Hetek óta kísérem figyelemmel a büszke lelkendezők és a fanyalgó irigyek kontra-rekontra kórusát, az egymásra felelgető és egymás mellett mégis süketen elbeszélőket, a hozsannázás és kritika disszonáns szólamait. Kertész Imre Nobel-díja ugyancsak fölkavarta a hazai közvéleményt. Én azonban, amikor a Sorstalanságot egy éjszaka elolvastam, csak azt szégyelltem, hogy nem előbb jutottam hozzá. És hogy ez a mű korábban alig kapott visszhangot Magyarországon. Most viszont, megkésett olvasóként - ha őszinte akarok lenni - csak dermedt szavakkal szólhatok erről a szándékosan szürke, mégis szikrázó könyvről. Mert igazából a gyermekmeséink csudatükrével találkoztam benne, amelybe - meggyőződésem szerint - sorra, mindegyikünknek bele kellene néznie, ha egyáltalán emberek és magyarok akarunk lenni és maradni a huszonegyedik században.
Valósággal szédelegtem ugyanis, mire a regény utolsó lapjaihoz értem. Amikor a sors forgatagába keveredett kényszertudósító kamaszkölyök egyszerre érzi képtelenségnek - egyszersmind magától értetődőnek - a túlélt koncentrációs tábort, meg a hazavesztést tetéző sivár hazatérést. Mert értelmetlen leszállítása a csepeli buszról, a hozzá hasonló sárga csillagot hordó, rövidnadrágos „fiúkkal” együtt, s mindnyájuk - meg a többi téglagyári transzportos - zárt marhavagonokban szomjaztatott Auschwitzba vonatoztatása, majd a halálhoz és hullákhoz szoktató, további sorsa bennem
is fölelevenített mindent.
A múlt század sok-sok törmeléke alatt hasztalan rejtőzködő, mindenképp feledni próbált, vagy csak az adott követelményekhez hozzászínezett összes emlékemet, nem csak a hasonló lágerekben bőröm alá égetett konkrét tragédiákat, amelyeket magam is éppen csak túléltem. Az előzményeket és az utána következőket is. A magyarságomból való fokozatos kitagadásom minden egyes megalázó eseményét csakúgy, mint a zsidó identitásom védőhálójának szinte végleges szétfoszlását. És mindezek konok elhallgatását meg elhallgattatását a későbbiekben, ami aztán kiteljesítette ezt az általános lélektorzulást.
A Sorstalanság szerzője az emberi éntudat szisztematikus bedarálásáról számol be, ami ellen már lázadni is fölösleges. A mindennapok huszonnégy óráit precízen kitöltő halálos unalomról, a szenvedélymentes szenvedésről. Kertész az élet és a halál időtlen mezsgyéjéről, pislákoló gyertyaként, távirati stílusban küldi a napról-napra, óráról-órára újra fogalmazott - s talán mindig utolsónak hitt - morzejeleit. Könyvének leggyakoribb szava a „természetesen”, mert a képtelen természetellenességet is elfogadó, még alig élt s már-már szinte holt, tizennégy esztendős kisdiák csak e nemzetközi műszóval, a „natürlich”-hel jellemezhette ördögi kilátástalanságát és fölfoghatatlan mégis-létezését.
Iszonyatos könyv. De talán éppen ezért érdemes az irodalmi Nobel-díjra. Bizony hogy nem tévedett a Svéd Királyi Akadémia. De csak akkor, ha el is olvassa mindenki. Igen, végig kell szenvednie minden, de minden honfitársunknak, és nem csak a szörnyűségeket csodával túlélt maradéknak. Legalább olyan szüksége van e tisztítótűzre azoknak is, akik kajánul hasznot húztak az egészből, vagy csak megtagadták a szolidaritást a kirekesztettekkel, s beleköltöztek kifosztott lakásaikba. Mert tisztelt uraim és hölgyeim, most értettem meg, hogy szinte valamennyiünket eltorzított ez a szörnyű huszadik század, s nincs más menekvés, csak ha rendezzük végre (egymással, és aki úgy érzi, az Istennel is) elrontott közös dolgainkat, ahogy József Attila ajánlotta még a bajok kezdetén.