Siposhegyi Péter
Karácsony: a szerepek ünnepe

Ez az írás azért született, mert nagyon szeretném a karácsonyt. Nagyon szeretem azt, aki miatt van. De nagyon nem szeretem azt, amit az emberek tesznek vele. Biztos vagyok benne, hogy sokan érzik ugyanezt, csak eddig nem bírták kimondani. Pedig itt az ideje. 
A karácsony mibenlétéről nem kívánok értekezni. Teológus barátaim ezt bizonyára megteszik egy-két hasábbal előrébb vagy hátrább. Nem kívánok azért sem, mert a Születésen nem lehet és nem is érdemes vitatkozni. Nemrégiben egy tudományos eredményt osztott meg a világgal valaki arról, hogy Jézus tényleg élt. Örültünk, de nem lepett meg minket. Eddig is így gondoltuk.
A karácsony eredetileg örömünnepnek indult. A fény, a megújulás napjának. A tél legmélyebb fenekén, a sötétség birodalmának mélyén egy picivel megnyúlik a fény. Egy perccel. Aztán még eggyel. Bölcsek voltak a bölcsek. Aki meglátja a nyúló árnyékot, az tovább él, mint aki begubózik éppen.
Aztán jött Ő. Eljött, hogy magával vigyen minket. Adott, s nem várt érte semmit. A legtöbbet adta és a legkevesebbet kapta érte. 

Csendélet a Parlament előtt tavaly karácsonykor. Ezért nem jöttek volna el a bölcsek Fotó: S. L.

A folyamat azóta is tart, az út hosszú, a megváltás nem megy könnyedén, az ember szeret ellenállni. Az ünnep ettől még ünnep lehetne. Sajnos most éppen nem az. A mai karácsony egy giccs csupán. Konzumateista giccs.
Mi az, hogy konzumateista? Az a bálványállító, aki az év többi napján semmilyen élő kapcsolatban nincs Istennel. Nincs a többi emberrel sem. Haszonelvű, praktikus életet él. Fogyaszt. Akciós terméket fogyaszt és akciós terméket termel. Fürkészi a fensőbbséget, megveti alantasait. Néhány személyre szűkíti világegyetemét, kívül rekesztve magából a nem vér szerinti testvért. Pénzt keres - néha talál, de sohasem eleget. Van, ki eleget, ő van legmesszebb attól, aki az ünnepet hozta. Nem azért, mert sok a pénze, hanem gyakran azért, amitől olyan sok. Az első milliót ne kérdezd - tartja az amerikai mondás. Nem is szoktuk. Az első millió már rég az emlékek ködébe veszett. A bejáratot fotocellás ajtó és fotocellás őrség védi. A szeretetben élő ember sohasem fél, a gazdagságban élő szinte mindig. Így sem eléggé. Fenyő János rajzolata holdfényben még látszik néha a Margit körút betonján.
Olyan országban élünk, ahol minden száz házasságból felbomlik negyven. Olyan országban élünk, ahol minden negyedik családban volt már erőszak (plusz a meg nem vallottak). Olyan országban élünk, ahol sport a be nem tartott ígéret, és kollektíven tartjuk ostobának azokat, akik nem látják be, hogy az ígéret nem arra van, hogy betartsák. Olyan országban élünk, ahol úgynevezett papok nemlétező hívek tömegét használva érvelnek, alkudoznak jó kufár módjára.
Mindez együtt azt jelenti, hogy jelenleg igazi karácsonyra alig van esély. Egy nagyszerű, idős korára megtért színésznő mondotta valamikor: az ünnephez ünnepi emberek kellenek. Bölcs gondolat. Amikor ő élt, talán több volt az ünnepi ember. Igaz, kevesebb az ünnep. Nem volt Valentin, meg nem kellett megülnünk Amerika telepeseinek pulykaünnepét. Volt a karácsony meg a húsvét. Pont.
A karácsony nevű közhelygyűjtemény legnagyobb darabka közhelye, hogy ez a család és a szeretet ünnepe. Tévedés. Csak az utóbbi, beleértve persze a családot. Bibliaolvasó embereknek nem kell mondani, hogyan értelmezte a Fiú a családot, sátrából üzenve nékik. Ezt talán illene nem elfeledni. A karácsony nem családi, hanem közösségi ünnep. Rítus. Spirituális dolog. Lelkek ünnepe. Nézzük, mi lett belőle?
