Erdei L. Tamás
Birodalmi ragasztó

Valóban a Római Birodalom utáni Európa lenne a Dániel könyvében megjelenő bibliai kolosszus vasból és cserépből álló lábfeje, amelyben a két egymástól merőben eltérő tulajdonságú anyag (a pusztítást jelképező, kemény vas és a törékeny agyagcserép) nem egyesül egymással? (Lásd Grüll Tibor: Hetek, 1999. április 24.) 

Beatrix holland királynő. Új szerep vár a monarchiákra? Fotó: Reuters

Az európai egység gondolatának történetét tárgyaló korábbi írásainkban láthattuk, hogy a bibliai kép elképesztő tömörséggel és lényeglátással tapint rá korunk létező valóságára. De mi lehet az oka annak, hogy - ahogy azt egyes kortárs történészek kérdezik - a „vasbirodalom” (Róma) egységét sem katonai erőszakkal, sem gazdasági-politikai nyomással, sem nyelvi-kulturális alapon nem sikerült máig sem helyreállítani? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást a Római Birodalom történelmére. Róma fennállásának több mint ezer éve alatt, úgy tűnik, sikerrel valósította meg a mai politikusok álmát: egy minden szempontból széttagolt, hatalmas kiterjedésű, eltérő hagyományokkal rendelkező birodalmat sikerült egységbe kovácsolnia és egyben tartania. A Római Birodalom szilárd támaszát és egyben összetartó erejét jelentették az istenkirályokként uralkodó császárok, az azoknak engedelmeskedő hatalmas és ütőképes hadsereg, valamint a meghódított területek fokozatos - hol kíméletes, hol drasztikus - romanizálása. Pedig láthatatlan hajszálrepedések vagy nyílt törésvonalak kezdettől fogva jelen voltak az impérium testén. Itt volt mindenekelőtt a kétféle nyelv használata: keleten a görög, nyugaton a latin számított hivatalos nyelvnek (a nyelvi határvonal valahol a Balkán-félsziget közepén, valamint a mai Líbia és Egyiptom határán húzódott). A görög kultúrával több évszázada átitatott keleti tartományokat a rómaiak meg sem próbálták olyan szinten romanizálni, mint Hispaniát, Galliát vagy Africát. Így a 395 után leváló Kelet-Római Birodalom, majd annak örököse, Bizánc szinte „érintetlenül” vehette át az antik Hellász nyelvi és kulturális örökségét. 
Nemzetiségi ellentétek sokáig nem ütötték fel a fejüket a birodalomban, a 2. század végén azonban már a hadseregen belül is jól kivehetők az etnikai elkülönülés jelei. A birodalom fennmaradását biztosító legiók ekkoriban már saját toborzási körzeteikben szolgáltak, s egyfajta sajátos nacionalizmus gócpontjai lettek: az illír-thrák-germán, a szír-egyiptomi-arab (keleti) és a gall csoportok rivalizáltak egymással az elsőségért, illetve azért, hogy kinek a soraiból kerülnek ki a császárok. 
Az igazi gondok azonban a népvándorlás egyre erősödő hullámaival jelentkeztek. Kisebb népcsoportok már az 1-2. században is beleütköztek Róma erődített határvonalába, a limesbe, de ezeket a csoportokat - megvesztegetéssel vagy katonai erővel - még sikerült feltartóztatni. A 3. századra azonban ezek a népek hatalmas törzsszövetségekké duzzadtak, amelyeket egy-egy vezető egyéniség fogott össze. Ezek a „barbár” törzsek a 4. században a hunok támadása elől menekülve valósággal elsöpörték a Római Birodalom védelmi rendszerét. Így a császárok - a látszat fenntartása érdekében - új taktikát választottak velük szemben: „szövetségesekként”, de teljes autonómia biztosításával betelepítették őket a birodalom határai mögé. 382-ben a gótokat Thráki-ában, a vízigótokat az Al-Duna mentén, a gótokat, alánokat és a hunok egy csoportját pedig Pannoniában telepítették le. Ez a kikerülhetetlen lépés azonban végzetes döntésnek bizonyult: a törzsek ugyanis ettől kezdve feltartóztathatatlanul özönlötték el a Nyugat-Római Birodalom tartományait, sőt magát Itáliát is. Néhány évtized alatt az egykor hatalmas „vasbirodalom” önálló germán államokra hullott szét. A birodalom keleti fele - a bomlás már észrevehető jelenségei ellenére - még megtartotta területi integritását. Császárai 476 óta elméletileg a Római Birodalom egyedüli örököseinek tekinthették magukat. 
A barbár betörések mellett egy belső, szinte láthatatlan törésvonalat jelentett a birodalomban a kereszténység megjelenése, amellyel mint komoly gazdasági-politikai tényezővel a császároknak már a 2. század közepétől számolniuk kellett. Az új vallás terjedésével ugyanis megbomlott az államrend alapjának tekintett görög-római vallási rendszer, amelynek élén Augustus óta a császár személye állt. A „konstantini fordulat” előzményei és következményei ismertek: a császárság az időközben dogmatizálódott és hierarchizálódott egyetemes (katolikosz) egyházban vélte megtalálni azt a szervezetet, amellyel összefogva a túlélést biztosítani tudja. Ekkorra már maga a kereszténység is végletesen megosztott volt, ezért nekik is kapóra jött a császár ajánlata, a világi hatalom segítségével ugyanis reményük támadt az egység helyreállítására.
A 4-5. században lezajlódott meghatározó folyamatok révén tehát két fontos törésvonal alakult ki az egykori birodalomban: az egyik az etnikai, a másik a vallási problémakör, amelyek máig hatóan befolyásolták kontinensünk történelmének alakulását.

