Rovatunkban ezen a héten is a Magyar ATV-n vasárnap délelőttönként jelentkező Vidám vasárnap című műsorhoz érkezett nézői kérdések közül válogattunk néhányat, amelyek megválaszolására a műsorban már nem maradt idő.
Ha jól tudom, akkor Isten csak Ádámot és Évát teremtette, nekik két fiuk volt, Káin és Ábel. Káin később féltékenységből megölte testvérét, Ábelt. Ezután hogy alakult a bibliai személyek sorsa? Ha csak ez a három ember maradt, akkor hogyan szaporodhatott tovább ez a bibliai „család”? Honnan került elő Káin későbbi felesége, ha Isten csak Ádámot és Évát teremtette?
Isten a Biblia tanúsága szerint valóban csak két embert teremtett közvetlen módon, Ádámot és Évát, ők lettek az egész emberi nem szülői. Az Apostolok cselekedeteiről írott újszövetségi könyvben olvasható Pál apostol athéni prédikációja, amelyben ezt mondja: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik… És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén.” (Apostolok cselekedetei 17,24; 26)
Ebből a részből látható, hogy az emberiség egységes és közös eredetű, valamint hogy csak a Föld nevű bolygóra teremtetett. Vagyis a Biblia kizárja az emberi nem eredetéből a külső, idegen beavatkozást, és azt is, hogy az emberi nem más bolygókon is megtalálható lenne. Az emberi nők és bizonyos földön kívüli lények Mózes I. könyve 6. fejezetében elbeszélt keveredése Isten előtt utálatos és törvénytelen kapcsolat volt, az ebből származó utódokat az özönvíz pusztította el.
Ezért, bár a Szentírás nem nevezi meg Káin feleségét (mint ahogy a későbbi bibliai szereplők közül is csak kevesek feleségét nevesíti), egyértelműen kijelenthető, hogy ő is ember volt. Ezután logikailag csupán két lehetőség marad: Káin vagy az anyjával, vagy valamely testvérével kötött házasságot. Az első eset kizárható, mivel Évát a Biblia Ádám feleségének nevezi (Mózes I. könyve 4,1), valamint mert Káin Ábel meggyilkolása után elköltözött szüleitől, ezért marad a második lehetőség: a testvérházasság. Ez annál is inkább valószínű, mivel a közeli vérrokonok házasodásának a civilizált világban ma is érvényben lévő tilalma - melynek oka az emberiség genetikai állományának fokozatos romlása volt - jóval későbbi, szigorúan és tételesen csak a mózesi törvényben jelent meg. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Mózes előtti korban több személy kötött testvérházasságot, így Isten szövetségese, a zsidó nép ősatyja, Ábrahám is, akinek Sára a féltestvére volt, mivel közös apától származtak (Mózes I. könyve 20,12).
A föntiek alapján tehát megállapítható: Káin minden valószínűség szerint testvérhúgát vette el feleségül, és tőle nemzett utódokat. Ádámnak és Évának Ábel halála után egyébként még született fiuk is, Séth, akinek a nemzetségtáblázatát a Biblia egészen Noéig leírja a Mózes I. könyve 5. fejezetében.
Azt szeretném megkérdezni, hogy a Hit Gyülekezete mikor volt bejegyezve és hol, mert egyesek még mindig azzal bosszantanak, hogy a gyülekezet szekta.
A Hit Gyülekezete mind bibliai, teológiai, mind jogi értelemben egyaránt legitim egyház, nem szekta.
A közösséget 1989-ben jegyezték be az akkor hatályban lévő, a jelenleginél jóval szigorúbb szabályozást tartalmazó - még Ferenc József osztrák császár és magyar király által törvényerőre emelt - 1895. évi 42. törvénycikk alapján. Az akkori szabályozás szerint nem csupán az alapszabályt, hanem a hitelvek és hittételek teljes anyagát is be kellett mutatni, ami mindenki által megtekinthető a
internetes oldalon.
A kereszténység-e az egyetlen vallás, amelyen keresztül az emberek elérhetik a boldogság állapotát?
