Szobota Zoltán
Anya csak egy van
Bár a dolgozó méhek irányítják a folyamatokat, minden az anya körül forog. Nyolcnapos intenzív táplálásban részesül, mely tizenhat napos fejlődéséhez bőségesen elég, kikel, majd a párzás után akár három évig is el tudja látni a feladatát, az utódok létrehozását.
A kaptár összes dolgozója nőstény, a hímek, vagyis a herék csak a szaporodásban vesznek részt, az utánpótlás miatt tartja őket a család. Az anya folyamatosan rakja tarisznyájából a megtermékenyített petesejteket, a téli nyugalmi időszakot leszámítva kiterjedt fiasítást hoz létre. Ez napi ezerötszáz-kétezer pete lerakását jelenti, ami egy baromfiudvarhoz arányosan viszonyítva olyan, mintha egy tyúk naponta húsz tojást tojna.
Méhész, kezében egy kaptárból kiemelt kerettel. Csapatmunka Fotó: OMMEA téli hónapok hidegét fürt alakban, egymást melegítve, folyamatos mozgással hőt termelve vészelik át a méhek. A méhésznek elegendő mennyiségű mézes lépet kell benthagynia ahhoz, hogy a családok ne pusztuljanak éhen, mivel a kaptár lakói nem alszanak téli álmot. Nyugalmukat leginkább a szántókról beköltöző egerek, pockok vagy a cinke, fecske, gyurgyalag, esetleg a méhfarkas nevű lepke tudja megzavarni. Ha például egy harkály a kaptár oldalát kopogtatva keresi étkét, a megzavarodott méhek egymástól szétválva megfagyhatnak.
Tavasszal, a nappalok hoszszabbodásával megtörténik a nemzedékváltás, amikor az áttelelő bogarak elpusztulnak, de már megfelelő számú fiatal bogár áll rendelkezésre a családban, hogy az életet tovább vigye. Az induló népesség tizenöt-húszezres. Mikor a családi élet, a virágporhordás, később a nektárhordás beindul, a dolgozók intenzívebb igénybevételnek vannak kitéve.
A méhek élettartama a munka intenzitásától és a dolgozók egészségi állapotától függ, általában maximum négy-öt hét. Fejlődésükben van egy úgynevezett peteállapot, melyből a lefedett sejtben egy kukacszerűség alakul ki, ez az álca. A dolgozó nőstények huszonegy napig, a herék huszonnégy napig fejlődnek. Mikor kikerülnek a sejtből, durván három hétig belső munkát végeznek, gyakorlatilag dajkaméh szerepet töltenek be, hiszen ők nevelik az újabb fiasítást. Ezt követően életük hátralévő, körülbelül két hetében, a belső hierarchia alapján dől el, kiből lesz kijáró méh és ki marad belső munkás. Ekkorra már hatvan-nyolcvanezres egy család, és ennek csupán tizenöt százaléka hagyhatja el a kaptárt és válik vízgyűjtő, virágporgyűjtő, nektárgyűjtő egyeddé.
Ha a párzás már megtörtént, és a herékre a továbbiakban nincs szükség, mondjuk, mert télen kevesebb az élelem, vagy szűkös a hely a fennmaradáshoz, a méhcsalád könyörtelenül kiűzi őket. Amikor a család létszáma meghaladja az optimális mértéket, vagy szűknek bizonyul a kaptár, új anyabölcsőket húznak, melyeket különleges táplálásban részesítenek. Ha kifejlődtek az új anyák, a méhcsalád osztódik, és egy részük kirepül a régi anyával, ezt hívjuk rajzásnak.
Csendes anyaváltásra akkor kerül sor, ha a nőstények nincsenek megelégedve az anyával, és ezért nevelnek újat helyette. A régit az új beiktatása előtt elpusztítják. Mivel Magyarországon nem nagyon vannak odúk, a kirajzott méhek általában fölülnek egy fára, míg a méhész be nem fogja őket. Ez gyakorlatilag bármivel végrehajtható, ami a méhekben egy új otthon illúzióját kelti.
Létezik mesterséges anyaselejtezés is, amikor a régi, kopottabb, kisebb teljesítményű anyát a méhész kiiktatja, például műrajok előállításával. Ehhez egy megfelelően népes méhcsaládból le kell választani bizonyos létszámot és hozzáadni egy anyabölcsőt, vagy kifejlett, kikelt, párzott anyát. Adott esetben egy tízkeretes kaptárban élő méhcsaládot akár hat-nyolc felé is lehet szedni. Ezekből azonban eleinte csak telelésre alkalmas tartalékcsalád jön létre, míg a termelés a már bejáratott kaptárakkal, a törzsállománnyal folyik.
Ha gomba, atka vagy egyéb betegség támadja meg a családot, és az el is tud szaporodni, akkor a népességfogyás bizonyos létszám után a család pusztulásához vezethet. Ilyenkor kerülnek elő a tartalékcsaládok, hogy a törzsállomány átmentésében segítsenek. A méhek parazitája az atka, melyet a többi méhcsaláddal folytatott kommunikáció során szednek össze, és nem igen tudnak ellene védekezni. Ez a kártevő egyrészt a fiasítást támadja, még mielőtt a sejteket bevonnák viasszal, és így csökkent értékű méhek kelnek ki. Másrészt a kifejlett egyedek testnedveit szívja a potrohgyűrűk között. Nyugalom! Mindez csupán a méhekre van negatív hatással, a méz élvezeti értékét és jótékony élettani hatásait nem befolyásolja. Vannak olyan, sajnos hazánkban még nem honos fajok is, melyek rágószerveik segítségével egész egyszerűen lerágják magukról a parazitát.
