Tóth Eszter
Cél az elkötelezett uniós polgár kinevelése

A jövő Európája a megfelelően képzett „EU-polgárok” társadalmára épül. A vezető gazdasági világhatalom szerepére pályázó óvilágban ennek megfelelően óriási hangsúlyt fektetnek a közös oktatásügyre. Kérdés: a mi gyermekeink hogyan állják majd ezt a versenyt? 

Tanulni minden áron

Tavalyi nagysikerű bemutatkozása után idén másodszor is előadást tartott az ELTE neveléstudományi tanszékének doktori iskolájában Dr. Rüdiger Teutsch, a bécsi Interkulturális Centrum igazgatója. Előadásának a magyar hallgatóság számára legizgalmasabb része ismét az oktatásügy helyzetének az Európai Unión belüli alakulása volt.
Nem csoda, hiszen ez néhány év múlva egzisztenciális kérdés lesz számunkra. A munkaerőpiac kiszélesedése magával hozza, hogy nemcsak a hazai, hanem az európai mércét is meg kell ütnünk. Milyen lesz ez a mérce? 
Az egységesülő európai oktatási rendszer nem a hagyományos célokra - jó hazafiak, nemzeti állampolgárok képzése - épül, hanem európai polgárok kinevelésére, azaz több nyelven beszélő, bármely országban alkalmazható, nemzetközi képesítésekkel rendelkező, flexibilis, kozmopolita beállítottságú emberek „létrehozására”. Az unió szeretne még ebben az évtizedben gazdasági fölényre szert tenni az USA-val és Japánnal szemben, ezért nagy hangsúlyt helyez arra, hogy oktatási rendszere tartalmazza mindazt, aminek a tudása elengedhetetlen a régió gazdasági sikeréhez. Stratégiai céljai között szerepel azoknak az alapkészségeknek a fejlesztése, amelyek a „tudás társadalmához” szükségesek. Ezek között a hagyományosakon (írás, olvasás stb.) kívül olyan alapkészségek is szerepelnek, mint az internet ismerete, a tanulás tanulása, a szociális készségek vagy a vállalkozó szellem.
A képzéshez való hozzáférést biztosítani akarják mindenki számára. Nem jelenthet gondot egy gyengébb középiskola (eltörölnék a felvételit), a vidéki lakóhely (kollégiumi férőhelyek biztosítása), de még az életkor sem. Az idősek számára is lehetőség van a képzésbe való bekapcsolódásra (life long learning). Az iskolapad minél hosszabb ideig való koptatásától az EU politikusai több dolgot is remélnek. Először is azt, hogy a magasabban kvalifikált személyek életük során nem fognak olyan szociális helyzetbe kerülni, hogy állami segélyekre szoruljanak. Másodszor pedig úgy vélik, minél tovább tanul valaki, annál kevésbé keveredik bele szélsőséges politikai magatartásformákba, nem lesz ideje „forradalmat csinálni”. 
A tervek szerint átjárhatóan egységessé teszik az európai képzési rendszert, hogy az EU-polgárok az unión belül szabadon változtathassanak iskolát, és ebből profitálhassanak. (Például tanulmányainkat elkezdhessük Prágában, folytathassuk Bécsben, majd diplomát akár Párizsban is szerezhessünk.) Ezen felül biztosítani akarják, hogy bármely - az EU területén szerzett - minősítésről, tudásról és készségekről szóló igazolás (például diploma) jogilag érvényes legyen az EU egész területén szakmai és továbbképzési célokra.
Milyenek az esélyeink ilyen helyzetben? Nem túl rózsásak. Elég csak a PISA-teszt (PISA: Programme for International Student Assessment - a tanulói teljesítmény nemzetközi értékelő programja) legutóbbi eredményeire gondolni. A 32 országban végzett, az olvasási készséget, a természettudományos, valamint a matematikai ismeretfeldolgozást vizsgáló teszt eredményei jelzés értékűek: a legelső területen 19. helyezést értük el, a másodikon 15-et, a harmadikon 21. helyet. Korábban ugyan remek eredményeket könyvelhettünk el a nemzetközi diákversenyeken, azonban a mostani PISA-teszt nem a tárgyi tudást mérte, hanem azt, hogy hogyan tudják a gyakorlatban használni a diákok azt, amit megtanultak. Tehát nem azt, hogy mi megy be a fejekbe, hanem azt, hogy mi jön ki. Japán matematikából első helyre került. Tíz-tizenöt éve elterjedt a japán szakemberekről, hogy bár nagyon fegyelmezettek, de nem elég kreatívak. Ezt próbálták az iskolákban ellensúlyozni egyre több kreatív feladattal. Meglett a gyümölcse.
Mivel a hazai iskolarendszer igazából még arra sem ad lehetőséget, hogy legalább egy idegen nyelvet nagyon jól elsajátítsunk (háromszor negyvenöt perc mindössze a heti nyelvóraszám a gimnáziumokban), úgy tűnik, csak az a lehetőség marad, hogy a szülők biztosítsák gyermekeik versenyképességét az európai munkaerőpiacon. Már nem kell feltétlenül Londonba költözni ahhoz, hogy egy neves londoni cégnek dolgozzunk, Nyugat-Európában a munkaadók nagyon támogatják a távmunkát. Nem kell hozzá más, „csak” megfelelő szaktudás, nyelvtudás, egy jó számítógép és hálózati kapcsolat a munkahellyel. 
Tehát fel van adva nekünk, szülőknek a lecke. Nekünk kell rájönnünk - más nem fog -, miben tehetséges a gyermekünk, azon a területen biztosítani kell számára a speciális képzést, hiszen az iskolai oktatás színvonala épphogy az átlaghoz van igazítva. Ezenfelül gondoskodnunk kell arról, hogy gyermekünk legalább két európai nyelven tudjon írásban és szóban kommunikálni, valamint naprakész szakmai és számítógépes tudással rendelkezzen. A magyar iskolarendszer késlekedő és egyenlőtlen modernizációja miatt a szülőknek fokozott terheket kell fölvállalniuk csemetéik majdani keresőképességének elérése érdekében. Vigasztalásképpen: ez olyan befektetés, amely bizonyosan megtérül.