Vallási-kulturális határok

A 395-ben hivatalosan is kettévált Római Birodalom kétféle szellemi örökségét a nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia között húzódó törésvonal fejezi ki a legjobban. A császári „kard”, vagyis a hamisított „Konstantini Adománylevéllel” az egyházra ruházott világi hatalom nem volt képes a meglévő ellentéteket felszámolni a két egyház között. Természetesen mindkét egyház a maga tanítását tekintette egyedül helyes, igaz (ortodox) tanításnak, illetve az egyetemes (katolikus) keresztény hagyomány letéteményesének. Az 1054-es nagy egyházszakadás (szkizma) után az ortodoxnak is nevezett keleti (görög, bizánci) egyházhoz a balkáni államok és az orosz fejedelemségek tartoztak, míg a katolikus nyugati (latin, római) egyház peremét keleten a Német Lovagrend baltikumi állama és a Magyar Királyság jelentette. Ma a két befolyási övezetet elválasztó vonal északról indulva Finnország és Oroszország között, majd a balti államok mellett fut végig, áthalad Ukrajnán és Románián (itt Erdély jelenti a határt), végigmegy a volt Jugoszlávián, Szerbia és Horvátország határán. Samuel P. Huntington amerikai szociológus A civilizációk összecsapása című híres könyvében kijelenti: csakis ezeknek az államoknak van esélyük a jövőben az Európai Unióhoz történő csatlakozásra, „mert az EU területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig is létezett”. 
Szinte az egykori római birodalmi határvonal, a limes mentén jött létre a másik, ma már kevésbé látványos törésvonal a római katolicizmus és a protestantizmus között. A határtól délre eső országok túlnyomórészt katolikusok, míg az attól északra fekvő vidékek lakossága többnyire valamelyik protestáns felekezethez tartozik. A Respublica Christiana (a pápa fősége alatt egyesülő katolikus Európa) régóta dédelgetett eszméjét alapjaiban rombolta széjjel a Luther által 1517-ben kezdeményezett reformáció, amelynek hatása nemcsak vallási, hanem gazdasági téren is érezhető volt. Max Weber német-amerikai szociológus alapműve óta közhelynek számít, hogy a „protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” között egyenes öszszefüggés található, amit a protestáns országok (mindenekelőtt Anglia és Németalföld) robbanásszerű gazdasági és civilizatorikus fejlődése igazol a 17. században.

Etnikai és politikai konfliktusok

A Római Birodalom felújításának (renovatio Imperii Romani) első nagy kísérlete Nagy Károly nevéhez fűződik. 800 karácsonyán a pápa imperátorrá és augustusszá koronázta a frank uralkodót, ám Károly megelégedett a „Római Birodalom kormányzója”, valamint a „frank és longobárd király” címmel. 814-ben bekövetkezett halála után örökségén nyomban vitatkozni kezdtek fiai és unokái. Nagy Károly Imperium Christianuma nem lehetett tartós, halála után három évtizeddel végérvényesen részekre hullott. Hosszan tartó családi csetepaték után 843-ban a verduni szerződéssel három részre osztották az országot a nagy király három unokája között. Örökösei a későbbi Németországon, Franciaországon és Itálián uralkodtak és marakodtak. Nem csupán az ingatag egység, de a vég nélküli viszály is Károly örökségéhez tartozott. 
A nyugati kereszténység egyetlen birodalmi keretben történő politikai egyesítése mind a mai napig nem járt sikerrel. A középkori „keresztény birodalomban” sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt egymással keveredve - írja Katus László történész. Nyugat-Európa lakossága nyelvileg két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana) és a germánhoz (lingua Theotisca) tartozott. A 9. században az újlatin szövegek mellett már megjelentek az első német nyelvemlékek is. A birodalom továbbá négy nagy, sajátos történelmi hagyományokkal bíró egységből állt: Francia (a frank törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő területek) és Italia. Az egységre való törekvés inkább csak a tisztviselők képzeletében élt. A kor kezdetleges kommunikációs eszközeivel egy ilyen hatalmas, kontinentális birodalomban igen nehéz volt áthidalni a távolságokat. A regionalizmus erősnek bizonyult: az egyes tartományi királyságok (regnum) önálló életet éltek, s a központi hatalom gyengülésével a 9-10. században ténylegesen önállóvá is váltak. Mindehhez járult a népvándorlás utolsó hulláma, az arabok, a vikingek, majd a magyarok támadása, amelyek szintén a birodalom felaprózódását segítették elő. 962-ben I. Ottó német király koronáztatta magát császárrá Rómában, de az így létrejött Német-Római Császárság, amely formálisan 1806-ig fennállt, sohasem tudott igazán univerzális Imperium Christianummá (keresztény birodalom) válni, hanem megmaradt német államnak, s már a 13. században részeire bomlott. 
Később, a 15-16. századtól kezdve már az egységesebbé vált, jobban megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, eltérő érdekeik összeütközése, nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte Európát. Változatos szövetségi rendszerek jöttek létre, amelyek által a kisebb, helyi ellentétek is gyakran nagyobb háborúkhoz kapcsolódtak - annak ellenére, hogy a hatalmak együttélésének, versenyének módszereit a 17-18. században már elméletileg is megfogalmazta a nemzetközi jogi és politikai irodalom. A szerzők azt kezdték hangsúlyozni, hogy a különböző európai országok minden ellentétük és összeütközésük ellenére is egyazon nagyobb egység tagjait képezik. 

