok, hogy mindegyikben öt skót van egyszerre” - tegez le hirtelen.

Kosárlabdás termetű magas fickó érkezik, rádiót hallgat, mondja a híreket: „Franciaországban, ebben az EU-nagyhatalomban is leállt minden a havazás miatt. Tizenötezren aludtak elakadt autókban az utakon, tíz kilométeres dugók jöttek létre. Párizstól Koppenhágáig lezárták a reptereket. Még a horvát-olasz tengerparton is havazott, Dél-Olaszországban és Görögországban a sok eső okozott földcsuszamlást, Dubrovnikban pedig gátszakadást, árvizet okozott a vihar” - körülbelül ennyi fér bele egy szuszra, majd hozzáteszi a saját kommentárt, pontosabban prognózist: „Tavasszal mi is mehetünk töltést építeni.”
Este tízre egy másik férfi érkezik, narancssárga mellényben. „Ez a második műszakom” - magyarázza, a délutánt követően ugyanis még egy éjszakát bevállal. Samu a sorból, aki később brigádvezetőnek avanzsál, azt mondja, híres bokszoló volt az illető, és még a Kokót is megverte. Érdekelne a neve, ennek közlésétől az ex-boxoló mereven elzárkózik.
A langalétától újabb híreket hallunk: Ausztriában húsz kilométeres sor áll a Brenner-autópályán a schönbergi díjbeszedő kapu előtt, Lengyelországban több mint száz iskolában szünetel a tanítás, mert egyes helyeken mínusz 31-36 fokot mértek.
Miklós, sorban az előttem álló, rögtön rálicitál: ő Boriszovban, Minszktől hetven kilométerre mínusz 40 fokban dolgozott - cérnagyárat épített a nyolcvanas években. Vattanadrágját is - amelyet többen megcsodálnak - ott szerezte, de ott még egy molinót is alája vett - állítja. Hogy hogyan ívelt a pályája a 20. századi gyárépítéstől a 21. századi hólapátolásig, nem tudom kideríteni, tény azonban, hogy a délutáni műszakért járó nettó kétezerháromszáz forint reálértéke nagyságrendekkel kisebb összeg, mint amennyit az 1980-as években keresett. „Éjszakára kétezer-ötszázat fizetnek.” - szólal meg Béla, egy nyugdíjas kőműves, mikor keveslem az összeget. Béla feleségével együtt vár a sorára, és mint megtudom, havi negyvenezer nyugdíjához, kettejük összes jövedelméhez keresi a kiegészítést. „Mi az a kétszáz forint plusz éjszakára, még az egy eurót sem éri el” - méltatlankodom a díjszabáson, Béla azonban kiigazít, hogy nem úgy van az: kétszáz forint az egy kiló kenyér és még egy kis parizer hozzá. „Komoly összeg ez a kétszáz forint” - jelenti ki határozottan. Többen bólogatnak.
Mire sorra kerülök, tizenegy felé jár az idő. Senki nem siet, nem méltatlankodik, hiszen tíztől ketyeg az óra. Átnyújtom az irataimat a személyzetisnek: személyi igazolvány - húsz éve még elég volt ennyi a munkához -, tb-kártya, a biztonság kedvéért itt a jogosítványom és az útlevelem is. „Mije van még?” - kérdezi, „Két diplomám” - felelem. A személyzetis csóválja a fejét, látszik, sajnálja a dolgot: „Az ide kevés. Adókártya nélkül nem vehetem föl. Viszlát.”