Fullánkháború
A kaptár bejáratát őrök védik az idegen méhektől. A beazonosítás az anya által kiválasztott illatanyag segítségével történik, mely családonként eltérő. Előfordulhat, hogy a rendkívüli tájékozódó képessége ellenére egy-egy dolgozó eltéved. Az őrök igazoltatják, körberepülik, megszimatolják, ha agresszív, leszúrják. Csak akkor engedik be, ha virágport vagy nektárt hozott.
Az illatanyag miatt méhcsaládok összeköltöztetését füstöléssel együtt szokták megoldani, amely egy időre elnyomja az anyák jellegzetes illatát az egyedeken, s így könnyebben megszokják egymást a keveredéskor. A méhek általában az anyátlan, gyengébb családokat rabolják ki, és főleg hordástalan időszakban. Az erősebb család ilyenkor bemegy a kaptárba és kihozza a felhalmozott élelmet.
Hordás alatt minden kijáró munkás a méhlegelőre koncentrál. Az új területek feltárói riszáló mozgást, örömtáncot lejtenek, melynek tengelye a lelőhely irányát mutatja. Ezen felül illathidakat hoznak létre oly módon, hogy tereptárgyakon, növényeken elhelyeznek a friss szerzeményből.
A család legkésőbb fél órán belül megtalálja a nektárforrást, akár ötkilométeres távolságban is. A dolgozókban annyira erős a hordási vágy, hajlam, hogy a méhésznek sokszor el kell dugnia, le kell takarnia a kiemelt keretet a kaptárbontás után, nehogy a családok a méz illatától begerjedve onnan is gyűjtsenek és a tülekedésben halomra szúrják egymást.
Mivel a méhek fullánkja kis nyilacskára emlékeztető alakzatban végződik, döfés után nem tudják visszarántani, mint a darázs, ezért belepusztulnak a szúrásba. Az esetek döntő többségében kizárólag ijedségből vagy önvédelemből támadnak, ha gyűjtési útjukat állják, de például este, illetve borús időben sem ajánlatos őket háborgatni, mikor az idősebb méhek bent tartózkodnak.
Egy méhész körülbelül százötven szúrásra van hitelesítve, de elvileg ennek duplája sem okoz gondot. Persze nem a fájdalom, hanem a befecskendezett sav lehet veszélyes a méhszúrásra allergiásoknak. Ez általában duzzanatot okoz, de kálcium pezsgőtablettával vagy injekcióval kezelhető, csökkenthető a kellemetlen tünet.
Mézes élet
Magyarországon közel kilencszázezer méhcsalád és körülbelül tizenhétezer méhész van, ami - valljuk be - nem kis szám. Közülük minden tizedik főfoglalkozású, profi, a szakma mégis nyertes lehet az uniós csatlakozás után, mivel Európa csak ötven százalékát termeli meg mézszükségletének. Hazánkban nagyjából tíz-tizenötezer tonna mézet termelnek egy évben, melynek nyolcvan százaléka külföldre kerül. Az egy főre eső mézfogyasztás tehát olyan ötven-hatvan dekagramm, Németországban ez a szám másfél kiló, de például a Skandináv országokban két kiló fölötti az arány.
A magyar méhészet akác-centrikus, hiszen az összes erdőből háromszázezer hektár körüli akácerdő, a méhcsaládok zöme is akácvirágzásra fejlődik fel, ráadásul rengeteget megvesznek külföldről javító méznek, mivel az akácméz nem ikrásodik. Éves szinten egy méhcsalád negyven-ötven kiló mézet fogyaszt el, plusz ugyanennyi virágport, amiből a pempőt készítik a fiasításhoz. A méhpempőt víz, nektár, virágpor és speciális, a szervezetében található enzimek segítségével állítja elő a méh. A méz nem a virág porzóján található virágporból készül, ami a pollenek összessége, hanem a virág nektármirigyének folyékony, édes nedvéből. Ennek illata csalja oda a méheket, hogy beporozzák a növényt, miközben a gyűjtő munkás kiszívja a nedvet, ami tulajdonképpen nem más, mint összetett cukor megfelelő mennyiségű vízzel. Nagy részét a mézhólyagjában tárolja, míg haza nem viszi, kisebbik hányadát azonban üzemanyagként fogyasztja el, mivel a repülés sok energiát igényel. Ha a méhlegelő messze van, szinte alig marad valami, amit hasznosításra át tud adni, ha azonban csak egy-két kilométerre, akkor a felvett mennyiség jelentős részét a sejtbe pumpálja. A méhecskék szervezete ezt egyszerű cukrokká, szőlőcukorrá, gyümölcscukorrá bontja le, enzimeket, aminosavakat adnak hozzá, és éjszaka többször átrakják, miközben ventiláló mozgást végeznek a szárnyukkal, hogy a felesleges vizet elpárologtassák belőle.
Végezetül vékony viaszréteggel fedik le, hogy ne szívja magába a levegő nedvességét. Pergetésnél tehát a méz jelentős része fedett állapotban van. Ezt kell megkarcolni vagy leszedni a fedelező villával, és utána mehet a pergetőbe a keret. A pergető gyakorlatilag egy centrifuga, melybe beállítják a kaptárból kiemelt kereteket, a centrifugális erő pedig kicsapja a fémdob oldalára a mézet. Az lecsorog a dob oldalán és egy kifolyó nyíláson vödörbe vagy kannába ereszthető. A pergetési eredmény a kivett méz mennyisége egy méhlegelő viszonylatában.
A cikk elkészítésében nyújtott segítségéért köszönetet mondok Sulok Gábornak, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület ügyvezetőjének, és Szűcs Attila hobbiméhésznek.
