Hetek - VI. évfolyam, 51. szám, 2002. december 20

A nemzetközi futballszaklapok, illetve a FIFA szokásos év végi értékelésükkel „pajzsukra emelték” Ronaldót: a szakmabeliek szerint a világbajnok brazilok támadója az idei év legjobb játékosa. Hazájában az ünnepi hangulatban még utcát is neveztek el a „Fenoménról”.

Ronaldo ezzel pályafutásának újabb csúcspontjára jutott, annak ellenére, hogy sorozatos sérülései után sokan már temették az ifjú tehetséget. A jelenleg huszonhat éves csatár pályafutása 1993-ban kezdett felívelni: a Sao Cristovao csapatától ekkor igazolta a Cruzeiro, ahol egy év alatt ötvennyolc gólt rúgott a különböző bajnokságokban és kupákban. Tizennyolc évesen húzhatta fel először a brazil címeres mezt, majd az USA-ban rendezett világbajnokság után a PSV Eindhoven vásárolta meg; itt az első szezonban harmincszor volt eredményes. 1996-ban a Barcelona hívta soraiba, ahol harmincnégy gólt szerzett egy idény alatt, majd 1997-ben az Inter szerződtette. Ebben az évben elnyerte az Aranylabdát, a FIFA választásán pedig már másodszor lett az év játékosa. Ekkor huszonegy (!) éves volt.
A következő évben azonban kis híján derékba tört egyedülálló karrierje: az 1998-as vébé döntője előtt rosszul lett, epilepsziás roham tört rá. A Nike cég - a brazil válogatott szponzora - nyomására mégis bekerült a kezdő csapatba, ám társaival együtt leszerepeltek a franciákkal szemben. Ezt követően - bár jól kezdte a bajnoki idényt - térdszalag-szakadást szenvedett és csaknem egy évig lábadozott. Visszatérése után nem sokkal ismét elszakadtak a térdszalagjai, és csak tavaly decemberben térhetett vissza a pályára, de egy újabb sérülés miatt a Serie A-ban csak az utolsó négy fordulóban szerepelhetett. Az első három meccsen pazarul játszott és négy gólt szerzett, de a bajnoki cím sorsáról döntő - vesztes - összecsapáson a Lazio ellen semmi sem sikerült neki. Hector Cúper, az Inter trénere le is cserélte.
Ronaldo - és orvosai - a megpróbáltatások ellenére sem adták fel, a brazil csatár a Dél-Korea, illetve Japán által közösen rendezett világbajnokságon katartikus viszszatérést produkált: összesen nyolc gólt szerzett (ebből kettőt a németek elleni döntőben), amivel természetesen gólkirály lett, és ezzel oroszlánrészt vállalt a brazilok ötödik vb-aranyának megszerzésében.

Ezt követően hosszas tárgyalások után elhagyta az Intert, és a Real Madridhoz igazolt. A királyi gárdában való debütálása remekül sikerült, kettőt rúgott az Alavésnek. Bár sérülések miatt itt is több meccset kénytelen volt kihagyni, a klubcsapatok világkupadöntőjén is betalált, és a meccs legjobbjának is megválasztották - könnyen lehet, hogy itt dőlt el a javára az Aranylabda sorsa. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen kevés mérkőzést játszva eddig még senki sem volt ilyen esélyes a trófeára: a Fenomén ebben az esztendőben mindössze huszonnyolc mérkőzést játszott.
A szokásos év végi értékelések sorozatában az Onze Mondial, a World Soccer, majd a France Football szakíró gárdája, és végül a FIFA is az év legjobb futballistájának választotta. A legnagyobb elismerésnek ezek közül a francia szaklap által odaítélt Aranylabda számít. Ebben a szavazásban Ronaldo a szintén madridi alkalmazásban álló honfitárs és barát, Roberto Carlos előtt végzett az első helyen. A bivalyerős pontrúgásairól híres védő játékos ebben az évben a Reallal megnyerte a Bajnokok Ligáját, a Szuper- és a Világkupát, valamint a Selecao tagjaként ő is világbajnok lett, és - valljuk be, joggal - arra számított, hogy idén neki ítélik a ”Ballon D’or”-t. Nos, az újságírók másképp gondolták.
„Határtalanul boldog vagyok, de még nem értem az út végére. Harmadszor is szeretném megszerezni ezt a csodálatos díjat. Ezúttal azonban nem akarok öt évet várni. A futball a mindenem, s ez segített át a nehéz napokon. Ma sokkal erősebb vagyok, mint 1997-ben. Roberto Carlos barátom minden dicséretet megérdemel, csak felsőfokon tudok beszélni róla, hiszen fantasztikus sikereket ért el az idén. Emlékszem, 1996-ban, amikor Barcelonában játszottam, több mint harminc gólt szereztem, s szinte mindent megnyertem, amit csak lehetett - mégis Matthias Sammer lett az első. Ilyen az élet” - fejtette ki véleményét Ronaldo a szavazás után. Fenomeno kifejezte háláját annak a „csapatnak”, amely lehetővé tette számára, hogy térdsérüléseit követően újra magas színvonalon futballozzon. „Elsősorban Gérard Saillant profeszszorra gondolok, aki megműtött, de sokkal tartozom Franco Combinak, az Internazionale orvosának, illetve Claudio Gaudinónak, a milánói csapat fizikai felkészítőjének, valamint Nelson Petronénak, aki szintén rengeteget foglalkozott velem” - méltatta a szakembereket a 9-es mezben játszó tehetség. Rio de Janeiróban már egy utcát is elneveztek a nemzeti hősként tisztelt csatárról. „Erre nagyon büszke vagyok, pláne, hogy azt az utcát keresztelték át a kedvemért, ahol életemben először rúgtam labdába, és ahol ma is ott áll a ház, amelyikben a gyermekkoromat töltöttem. Legalább nincs nehéz dolguk azoknak, akik írni akarnak nekem. Ronaldo, Ronaldo utca, Rio!” - viccelődött a brazil fiú.

