Vagyim Arisztov
Utazás haza

Amikor már régen nem jártál otthon, nehéz elkerülni a kérdezősködést, valahányszor csak összefutsz valamelyik ismerősöddel. Majdnem mind azt kéri: „Mesélj egy kicsit Magyarországról!”
Arra, hogy Magyarország Oroszország szövetségese volt a Varsói Szerződés keretein belül, még sokan emlékeznek, azonban magáról az országról, annak nyelvéről, népéről és kultúrájáról keveset tudnak. Az utóbbi években gyakorlatilag hiányzott minden ilyen irányú információ az orosz sajtóból. Ezért igencsak elcsodálkoztam, amikor egy ifjúságom óta ismert hölgy magyarul köszönt rám.

Nagy Péter lovas szobra és a Télapó Szentpétervárott. Segít az észt szomszédság Fotó: Reuters

- Szófia, te beszélsz magyarul? - kérdeztem vissza, mire ő, mosolyogva: „Csak egy kicsit”. Majd oroszul folytatja: „Úgy látszik, elfelejtetted, hogy ungvári vagyok.”
Egy kárpátaljai ukránnak legalább egy keveset muszáj magyarul tudnia. Viszont honnan ismerik a magyar köszönéseket a Magyarországtól kétezer kilométernyire elhelyezkedő észt-orosz határ közelében élő emberek?
- Jó napot kívánok, Vagyim! - hallom néhány nappal később egy régi haveromtól.
- Pável, ezt honnan tudod?
- Hát, két évet Magyarországon szolgáltam.
- Hol?
- Szolnokon. De néha megfordultam Budapesten is.
Kis idő múlva újabb olyan ismerőssel találkozom, aki többet tud a magyarokról és országukról, mint földijeim többsége.
- Jó ország - mondja. - Az emberek is jók. Legalábbis székesfehérvári szolgálatom alatt nem találkoztam roszszakkal.
Néhány nap alatt kiderül, hogy Szentpétervárhoz közeli szülővárosom Magyarországgal való kapcsolódásai jóval kiterjedtebbek, mint ahogy feltételeztem.
- Maga most Budapesten dolgozik? - kérdezi az egyik ismerős hölgy. - A nagynéném is ott lakik. A férje magyar.
Otthon tartózkodásom ideje alatt kiderült, hogy a helyi kórház orvosát hasonló rokoni szálak fűzik Magyarországhoz. Azt is megtudom, hogy közeli ismerősöm, Szemjon Klika hajótervező jól ismeri mostani budapesti ismerőseimet, Zihermann Sándor festőművészt és Mihail Besszmertnijt. Hiába, kicsi a világ…

***

A boltokból ítélve észt nevű szülővárosom, Kingisepp egyre európaibbá kezd válni. Igaz, itt még nincs egyetlen szupermarket sem. Szerepét egy élénken működő városi piac tölti be, ahol nemcsak élelmiszert, ruhát és cipőt lehet venni, hanem még bútort is. A piacon kívüli boltok egyre jobban néznek ki nagy üvegvitrinjeikkel és korszerű felszereléseikkel. Sok élelmiszerbolt ugyanolyan mutatós, mint a budapestiek.

***

A város közvilágítása még elmarad az európai átlagtól. Ugyanez elmondható a közlekedés kultúrájáról - ami különösen a vezetők járókelőkhöz való viszonyán mérhető le. Utóbbiak jogai csak ott kerülnek elismerésre, ahol jelzőlámpák vannak. Amiben azonban városom nyilvánvalóan megelőzi Magyarországot, sőt talán egész Európát is, az a lakosok öltözete. Majdnem minden második nő bundában vagy szép, hosszú télikabátban jár. A férfiak irhakabátokat és szőrmés bőrkabátokat viselnek. Budapestre való visszatérésem után tűnt csak fel, hogy az itteni lakosok túlnyomó többsége ennél jóval szerényebben öltözik. 

***

A jólöltözöttséget az utóbbi időben e tájékon és az egész Leningrádi Körzetben (nem tévedés: ma is ez a neve) végbemenő gazdasági fellendülés teszi lehetővé. A fejlődés ütemét tekintve megelőztük Szentpétervárt, Oroszország második számú városát. A siker alapja az a néhány - végre újra működésnek indult - vállalkozás, amelyekben újra elkezdték kifizetni a béreket. Kingiseppben ez elsősorban az ország egyik legnagyobb műtrágyagyártó kombinátja, a Foszforit. Építésében valamikor magyarok is részt vettek, termékei pedig más szocialista országok között Magyarországra is eljutottak. 

