Hetek - VI. évfolyam, 6. szám, 2002. február 08

Az eddigi kormányzatok mindegyikéről elmondható, hogy nem győzte hangsúlyozni családpártiságát, s a különféle választási programok cseppet sem fukarkodtak a családboldogító ígéretekben. Bár a szegénység felszámolása alapvetően nem a szociálpolitika feladata, mindazonáltal az esélyteremtés, a hátrányos helyzet mérséklése, végső soron a széles tömegek gazdasági felemelkedése terén sokkal kiemelkedőbb szerepet kellene kapnia a mindenkori kormányzat munkájában. Különösen igaz ez olyan időszakban, amikor a társadalmi egyenlőtlenségek riasztó méreteket öltenek. Ehelyett ennek a területnek amolyan mostoha szerep jut mindmáig: az intézkedések terén a kiszámíthatatlanság, a finanszírozásban a maradékelv érvényesül.

Míg a rendszerváltást megelőző időszakban a családok életszínvonala viszonylag kiegyensúlyozott volt, s a legnehezebb helyzetben a nyugdíjasok voltak, addig a piacgazdaságra való áttérés során széles tömegek kerültek teljes létbizonytalanságba. A jóléti kiadások beszűkülésével, a munkanélküliség tömeges megjelenésével a gyerekvállalás sokak számára a szegénység vállalásával vált egyenértékűvé.

A rászorulók segítése

Gazdasági szükségszerűségekre hivatkozva a jóléti kiadások drasztikus lefaragását a Horn-kormány kezdte el 1995-ben a Bokros-csomag bevezetésével. Ekkor az addig alanyi jogon járó szociális juttatásokat részben megszüntették (gyed), a fennmaradókat pedig rászorultsági alapon osztották szét. Így csak azok a családok jutottak „bárminemű” családi pótlékhoz, gyeshez, nevelési segélyhez, amelyekben az egy főre eső jövedelem nem haladta meg a nyugdíjminimum másfélszeresét. A nyugdíjak értéke ebben az időszakban csökkent, a 98-ra beígért nagyarányú nyugdíjemelés pedig a kormányváltást követően elmaradt, illetve kisebb arányú lett. Az idősek jövedelmük túlnyomó részét továbbra is élelemre, lakásfenntartásra, gyógyszerre költik. A nyugdíjasok az ország népességének egyharmadát teszik ki, jelenleg havi átlag 32 ezer forintból gazdálkodnak, közülük másfél millióan élnek a létminimum alatt (KSH). Az utóbbi években csökkent ugyan az időskorúak körében tapasztalható mélyszegénység, viszont növekszik az átlag alatti, alsó középosztályi helyzetekben való koncentráció. (Háztartási Monitor 2001., Tárki)
„A családok és következésképpen a családpolitika a szíve a kormány költségvetési előterjesztésének” - mondta a kétéves költségvetés vitájában a miniszterelnök. Ha ehhez hozzávesszük a kormánypárti illetékesek által sokat hangoztatott érvet, miszerint a Fidesz családpolitikája nem szociálpolitika, akkor jól látható: a tehetősebb középrétegek támogatását deklaráltan célul kitűző kormányzat egyszerűen nem vesz tudomást a gyermekes családok többségéről. Feltehetően a befolyásosabb, jobb érdekérvényesítő képességű rétegek erősítését tekinti fő feladatának, s a rászorulók, a társadalom elesettjei felé meglehetős érzéketlenséget mutat.
Ebben a ciklusban visszaállították ugyan a széles tömegeket érintő családi pótlék és a gyes alanyi jogon való térítését, de ezek reálértéke az utóbbi években rendkívül lecsökkent. A kormány nem emelte a családtámogatási rendszer büdzséjét, csak másképpen osztja el ugyanazt az összeget. Ezáltal a minél magasabb látható jövedelemmel rendelkező, kétszülős családoknak kedvez, hiszen az érdemi segítséget jelentő „újítások”, a gyed és a gyermekek után járó adókedvezmény értéke egyaránt jövedelemnagyság-függő. Ugyancsak megfelelő vagyoni helyzet esetén jöhetnek számításba az otthonteremtési támogatások is. Nincs többről szó, mint a családtámogatási rendszer már meglévő kiadásainak puszta átcsoportosításáról, azaz jelentős pénzek átirányításáról a rászorulóktól a konszolidáltabb középrétegek felé. Ezt támasztják alá a mutatók is: a családtámogatásra fordított (az adókedvezményt is magában foglaló) összeg GDP-n belüli aránya 1998 és 2002 között a gazdasági növekedés ellenére is változatlan (2,2-2,3 százalék) maradt. A jóléti kiadások (egészségügy, oktatás, nyugdíj, családtámogatás, munkanélküli és szociális ellátás) összértéke pedig évről évre csökkent. Mindeközben a társadalom egyharmada él a létminimum környékén vagy az alatt, s köztük nagyobb arányban találhatók gyermekes családok, mint a fennmaradó kétharmadban. A kétkeresős családmodell kényszerében mindez aligha elegendő a házasodási, illetve gyermekvállalási kedv fellendüléséhez. Nem véletlen, hogy tavaly kevesebb gyermek jött a világra, mint az azt megelőző évben. A születésszám növekedéséhez a családtámogatáson túl átfogó és öszszehangolt gazdaságpolitikai intézkedésekre lenne szükség. Legfőképp annak feltételeit kellene megteremteni, hogy a családanyák több év kihagyás után is vissza tudjanak állni a munka világába, mert jelenleg hatvan százalékuknak ez nem sikerül.