Az emberi boldogság rendkívül összetett dolog. Szubjektív értelemben és rövid ideig sok minden - így a munka, a szórakozás, a művészet is - boldoggá teheti az embert, sőt, a boldogság illúzióját egyértelműen káros, pusztító dolgok - drog, alkohol stb. - is képesek fölkelteni. Objektív értelemben és egy életen, sőt, az örökkévalóságon át tartó módon azonban az ember számára a boldogságot - azaz a kiteljesedést, a szabadságot, a békességet és az el nem múló örömöt - kizárólag Isten személye, a vele való közvetlen és személyes kapcsolat élvezése és építése képes nyújtani. Az ebből következő kérdés pedig az: hogyan lehetséges ezt a kapcsolatot megteremteni és fönntartani? A Biblia válasza egyértelmű. Jézus Krisztus maga állítja ezt a leghatározottabb módon: „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János evangéliuma 14,6) Vagyis ebben van egy pozitív kizárólagosság: Istenhez az egyetlen út a Fián keresztül vezet. Ahogy nemrégiben egy közismert teológus találóan megfogalmazta: a hegynek sok oldala van, és ezeken sok út, de a hegycsúcsra följutni mégiscsak egyet-len úton lehet.
A kérdésnek van még egy igen lényeges vonatkozása: tartós boldogság szabadság és tiszta lelkiismeret nélkül nem lehetséges. Jézus Krisztus pedig éppen ezt ígérte követőinek: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (János evangéliuma 8,32) -, valamint hogy az ő halálába és föltámadásába vetett hit által minden egyes ember bűnei megbocsáttatnak és eltöröltetnek, tehát tiszta lelkiismerettel élhet azután, úgy, mintha soha semmilyen bűnt nem követett volna el. E kettő pedig az igazi és tartós boldogság nélkülözhetetlen előfeltétele.
Érdeklődnék, hogy kell-e a Hit Gyülekezetéhez vagy valamilyen valláshoz tartozni, hogy Istenhez imádkozhassunk?
Az ima Isten és ember közvetlen és személyes kapcsolatának közege. Kétoldalú kommunikációs csatorna, amelyben egy közösség vagy az egyes ember szól Istenhez, Isten pedig kijelentheti akaratát, személyét, szeretetét az embernek. A Biblia az Istennel valóságos kapcsolatban álló személyek számos imáját rögzítette, ám ezek egyikében sem látjuk azt, hogy valamely valláshoz vagy felekezethez való tartozás az ima sikerének, Isten válaszának előfeltétele lenne. Két dolog azonban mindenképpen szükséges ahhoz, hogy valóságos kapcsolat jöjjön létre az ima szellemi csatornáján keresztül: hit és Isten akaratának cselekvése. A János evangéliuma 9. részének 31. versében így tesz bizonyságot hitéről a vakon született, de Jézus gyógyító csodája révén megnyílt szemű ember: „Pedig tudjuk, hogy az Isten nem hallgatja meg a bűnösöket; hanem ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg.” A Márk evangéliuma szerint pedig maga Jézus tanít imádkozni a következőképpen: „Legyen hitetek Istenben… Azért mondom néktek: amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek.” (Márk evangéliuma 11,22; 24) A hit és Isten akaratának a cselekvése nem felekezeti kérdés - ugyanakkor a hatékony imának ezek elengedhetetlen előfeltételei.
Miért van az, hogy egyes keresztények azt állítják, hogy bűn szavazni? Meg hogy egy keresztény ilyenben ne vegyen részt, hanem szigetelődjön el a politikától.
A politika szó görög eredetű, jelentése: államtudomány, hatalom megszerzésére és gyakorlására irányuló tevékenység, a közügyekkel való foglalkozás. A politika alapvetően nem rossz dolog, nem követ el bűnt, aki politizál, még akkor sem, hogyha az elmúlt időszak hatalmi kommunikációja és metakommunikációja ezt kívánta elhitetni az emberekkel. A mindenkori antidemokratikus, egyeduralmi jellegű hatalom alapvető érdeke, hogy a többséget távol tartsa a közügyektől, és a feje fölött kormányozzon. A demokrácia egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb intézménye a négyévenkénti szabad és titkos szavazás. A választójoggal élés olyan emberi alapjog, amely révén minden választójoggal rendelkező állampolgár beleszólhat a hatalom gyakorlásába. Hogy kik fogják a következő években, évtizedekben gyakorolni a legfőbb politikai hatalmat, az sem magánemberként, sem hívő keresztényként nem mellékes kérdés.