Vásár. A legnagyobb, már-már közhelyes igazság, hogy az a legdrágább szeretet, ami nincs. Ami van, azt érezni lehet a másikon, ami nincs, azt csupán átváltani. Kis megcsalás - virág; állandó szerető - aranylánc; húsz évvel fiatalabb, állandó szerető - egzotikus út valahová a nagyságos asszonnyal, hogy őneki is jó legyen kettő hétig. Ugyanez igaz a gyerekekkel kapcsolatban. A legjobb ajándékvásárló az értelmiségiből lett vasárnapi apuka. Egy nap alatt kompenzál egy hetet, egy ünneppel egy évet.
Kinek fontos ez az ünnep? A hívőknek, meg a Westendnek. A hívőnek azért, mert érintkezésbe lép valakivel. Még erősebben, mint máskor. Ők - mi - vagyunk kevesebben. A többségnek a Westend marad. Nem kétséges, szép nagy templom, a Bazilikánál is nagyobb. És talán nem volt annyi kétes beszéd benne, mert az ifjúság nyílt, és azt a hatszáz szót, amit ismer, azt lelkesen mondogatja.
Megyünk, veszünk, megyünk, veszünk. Mint a gépek. Oskar Schindler zsidómentő gyárosnak rövidebb listája volt, mint egynémely családanyának. Közeli rokon, távoli rokon, mama, papa, mindenki. De míg Schindler listája életet adott, ezek a listák csak terméket. Kiválónak tartom a reklámszöveget, ami ott áll az utak mentén: Megint arcszesz karácsonyra? Igen, megint. Ezt tekintsük placebo ajándéknak. Ez van.
Nincs más, mert az ajándékozó az év többi részében nincs érdemi beszélő viszonyban a megajándékozottal. Nem ismeri ízlését, véleményét. Tudja, hogy illik neki valamit venni. Fontos hívó szó. Illik. Illésben jók vagyunk. Nem a szekeres Illésről van szó, hanem a letudós illésről. Az ember, ha nem akar egy másik szemébe nézni, fejet hajt előtte. A fejtető mindig lojális, a szem gyakran árulkodó. Ma a gyártók tömeges placebo ajándékot gyártanak. A jó ajándék személyre szabott, mert akinek adjuk, azt ismerjük, és megpróbálunk a fejével gondolkodni. Olyan ez, mint az úgynevezett ihlet. Valamiről eszünkbe jut valami. Ritka az ilyen, pedig nem is biztos, hogy az a drága. Az a Drága, csupa nagy betűvel.
Valaha régen a szegénység jó lecke volt. Emberek maguk fabrikálták ajándékaikat, és bár kevés közöttünk a Leonardo, azért a saját kéz nyoma többet mutatott a születésből, mint a számla, amit gyakran feledékenységből benne hagynak a csomagban.
A minap egy buszon utaztam. Mellettem jóarcú, értelmes nő telefonon arról beszélt, hogy az előző nap épp rosszul lett a fáradtságtól, miközben ajándékokat vásárolt. Szegény, milyen súlyos lehet a lelkiismerete. Mekkora szeretetlenséget kell kompenzálnia ezen az egyetlen napon. Vajon hány forint egy nap. 
Büntetésnél tudjuk, hogy van az úgynevezett átváltás. Ez azt jelenti, hogy bizonyos összeg bizonyos büntetési idővel azonos. Ilyen ez is. Sok türelmetlenség - nagy legó. Még több türelmetlenség pofonnal - legóvár, plusz gyermek sífelszerelés. A világ legnagyobb abszurdja, hogy a béke és szeretet ünnepe jó ideje már hisztérikus rohanásból áll. A szeretet kifejezésére alkalmas jelképes ajándék helyett verseny zajlik. A cél világos. Többet kell költeni, mint a gyerek osztálytársának szülei. Aztán jön a január és a csóróság. Nincs szomorúbb annál, mint amikor valaki egyik nap ott áll nagy darab pénzre váltott szeretetével a fa alatt, aztán egy hét múlva kölcsönkér ugyanattól. Emlékszem ilyenre, az élet néha abszurdabb, mint a fantázia. 
Mi a mai konzumateista karácsony „szellemi” üzenete?
Hogy a világ csecsemő. Gyogyós. Nincs kultúrája. Nincs titka. Nincs lelke. A világ egy hatalmas óvoda, ahol gyereknek kell lenni, ahol örömöt vigyorgunk, s az a jó ember, aki ötven évesen éppoly ostoba, mintha három lenne.
Ezt sugallja az úgynevezett tárgyi világ. Murillo angyalkáiból formás alfelű lánygyermekek lettek, akik trombitát fújnak. Ekkora gyerek szájában trombita? 
