Jackson Diehl
Új NATO, régi értékek

Nem egy volt kommunista európai ország, amely ma az USA támogatásában bízik, kezd kellemetlenné válni sokak számára Washingtonban. Az egyik ország miniszterelnöke az 1930-as évekhez méltó nacionalista programot tud magáénak, miközben hallgatólagosan szövetséget köt az antiszemitákkal, egy másik pedig a szabad sajtó elleni támadásairól és bűnözőkhöz fűződő kapcsolatairól vált nevezetessé.

Az igazán nyugtalanító a dologban az, hogy ezek az emberek nem azokból az országokból származnak, amelyekkel kapcsolatban a Bush kormány az idei NATO-felvételt latolgatja, hanem Magyarországból és a Cseh Köztársaságból, vagyis két olyan országból, amelyek a hidegháborút követő első bővítések folyamán csatlakoztak a NATO-hoz. A bővítésnek akkor az egyik központi elve volt, hogy a nyugati szövetség a volt szovjet blokk tagállamainak befogadásával képes biztosítani azt, hogy a demokratikus értékek és az emberi jogok megszilárduljanak Európa-szerte, még ha katonai szempontból nem is jelentős a hozzájárulásuk. Csakhogy nem egészen hat évvel Magyarország felvétele után Orbán Viktor miniszterelnök szavai az „élettérről” (az eredeti cikkben az angolban is önálló fogalomként használt „Lebensraum” szó áll - a szerk.) olyannyira mérgezőnek bizonyultak, hogy megtagadták tőle a fehér házi látogatást; a cseh miniszterelnök, Milos Zeman pedig éppen csak bejutott, miután egy korábbi időpontot már lemondtak bűnözői kapcsolatai miatt. „Ha valaki ránéz Orbán Viktorra, elmondhatja, hogy íme a bizonyíték arra, milyen elhibázott volt a bővítési elméletünk” - mondta a Clinton-kormány egyik volt hivatalnoka, aki kulcsszerepet játszott Magyarország felvételében. „Ha akkor, 1995-96-ban mond hasonló dolgokat, ő is és Magyarország is elesett volna ettől a lehetőségtől.”
Semmilyen rendelkezés nem vonatkozik NATO-felvételt nyert tagok kizárására a klubból - bár Carl Levin szenátor, a szenátus Fegyveres Testületek Bizottságának demokrata elnöke egyszer már tett említést egy ilyen javaslatról - és tapasztalt európai diplomaták arra is rámutatnak, hogy a NATO-tag Portugália, Görögország és Törökország a múltban ennél komolyabb gondokat is okozott már. Mégis a volt kommunista országok elhúzódó politikai éretlensége tűnik központi témának most, amikor a NATO újabb kilenc tag felvételét fontolgatja: három balti állam, amelyek egykor a Szovjetunió részei voltak, öt balkáni állam és a Cseh Köztársaság egykori partnere, Szlovákia lenne a soros.
Akár jól döntöttek, akár rosszul, azok a kérdések, amelyek meghatározták a legutóbbi NATO-bővítésről szóló vitát, mára eltűntek. Oroszországot - amely régebben ellenzett egy szélesebb szövetséget - eredményesen sikerült a csatlakozásra bírni egy új döntéshozó bizottság segédletével. Ugyanakkor a NATO jelképes részvétele az afgán háborúban, valamint az egyre szélesedő szakadék az európai és az amerikai védelmi potenciál között azt jelzi, hogy a NATO egyre inkább politikai, semmint katonai jelentőséggel bír. Ez a folyamat elbizonytalanít sok elkötelezett atlantipártit, jóllehet a katonai egyoldalúság felé hajló Bush-kormányzat emiatt nemigen zavartatja magát.

A NATO fejlődése azt jelenti, hogy Európában és Washingtonban elvileg kevesen ellenzik a szélesebb bővítés lehetőségét, és szeptember 11-e előtt Bush elnök is úgy tekintett erre, mint európai politikájának alapkövére. Kormányzati hivatalnokok most azt mondják, hogy kilencből hét hivatalos jelöltet meg lehetne hívni egy prágai csúcstalálkozóra novemberben, ezzel a lépéssel a szövetség 26 tagból álló szervezetté válna, ehhez jön még Oroszország. A volt jugoszláv tagállam, Szlovénia, továbbá a balti államok: Lettország, Litvánia és Észtország szinte bizonyosan bekerülnek, Szlovákiának, Romániának és Bulgáriának pedig szintén jók az esélyei.
Ha azonban a NATO tartalommal akarja megtölteni az új méretű szervezetet, a régi elméletet működésbe kell hozni: a tagságnak meg kell szilárdítania és meg kell őriznie a liberális demokratikus politikai rendet kontinensszerte. „Most az a legfontosabb kérdés, hogy fel tudjuk-e venni ezeket az országokat a reformtörekvéseik alapján - mondta Bruce Jackson, az USA NATO Bizottságának, egy befolyásos bővítéspárti csoportnak az elnöke. - A demokratikus értékek új rendszerét szeretnénk intézményesíteni.”
A Nicholas Burns NATO-nagykövet által vezetett, a Bush-kormányzat szakértőiből álló küldöttségnek a kilenc jelölt országban tett múlt heti útjának ez a cél állt a középpontjában. A kormányoknak tudomására hozták, hogy a NATO ősz előtt nem hoz döntést a felvételükről, addig pedig mindannyiukat arra biztatták, hogy vigyenek véghez bizonyos reformokat. Bár voltak ezek között katonai jellegűek is, a legtöbb fontos reform politikai jellegű volt: Románia lépjen fel a korrupció ellen, Lettország tegyen engedményeket az orosz kisebbségnek. A leginkább körülhatárolt kérés Szlovákiának szólt: nem szabad megengednie, hogy az ország korábbi erős embere, Vladimir Meciar visszatérjen a hatalomba a következő választásokon; ez olyan fejlemény lenne, amellyel kapcsolatban Burns határozottan és nyilvánosan utalt arra, hogy semmissé tenné az ország jelölését.
Az egész erőfeszítés arra irányul, hogy a NATO jobban - vagy legalább olyan jól - betöltse a feladatát a politikai normák érvényesítése terén, mint ahogy katonai téren betölti. Orbán és Zeman fájóan próbára teszi ezt az elméletet. Zeman hivatali ideje azonban idén lejár, a Bush-kormány pedig szorít a közelgő áprilisi magyarországi választásokért, remélve, hogy visszautasításai az ellenzéki szocialisták javára billentik a mérleget. A partnerek átmeneti kerülése mára a NATO egyik fegyverévé vált, amely jól használható egy olyan szövetség esetében, amely számára a központi hadszíntér a politika lett. 
(Megjelent a Washington Post március 4-i számában, fordította Földvári Katalin)