Hogy miért van az, hogy egyes keresztények ennek mégis az ellenkezőjét állítják, annak mély történelmi gyökerei vannak. A (vallásos) köznép apolitikusságának létrehozása a keresztény kultúrkörben először a középkori feudalizmusnak állt érdekében. Az ezeréves államegyházi berendezkedés stabilitásának egyik alapja az volt, hogy a hatalom megszerzését és gyakorlását a hatalom birtokosai eleve elválasztották azoktól, akik felett gyakorolták a hatalmat. Ennek két fő szereplője a világi arisztokratikus állam és a hierarchikus felépítésű politikai kereszténység volt. A politikai hatalom e két fő birtokosa évszázadokon át egymással is harcban állt, de azt a közös érdeken alapuló megegyezést sohasem rúgták fel, miszerint az egyház a vallási tekintélyét latba vetve nagy néptömegeknek mindig azt tanítja, hogy a keresztény embernek nem szabad a világi hatalomba avatkoznia, a hívőknek csak Isten és a túlvilág dolgaival ildomos foglalkozniuk, a földi ügyek intézését pedig egyházi és világi elöljáróikra kell bízniuk. Ennek fejében a világi hatalom elfogadta, legitimálta, de legalábbis nem kérdőjelezte meg az egyház illetékességét és ítéleteit az örökkévalóság dolgaiban. Ezt a fajta paternalista (atyáskodó), a köznépet folytonos politikai analfabétizmusban tartó hatalmi technikát azután később elsősorban orosz mintára - ahol a legerősebb volt a bizánci eredetű cezaropápizmus - a kommunista állam is átvette.
Magyarországon a Kádár-korszak hatalmi gyakorlata vallási tekintetben a „társadalmi kiegyezésre” épült, amelynek részeként az úgynevezett békepapok közvetítettek az egyházak és a politikai nómenklatúra között. Célja pedig az volt, hogy a hívő embereket elválasszák, elszigeteljék a közélettől, miközben a megbékélés evangéliumát hirdetik nekik. Ez a fajta feudális, illetve kádárista reflex éled újjá bizonyos embereknek a gondolkodásában, amikor bűnként igyekeznek beállítani a keresztények számára a demokratikus és alkotmányos alapjogok gyakorlását, és a közügyekkel foglalkozó hívőkben bűntudatot igyekszenek gerjeszteni. Ezzel szemben a keresztény embereknek nem csupán lehetőségük, de erkölcsi kötelességük is lelkiismeretük szerint minden eszközzel a leginkább kedvező módon befolyásolni a demokratikus hatalmi változásokat, illetve maguk és polgártársaik érdekében részt venni a helyi és országos politikában. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy egyház mint szervezet pártszerűen működve közvetlenül részt vehetne a pártpolitikában, sem pedig azt, hogy az egyház és az állam teljes mértékű elválasztásának alkotmányos alapelvét le kellene bontani, vagy meg lehetne sérteni. Sajnos erre éppúgy számos példa akad ma hazánkban, mint az ellenkező szélsőségre: a hívők apolitikus beállítottságára.
Hogyan lehet megtapasztalni Isten jelenlétét?
Isten mint szuverén Úr bárhol és bármikor bárkit megérinthet jelenlétének megtapasztalásával. A leggyakrabban azonban ez olyan emberekkel való érintkezés során történik meg, akik Istennel már szoros, bensőséges, valóságos közösségben állnak. De előfordul az is, hogy Isten teljesen szuverén módon, emberektől függetlenül teszi meg ezt. Ám az általános emberi tapasztalat szerint ezek az élmények gyorsan tovatűnnek, és csak emlékükkel ösztönzik a megérintettet arra, hogy keresni kezdje Istent. Nyilván ez is a céljuk.
A legfőbb kérdés ezek után azonban az, hogy mit tehetünk mi magunk annak érdekében, hogy Isten újra meg újra megérintsen bennünket, hogy az egyedi, ritka és számunkra befolyásolhatatlan érintések helyett tartósan, folyamatosan „beköltözhessünk” jelenlétébe.