A 2002. évi szavazás végeredménye

1. Ronaldo (brazil, Internazionale, majd Real Madrid) 171 pont
2. Roberto Carlos (brazil, Real Madrid) 145 pont
3. Oliver Kahn (német, Bayern München) 114 pont
4. Zinedine Zidane (francia, Real Madrid) 78 pont

Az eddigi győztesek:

1956: Stanley Matthews (angol, FC Blackpool)
1957: Alfredo di Stéfano (spanyol, Real Madrid)
1958: Raymond Kopa (francia, Real Madrid)
1959: Alfredo di Stéfano (spanyol, Real Madrid)
1960: Luiz Suárez (spanyol, Barcelona)
1961: Enrico Omar Sivori (olasz, Juventus)
1962: Josef Masopust (csehszlovák, Dukla Praha)
1963: Lev Jasin (szovjet, Dinamo Moszkva)
1964: Denis Law (skót, Manchester United)
1965: Eusébio (portugál, Benfica)
1966: Bobby Charlton (angol, Manchester United)
1967: ALBERT FLÓRIÁN (Ferencváros)
1968: George Best (északír, Manchester United)
1969: Gianni Rivera (olasz, Milan)
1970: Gerd Müller (NSZK, Bayern München)
1971: Johan Cruyff (holland, Ajax)
1972: Franz Beckenbauer (NSZK, Bayern München)
1973: Johan Cruyff (holland, Barcelona)
1974: Johan Cruyff (holland, Barcelona)
1975: Oleg Blohin (szovjet, Dinamo Kijev)
1976: Franz Beckenbauer (NSZK, Bayern München)
1977: Allan Simonsen (dán, Mönchengladbach)
1978: Kevin Keegan (angol, Hamburg)
1979: Kevin Keegan (angol, Hamburg)
1980: Karl-Heinz Rummenigge (Nszk, Bayern München)
1981: Karl-Heinz Rummenigge (Nszk, Bayern München)
1982: Paolo Rossi (olasz, Juventus)
1983: Michel Platini (francia, Juventus)
1984: Michel Platini (francia, Juventus)
1985: Michel Platini (francia, Juventus)
1986: Igor Belanov (szovjet, Dinamo Kijev)
1987: Ruud Gullit (holland, Milan)
1988: Marco van Basten (holland, Milan)
1989: Marco van Basten (holland, Milan)
1990: Lothar Matthäus (német, Internazionale)
1991: Jean-Pierre Papin (francia, Marseille)
1992: Marco van Basten (holland, Milan)
1993: Roberto Baggio (olasz, Juventus)
1994: Hriszto Sztoicskov (bolgár, Barcelona)
1995: George Weah (libériai, Milan)
1996: Matthias Sammer (német, Borussia Dortmund)
1997: Ronaldo (brazil, Internazionale)
1998: Zinedine Zidane (francia, Juventus)
1999: Rivaldo (brazil, Barcelona)
2000: Luis Figo (portugál, Real Madrid)
2001: Michael Owen (angol, Liverpool)
2002: Ronaldo (brazil, Real Madrid)