A keresztény nemzetközösség

Európa, amelynek megnevezése a 10. századtól kezdett többet jelenteni puszta földrajzi fogalomnál, az ezredforduló esztendeiben súlyos szerkezeti és kulturális átalakuláson esett át. A szász ősöktől és bizánci anyától származó ifjú III. Ottó császárnak és nevelőjének, Aurillac-i Gerbernek a lelkében ekkoriban született meg egy idea, mely Dantéval bezárólag a középkori Európa azon kultúr-egységét kiformálta, melyen már a 14. századtól fogva egyre jobban előretörő nemzeti fejlődés sem volt képes lényegét tekintve változtatni. Ez az eszme, amely a német politika hódító céljait rövid időre feladta, Christopher Dawson szerint lényegében nem valósult meg soha, de „gyakorlati eredménye sem volt olyan kevés, mint általában feltételezik, mert Ottó és Gerbert közös világkormányzatának szűkreszabott éveiben új keresztény népek jelentkeztek Kelet-Európában, és semmi kétség, hogy az ő befolyásuknak… tudható be, hogy a lengyelek és a magyarok felszabadultak az államosított német Egyház felsőbbsége alól, és önállóan szervezhették meg Egyházukat, mint nemzeti kultúrájuk önállósulásának nélkülözhetetlen előfeltételét. (…) A kereszténység már nem egy imperialista önkényuralom jogara alatt egyesül, ... hanem szabad népek szabad társulása, élén a pápával és a császárral. A kereszténységre való áttéréssel eddig a népek elvesztették politikai önállóságukat és nemzeti hagyományaikat. (…) A 10. század végén azonban új keresztény államok születnek Skandináviától le egészen a Dunáig”. Oskar Halecki megállapítása szerint ezen eszme hátterében születhetett meg a Respublica Christiana, a keresztény nemzetközösség, melyet éppen a magyarság szempontjából sorsdöntő 11-13. század között fogott össze a legerősebben belülről a keresztény közösségérzés. Ez a keresztény egység Halecki szavaival ,,csak ott teremtődött meg, ahol a keresztény hit nemcsak az egyes ember lelkét nyerte meg, de áthatotta a közösség egész kulturális életét, és az egész politikai struktúra megkérdőjelezhetetlen alapjának számított”. A korszak egészét az etika és a politika, az elv és a gyakorlat szoros egysége tette egyedivé a világtörténetben. Haleckinek sem voltak ugyan kétségei afelől, hogy az európai élet gyakorlata soha nem felelt meg teljes mértékben az etika követelményeinek, „de az írja , hogy ezeket oly állhatatosan hirdették, nyíltan soha meg nem kérdőjelezték és az emberi viselkedés egyedül elfogadható szabályainak tekintették, mindenütt, közös… európai életformát eredményezett”. A kereszténység és Európa fogalmai nem csupán szinonimákká váltak, de Remi Brague szerint a kereszténység nem puszta tartalma, sokkal inkább formája volt az európai kultúrának, mely a rómaisággal és az Ószövetséggel szemben érzett kettős másodlagosságtudatból eredően rugalmas és befogadó, ezen jellemzői pedig dinamikus fejlődésének alapjaivá váltak. A kézikönyvek közhelyszámba menő megállapítása szerint ennek a középkori Európának a műveltsége az antik római, a germán és a keresztény hagyományok együttéléséből, végső soron összeolvadásából született. 
A 13. századtól Európát meghódító új kulturális forradalom, a reneszánsz műveltség és annak filozófiai-ideológiai támasza, a humanizmus azonban megpecsételte a keresztény középkor és ezzel a katolikus alapokon nyugvó nemzetközösség sorsát. Fél évezrede immár senki sem beszél Respublica Christianáról. A jelenlegi európai integrációs törekvések azonban újfent szükségessé teszik valamiféle nemzetek fölötti ideológiai ragasztóanyag elkészítését. Hogy ezt a feladatot mi fogja betölteni a 21. században, az egyelőre még a jövő kérdése.