A fúváshoz tüdő is kell sajnos. Fenyő minden mennyiségben. Megszületett Jézus Krisztus a mai Izráel területén. Ha azt mondjuk, ez nem az örökzöldek vidéke, ekkor még nagyon udvariasak voltunk. De ezt a germán szokást adoptáljuk, az még akár elegáns is lehetne. De gondolt arra valaki, ilyenkor a díszítés táján, hogy az év összes többi napján az „úgy néz ki, mint egy karácsonyfa” az ízléstelenséget jelenti? Miért kell mindennel bevonni egy darabka természetet? A fenyőben van valami: időtlen, előkelő, tartásos, épp az, ami a konzumidióta emberben nincs. Ezt feldíszíti önmaga Big B-n nőtt ízlésével és máris ott áll a plafonig érő rémség.
Jó lenne elmagyarázni gyerekeinknek, hogy nem a Jézuska született meg karácsonykor, hanem Jézus Krisztus. A két személy nem ugyanaz. Az egyik „a Fiú” hatalmas pályája előtt a születés természeti kötelességével. A másik egy kis embergombóc, üzenet nélkül. Jézusnak van üzenete, a Jézuskának csak babamosolya van.
A giccs nem ismer határokat. Tavaly ilyenkor Tóth István Zoltán, az újkori magyar kommunikáció történetének legnagyobb alakja egy élő Betlehemet rakatott ki a Parlament elé. Valódi barmokkal. Kétségtelen, akadunk néhányan, akik úgy gondoljuk, ezek az előlények nem ríttak ki némely frakcióból, de azért mutatott valamit a gesztus. Ezek szerint a történet helyett elég a díszlet. Nincs emelkedettebb spirituális tárgy, mint egy frissen pottyantott tehénlepény, márpedig szegény állatokkal elfelejtették közölni, hogy itt pedig szentség van, ők azt hitték, hogy ez csak a Baromi Világ, és termeltek rendesen. Aki ezt kitalálta és aki ennek örült, az a következőkkel nincs tisztában: mihelyt kirak az ember valamit vagy valakit egy térre, ott színház születik. A színház nem a realitás, tehát ami ott történik, az nem egy az egyben kódolható. Jézus egyszer született meg a világ egy pontján. Nem születik azóta. Csak bennünk születhet újjá. Minden kedves kirakati bábu csupán bálvány, ami egy rosszízlésű korban csak tovább bagatellizálja a lényeget. Ez az úgynevezett Betlehem a falusi plébániakultúra legmaradandóbb terméke. A behunyt szemmel látó hívő ember helyébe lépő nyitott szemmel néző MATERIALISTA ember számára meg kellett teremteni a hitélmény materiális illúzióját. Hiszen az egyszerű, majdnem hívő csak abban hisz, amit lát. Ennél földhözragadtabb materializmus alig akad, s minél inkább adjuk a lehetőséget, annál meszszebbre pásztoroljuk az embereket a valóditól. Volt - van persze ennek egy praktikus előnye. Mellé rakható a persely. Minden templomi kiállítás lényege a mellé rakott persely. Télen kisjézus, tavasszal szent sír. A megváltás helyett pénzbeni megváltása a nem létező hitnek. Lelkiismeret-furdalási adó. De az a hibás esztétikájú világ nem marad belül a templomon, ezt látjuk most úton-útfélen.
Az idei „szentségimádás” helye a Vörösmarty tér. Ha valaki megáll a téren, úgy érezheti magát, mint május elején. Kolbász, pecsenye, hurka mindenütt. A hidegre tekintettel a sör helyett forralt bor. A sarokban színpad. Erősítés, bemikrofonozott Betlehem, hadd halljuk jobban a hátsó sorokból is, ha mégis felsír a megváltó a kiállítás láttán. Műsor. Zene. Betlehemes játék.
A betlehemes játék abban különbözik Betlehemtől, hogy semmi köze hozzá. Van ugyanis egy dramaturgiai probléma. A szenvedéstörténet a világ legjobb drámája. Nem véletlen, hogy kiváló színpadi tánc- és zeneművek készültek róla, a filmről még nem is beszélve. Egy ember vállal, választ, kiszavazzák és meghal bántóan magányosan, hogy egyszer majd rengetegen legyen. Ezzel szemben mi játszható el a születésből? „Meg is kéne szoptatni már... kedves három királyok, jó éjszakát kívánok.” Lám, még a világ valaha élt talán legnagyobb lírikusát is csak néhány lapos közhelyre ihlette az előzmény. Mert a Születés a halál által válik visszamenőlegesen fontossá. Jó betlehemes játék azért nincs, mert eljátszhatatlan. Nincs konfliktusa, nincs története, nincs katarzisa. Majd később. Van viszont bájolgási lehetőség benne és jobban fogy a kolbász, ha tovább marad a néző. A fő üzenet a következő: Legyetek debilek. Maradjatok gyerekek. A születést meg lehet és meg is kell ünnepelni. De nem a szalmát, amire leraknak egy német műanyagbabát, hanem a titkot. A csendet, amiben felsír Valaki, illetve valaki, akiből majd a legnagyobb Valaki lesz. Ez egy nagyon felnőttes dolog. Szellemi együttlét. Újmódian mondva meditáció. Befogadás. Képzelet. Szalmátlan színpad.