Jézus szerint „az Isten Szellem, s akik őt imádják, azoknak szellemben és igazságban (valóságban) kell imádniuk” (János evangéliuma 4,24). E mondat azért jelentős a fenti kérdés szempontjából, mert az Istennel való személyes közösség feltételét tartalmazza, e nélkül pedig lehetetlen Isten jelenlétét megtapasztalni. A Szentírás ugyanis határozottan különbséget tesz a szellem és a lélek között, Isten pedig nem lélek, hanem szellem. A lélek fogalma az érzelmek, az értelem és az akarat területét foglalja magában. Istent a lelkünkkel nem tudjuk megragadni: gondolatainkkal, értelmünkkel nem vagyunk képesek Isten értelmét felfogni, gondolataiba bekapcsolódni; érzelmeink nem azonosak az Ő érzelmeivel; akaratunknak nem engedelmeskedik az Ő akarata. Egyetlen pszichikai erőfeszítésünk sem képes minket közelebb vinni hozzá. Ezért mondja Jézus, hogy szellemben és igazságban kell imádni Istent. A szellem a Szentírás tanítása szerint az ember lényének a középpontja, leglényege, „mélyebben fekszik”, mint az érzelmeink, az értelmünk vagy az akaratunk. Ez az „igazi énünk”, „lényünk legmélye”, „igazi önmagunk”. Nem érzelmi, értelmi vagy akarati jellegű, sőt ezek sokszor ellentétbe is kerülnek a szellemünkkel, amelyet inkább az intuíció, a lelkiismeret, a hit működése jellemez. Például amikor valaki megkíván valamit törvénytelenül, de lelkiismerete tiltja, hogy azt megszerezze, ilyenkor a szellem harcol a lélek ellen, és viszont. Amikor Jézus azt mondta az Atyának: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”, akkor a szelleme legyőzte a lelkét (akaratát, érzéseit).
A szellem az ember isteni eredetű, egyetemes, természetfeletti része; a lélek pedig természetes, szüleinktől örökölt, neveltetésünk által formált, a test kívánságai által befolyásolt alkotóelemünk. A lelkiismeret, az intuíció és a hit működése miatt a Biblia a szellemet a személyiség legfőbb erőközpontjaként is láttatja.
Sajnos azonban a Szentírás tanítása szerint Ádám bűne óta minden ember szelleme halott: a lelkiismeret elvesztette uralmát az emberi élet felett; az igazi, élő hit kihunyt; az intuíció többnyire tévesen működik a történelem során. Ezért a halott szellemű ember képtelen Istennel személyes közösségbe kerülni, jelenlétét tartósan megtapasztalni. Ehhez újjászületésre van szüksége, amelyet az Újszövetség tanítása szerint Jézus Krisztus megváltása tesz lehetővé. Az újjászületés három lépésben történik meg: 1) az embernek meg kell térnie a bűneiből, és Istenhez kell fordulnia teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből egész elkövetkezendő életére nézve. Ezáltal válik képessé arra, hogy igazságban imádja Istent. Ekkor Isten újjáteremti, feltámasztja a szellemét. Döntését a megtérő 2) vízkeresztséggel pecsételi meg, amelyben Isten természetfölötti ereje valóságos változást idéz elő a szívében, felszabadítja a bűn hatalma alól. Végezetül a megtérő 3) befogadja a Szentlelket (helyesen: Szent Szellemet), Isten Szellemét az úgynevezett „Szentlélek-keresztségben”, s ezáltal jön létre a valóságos, szellemi közösség Istennel, jelenlétének mélyreható, valóságos megtapasztalása. Ez az élmény vagy állapot ettől fogva már tartóssá válik, és újra meg újra megújítható az újjászületett ember számára - ezt nevezik „a Szent Szellemmel való újbóli beteljesedésnek” -, mivel Isten jelenléte örökre beköltözött az életébe, szívébe. „Az ünnep utolsó, nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: »Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék! Aki hisz én bennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.« Ezt pedig mondja vala a Lélekről (Szellemről), amelyet veendők valának az ő benne hívők…” (János evangéliuma 7,37-38)