---

A nemtudás-alapú társadalom

Középiskolai felvételik ideje van, a tanárnő ül a dolgozatok fölött, és csak javít, javít és javít. A megdöbbenésen már rég túl van, hiszen tavaly, tavalyelőtt is ugyanezt tapasztalta. A felvételizők közel harmada (nyolcadikos, gimnáziumba jelentkező diákok) nem képes épkézláb és összefüggő magyar mondatokban kifejteni afféle témákat, mint lakásának bemutatása vagy egy osztálykirándulás elmesélése. A tulajdonnevek - Budapest, Magyarország - kisbetűvel írása vagy az igekötők hibás használata is elég gyakori ahhoz, hogy már ne lepődjön meg rajta. A matematikatanártól tudja, hogy két egyszerű tört összeadása szintén komoly kihívást jelent a felvételizőknek.
Jó, a tanárnő nem egy elit gimnáziumban tanít, hanem egy szimpla „és” iskolában (az avatatlanok kedvéért: korábbi szakközépbe gimnáziumot is oltó, vegyes iskolatípusban). Ráadásul a szakközépiskola még csak nem is informatikai vagy közgazdasági képzést folytat, hanem a sokszorosan népszerűtlen egészségügy körébe tartozik. Tehát nem a kitűnők, hanem az „átlag” közül válogat. Ámbár a magyar közoktatás régebben legendás hírű volt magas színvonaláról. (Sokak fejében ez a legenda ma is él.) Akkor miként lehet, hogy a legfontosabb, alapozó fázisban ilyen átlagot produkál? Hogyan fogják elvégezni a középiskolai tananyagot ezek a gyerekek, akik szemmel láthatólag írni és olvasni sem nagyon tudnak - bár kétségkívül igen szeretnivalók? 
A felvételizők kilencven százaléka persze bejut valamelyik középiskolába, ha nem ebbe, hát egy másikba. Meg fogja szerezni az érettségit is, hiszen ez ma már a minimum, meg különben is jól mutat a statisztikákban. Az érettségizettek vagy diplomások növekvő számaránya mögött álló tudással - vagy annak hiányával - pedig minden érintett amúgy is tisztában van. (É. Ágnes igazgatóhelyettes)