Most kettőezerkettő és háromnegyedet írunk. Ehhez képest volkisch delikátként mutatunk még egykoron ismerethiányos falusi emberek által önmaguk szórakoztatására kitalált gyermeteg játékokat. Miért nem vagyunk képesek új gondolatokat mutatni? Az áruháznak így is jó? Ugyanilyen hatalmas ötlet a népi zene minden alkalommal. Erdélyinek titulált régi zene, függőleges hegedű a Pityóka, a Filóra, a Kendermag és a Hujjogató együttesek avatott tolmácsolásában. Jobb sorsra érdemes leányaik mínusz öt fokban (jobb karvezető ilyenkor a nagyobb szájtátást is tiltja) jellegzetes magyar népviseletben, az Auchan áruház tavalyi akciós steppelt télikabátjában, egymáshoz gubózva. Arcukat egy kissé elmossa a forralt bor gőze, de sebaj, a „befogadó” agyát már rég elmosta. Művészet? Amennyire delikát a citrompótló. A művészet ott kezdődik, hogy valaki képes kifejezni valaminek a lényegét, és ezt a közösség számára átélhetővé teszi. Az idén egyre virulensebben látható szabadtéri örömhírfogadás éppen elveszi az embertől az élményt. Valamit, a legolcsóbbat adja helyette. Kereskedelmi örömöt. Győzelmet, mert nincs tétje a születésnek. Nekik ezeken a tereken nem az Emberfia születik meg, hanem néhány új csomag. Számukra a Születés az üzletmenet része. Bekecsben, magyaros karimás kalapban köszöntik a három valakik (bölcsek? királyok? mágusok?) a műanyagbabát. Mert ezekben a játékokban bizony csak egy fekvő műanyagbabát észlelünk, nem Őt. A kínálat hatalmas. Karácsony teljes idejében minden valamire való kultúrintézményben lesz műsor a gyerekeknek. Miért a gyerekeknek? Mert eszerint a logika szerint ők a Jézuska kortársai. A felnőtt az gyanús, mert esetleg nem becéz, hanem követ, és ha már követett, elvár, igényeket támaszt. Jézus rendkívül igényes volt, a Jézuska csak vigyorog minden szembe jövőre. Ez a vállalható szintje a megváltásnak. Csomag bal kézből jobb kézbe, kettő darab puszi, a harminc ezüst mára mondjuk egy darab aranygyűrű.
Az év háromszázhatvannégy napján csendes önhitben élő embernek egy nap kevés, hogy megújítsa önmagát, hát még ha iparág épült lelkiismeretére. Mert a tiszta ember mindennap ad egy kicsit, aki ezen az egyetlen napon kevesebb, csak az összes többi napon több. A konzumateizmusnak nem érdeke, hogy Jézuska felnőjön és újra felborítsa a templom elé rakott, akciós termékeket kínáló pultokat. Nekik jó így. Nekünk nem szabad, hogy így legyen jó.
Karácsony hatalmas lelki ünnep. Amit ma csinálunk belőle az csak feledtet, hazudik és árt. Giccsek tonnái várják a vevőt. Nem létező örömhírek konganak kiüresedett fogyasztókban. Letudják. A színpadot elbontják, az énekes lányok kikúrálják torkukat, és néhány nap múlva trombitaszó veri fel a jászol csendjét. Nem az ítélet harsonái - csupán jön a szilveszter.
A világon egyre több helyen alakulnak mozgalmak az ajándékozási mánia ellen, a természetpusztítók ellen. Ma még kevesen vannak. Ma még kevesen vagyunk. Mindig ahhoz a darabhoz kell a legnagyobb díszlet, ami nem szól semmiről, a gondolat jól elvan egy szál fekete ruhában az üres színen. Egy pillanatra maradjunk csendben, aztán énekeljünk saját dalainkból. Citeraszó és rezegtetett felső „c” nélkül. Ne vegyük el a kedvét annak a valakinek attól, hogy megszülessen ide, erre a világra, a pecsenyésbódék és szent-családportrék közé. Sok dolga lesz, majd látni fogja. Mint mindig. S talán most még több egy kicsivel, mert a fogyasztás templomaiban nagyon jól szól az erősítés.
Járva a nézők között, kevés boldog arcot láttam. 
A konzumateizmus nem boldogít. Ebben bízom.