Növekvő gyermekszegénység

A gyermekszegénység az elmúlt évek alatt tovább nőtt. A jelenlegi körülmények között a világra jövő gyerekeknek már mintegy harminc százaléka kifejezetten szegény családba születik. „Három gyerek, három szoba, négy kerék” - hangzott a kormányfői szlogen, miközben a Tárki megállapítása szerint különösen nagy a szegénységi kockázat azokban a családokban, ahol három vagy több gyerek van. Jelenleg 800 ezerre tehető a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban, újkeletűbb nevén kiegészítő családi pótlékban részesülő gyermekek száma, ez 13 százalékkal több a 98-as adatnál. Ezt a fajta támogatást a legalacsonyabb jövedelmű családok vehetik igénybe. A társadalom alsó harmadán belül létezik egy szűkebb, stabil réteg, a legszegényebb egymillió polgáré, ahol a szegénység egyben azt is jelenti, hogy a kiskorú ki van zárva az alapvető szükségletek kielégítéséből is, amelyek a testi, szellemi, lelki fejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek: normális lakáskörülmények, táplálkozás, egészségügyi ellátás, oktatás, sportolás. Ennél a rétegnél már markánsan mutatkoznak az úgynevezett másodgenerációs munkanélküliség jelei. A szegénységet csak az tudja igazán felfogni, aki valaha is megtapasztalta - jegyezte meg nemrégiben Ferge Zsuzsa vendégelőadóként az Országgyűlés Egészségügyi és Szociális Bizottsága előtt.
Orbán Viktor egy közelmúltban adott rádiónyilatkozatában elmondta: a KSH adatai szerint 2001 második félévében 5,6 százalékra esett viszsza a munkanélküliségi mutató, ami sokkal jobb eredmény a négy évvel ezelőttinél. Tény, hogy a munkanélküliség 1994-1995-ös mélypontja óta lassú javulás érzékelhető, de nem akkora, mint amekkorát a számok mutatnak. Becslések szerint a jelenleg nyilvántartott mintegy 340 ezer fő helyett a valóságban minimum egymillió emberrel kell számolni. Jó részük semmilyen ellátásban nem részesül, boldogulásukról semmit sem tudni. A hivatalos nyilvántartási adatokat erőteljesen befolyásolja, hogy egyrészt időközben megszigorodtak a munkanélküli-ellátás feltételei, másrészt megnőtt az inaktívak (gyes, nyugdíj, leszázalékolás stb.) száma. Mindennek következtében sokan kiestek a regisztrációs rendszerből, a foglalkoztatottak száma pedig még csökkent is, mindez ellentmond a teljes foglalkoztatottságot célul kitűző kormányzati szlogennek. Előtérbe került az önhibás szemlélet, mondván: a munkanélküliségből való kikerülés csak az egyénen múlik, erre pedig a segélyezés nem hat ösztönzőleg. A valóság ezzel szemben az, hogy az érintettek többsége önerőből, társadalmi-állami segítség, megfelelő programok hiányában nem képes kilépni jelenlegi helyzetéből. Az elhelyezkedési esélyek erősen függnek olyan tényezőktől, mint a lakóhely, a képzettség, az életkor (nagyon magas a fiatalok, pályakezdők aránya), a származás. Mára elmondható: a szegények többségét az alacsony iskolai végzettségűek, a munkanélküliek, a falusiak, a cigányok és a gyermekes családok alkotják. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok, körükben igen magas a tartósan munkanélküliek aránya. A rendszerváltás előtti közel 90 százalékos foglalkoztatottságuk mostanra kevesebb mint harmadára esett vissza.