A birkózás az egy másik sportág

„Két meccset emelnék most ki a látottak közül. Az egyik az Olaszország-Dél-Korea találkozó. Az olaszok kiesése után Trapattoniék mindennek elmondták a játékvezetőt, de szerintem a mezőnyt tekintve ő volt a legjobb bíró eddig. Mégpedig azért, mert más felfogásban vezetett, mint a többiek. Először is befújta a koreai tizenegyest megelőző, tizenhatoson belül történt birkózást. Rendkívüli mértékben árt a focinak az a játékstílus, amit az olaszok honosítottak meg, hogy szinte minden eszközzel meg kell akadályozni a támadó játékost abban, hogy gólt szerezzen. A mi időnkben még az volt a szokás, hogy ha egy jól fejelő játékos volt az ellenfélnél, akkor arra mi is egy jól fejelő játékost állítottunk, aki vele együtt felment a levegőbe és elfejelte a labdát. 

Ma már a mezrángatástól a birkózásig minden előfordul az ilyen helyzetekben, pedig a nézők nem birkózást, hanem focit szeretnének látni. Ráadásul a bírók sokszor nem fújják be ezeket, főleg nem egy tétmeccsen. Én örülök, hogy ez a játékvezető mégis megtette, és ezt nem azért mondom, mert olaszellenes lennék.
A másik, sokak által vitatott momentum ezen a mérkőzésen Totti kiállítása volt. Szerintem ez is helyes ítélet volt. Az olasz bajnokságban ezek a játékosok már szinte rutinból dobják fel magukat, de ez megint csak nem használ a labdarúgásnak. Totti jobb játékos annál, hogy erre rá lenne szorulva. Tehát a sárga is és - mivel a második volt - a piros lap is jogos volt. Azt is sajnálom, és szerintem taktikai hiba volt, hogy az 1-0-ás vezetésnél az olaszok ráültek az eredményre, majd Del Pierót is lecserélték egy védőre. Ha nem így taktikáznak, szerintem nyertek volna, akár több góllal is.
A másik mérkőzés a Törökország-Japán összecsapás. Itt az volt a megdöbbentő, hogy a törököket mi még annak idején mindig rengeteg góllal vertük, most pedig a világ legjobb nyolc csapata között vannak, miközben nekünk esélyünk sincs, hogy kijussunk a vébére. Szerintem 1986 óta teljesen rossz irányba halad a magyar labdarúgás. Már régen váltani kellett volna, mert ezek a módszerek, ez a hozzáállás nem célra vezető. A mi játékosaink már nem éhesek, el vannak telve. Évente megkapják a több - akár tizenöt-húsz - milliós fizetésüket, amivel ők nagyon meg vannak elégedve. Pedig el kellene gondolkozni azon, hogy a magyarok a legnagyobb nyomot a huszadik században a labdarúgással hagyták. A legismertebb magyar ugyanis még ma sem Pokorni vagy Lendvai, hanem Puskás.”