Jégvilág a tanyákon

„Te, Karcsi, nem tudnál segíteni? Bódogéknak kellene egy út, csak egy gólyatraktoruk van, de azzal elakadnak” - kért segítséget a közútkezelőktől Tibor, mezőőr ismerősöm, miközben a Bács-Kiskun megye délkeleti részén elterülő Alsószállás elnevezésű „tanyavilágban” autóztunk. A keddi, egész napos havazást követően tettünk körutat a pusztában, hogy arról tájékozódjunk: milyen nehézségeik akadnak a külterületen élőknek az ítéletidő miatt. Előző nap ugyanis arról lehetett hallani, hogy nemcsak a tanyákon élőket, de még a kisebb településeket is elvágta a külvilágtól a hó. Sőt, az időjárás által leginkább sújtott Bács-Kiskunban az is elterjedt, hogy a közlekedési viszontagságok miatt lezárták a tompai határátkelőt. Később ugyan kiderült, szó sincs erről, ám a rémhírterjedés biztos jele volt annak, hogy a lakosságot mennyire zavarba hozták a havazás okozta fennakadások. Kedd este még a megyei katasztrófavédelmi bizottság is arról tanácskozott, kell-e különleges segítséget nyújtani a külvilágtól elzárt polgároknak, később azonban elállt a havazás, és a helyzet normalizálódni látszott.
A mezőőrség munkatársai - akikhez én is csatlakoztam - ennek ellenére körbejárták a tanyákat és segítettek, ahol kellett. Szerda délutánra már csak egy-két dűlőút maradt járhatatlan, ezeket derítették fel, illetve alapvető élelmiszereket vittek azoknak, akiknek erre szükségük volt. A körút alapján úgy tűnik, a városi emberek jobban meg voltak ijedve a szokatlan időjárástól, mint azok, akik tanyán élnek. A külterületen élők döntő többsége idős, illetve középkorú, akik már átéltek egyet s mást, ráadásul náluk még kenyérből is mindig több napra való van, hiszen rendes időben is hetente csupán egyszer-kétszer járnak be a városba. A tanyákon élő idős emberek mesélték, hogy az ő fiatalkorukban telenként akkora havazások voltak, hogy a hó nem egyszer még a portájuk kerítését is ellepte, és lovas szánnal tudtak csak közlekedni. Ez a vastag hóréteg pedig olykor anynyira megfagyott, hogy nem szakadt be az emberek, sőt a lovas szánok alatt sem.
A pusztában élők közül téli időben leginkább azok vannak kitéve veszélyeknek, akik egyedül élnek, hiszen egy lábtörés vagy más sérülés következtében - ha az illető nem tud felkelni - akár fagyhalál is bekövetkezhet. A mezőőrök már többször mentettek életet ilyen helyzetekben. Egy asszonyt azután találtak meg, hogy egy székről leesett, és már kezdett kihűlni. Más alkalommal egy családi perpatvart követően a feleség felöntött a garatra, és a melléképületbe ment aludni. Ha véletlenül nem találnak rá, arcára fagyott volna a mosoly. Szó szerint. (S. I.)

Behavazott Viharsarok

Csongrád megyében a hétfői és keddi havazás rég nem látott méreteket öltött. A két nap alatt ötven centiméter hó esett, ami több mint a szokásos évi mennyiség.
A Közterületfenntartó Kht. dolgozóinak munkáját azonban nem is a mennyiség nehezítette meg, hanem a nagy szél. Az utakat hiába kotorták szinte egész nap, nem volt eredménye: a hóátfúvások miatt körülbelül tizenhét út járhatatlan, vagy csak egy nyomon volt járható. A Szentes-Szarvas, illetve Szentes-Szegvár közötti szakaszt sokáig nem bírták használni az autósok, de Hódmezővásárhely környékén is voltak fennakadások. Kübekháza csak egyetlen úton volt megközelíthető. A buszok átlagosan fél órát késtek. A vonattal közlekedők között akadt, aki reggel 8-kor indult el Budapestről, és délután 2-re ért Szegedre.
Délelőtt a városban elterjedt az a hír, hogy lezárták a hidakat, és nem közlekednek a helyközi buszok. A szülők emiatt tömegesen jelentek meg az iskolákban, hogy hazavigyék gyerekeiket. Később kiderült, hogy egyik hír sem volt igaz. Csupán késésekről volt szó, illetve arról, hogy a csúszós hídon nem bírt felfelé menni a járat. Fennakadás volt a villamosforgalomban is: két járat mellett egy belvárosi részen még a síntisztító villamos is kisiklott. A szakembereknek csaknem 140 hómunkással együtt az éjszaka sikerült megtisztítaniuk a főbb utakat a megyében és Szegeden is, de azt is csak azért, mert időközben elállt a szél.
Egyetlen települést sem zárt el teljesena hó a megyében. Voltak viszont olyan tanyák, ahová önkormányzati terepjárókkal vitték haza az iskolásokat. 50-60 tanyára pedig kenyeret és tejet is vittek a szakemberek, arra az esetre, ha egy újabb havazás elzárná az ott élőket a külvilágtól. Hódmezővásárhelyre sokan járnak be dolgozni a környező településekről, ezért a polgármester felajánlotta, hogy biztosítanak szállást és élelmet annak, aki nem tud hazamenni. Szerencsére ezt a lehetőséget senkinek nem kellett igénybe vennie.
A hóhelyzet miatt szerdán Szegeden 30 önkormányzati általános iskolából kettőben nem volt tanítás. A 19 középiskola közül pedig tizennégybe nem kellett bemenniük a diákoknak. (szegedi tudósítónktól)