***

A termelés beindulásának köszönhetően a város közel került a munkanélküliség problémájának megoldásához. Az öt éve még tizenkét százalékot kitevő arány mára egy százalék alá csökkent. Újra megjelentek az álláshirdetések. Az is igaz persze, hogy főleg olyan helyeken keresnek munkás kezeket, ahol kevés a fizetés. A máshol elhelyezkedni kívánó, illetve mellékállást kereső emberek száma jóval több, mint a lakosság egy százaléka. Míg a Foszforitnál a fizetés elérheti a 200 dollárt is, addig az egészségügyben dolgozók és a pedagógusok esetében ez jóval kevesebb. Főleg az egészségügyi dolgozók vannak alulfizetve. A kerületi kórház orvosa 30-80 dollárt visz haza, amellett, hogy a városban az élelmiszerárak általában magasabbak, mint Budapesten. A nővérek fizetése még ennél is kevesebb. Nem csoda hát, hogy többen inkább a közeli Szentpéterváron próbálnak elhelyezkedni, ahol sok a jómódú páciens, és több lehetőség van a magánpraxisra. Mások üzletelni próbálnak. A központi kórház egyik vezető sebésze külföldi autók adásvételével foglalkozik. (Kingisepp az autóbehozatal egyik központja Oroszországban. A lakosság néhány százaléka, mintegy ezer fő szinte főállásban ezzel foglalkozik.) Mások, akik szintén keveslik fizetésüket, más országokban szeretnének dolgozni. 2001 végén így tett a kórház egyik legismertebb orvosa, dr. Kasin is: Jemenbe utazott. Szomszédom, Szergej Fjodorov profi futballista, rendszeresen Finnországba jár dolgozni, az építész Mironov pedig a még közelebbi Észtországba. Persze kevés olyan van, mint ők. Külföldi munkára csupán első osztályú szakemberek számíthatnak, azok közül is csak a határozottak, és akik készek kockáztatni. Földijeim nagy része igyekszik legalább azt megőrizni, amije van - ami mellesleg érthető. Ahogy Oroszországban mondják, jobb egy cinke a kézben, mint egy daru az égben.

***

A régi vállalkozások megújulásának ellenére a városi költségvetés negyven százaléka a Véda nevezetű új üzem adójára épül. Ez a szupermodern vállalkozás vodkát állít elő, méghozzá a legkülönfélébb fajtákat. A kingiseppi Véda Oroszország öt legnagyobb vodkatermelője közé tartozik. Az engesztelhetetlen kommunistáknak ez éppen elég ahhoz, hogy támadják a helyi hivatalt: újságjukban kijelentik, hogy a Véda vodkaüzem zászlaját az egész régió zászlajává kell tenni. Elhangzanak olyan vádak is, hogy a lakosságot szinte tudatosan leitatják. Alekszandr Drozgyenko, a körzet vezetője képmutatónak tartja az ilyesfajta vádakat, ugyanis a szovjet hatalom idején is a vodkatermelés és -eladás adta az egész ország költségvetésének negyven százalékát. Drozgyenko más termelési ágak fejlődésére is számít a régióban. Már épül errefelé Oroszország legnagyobb üveghutája, a tengerparton pedig megkezdődött a kikötő építése, mely a jövőben szintén az ország legnagyobbjai közé tartozik majd.

***

Inni persze sokat isznak. Azonban Oroszországban ez mindig is így volt. Főleg télen, amikor kint hideg van, nem süt a nap, sok a szabadidő, a hangulat pedig nyomott. Ennek ellenére mégsem a vodka jelenti a legnagyobb bajt és fenyegetést az orosz náció, no meg az egész állam számára. A fő veszély a kábítószerezés. Kingiseppben, ahogy az egész országban is, virágzik a narkománia az iskolások és a fiatalok között. Egyes adatok szerint a középiskolások tíz százaléka kábítószerfüggő. A pesszimisták azt mondják, hogy ennek legalább a duplája igaz. A kábítószerdílerek egész hálózatot építettek ki az iskolásokból. Ráadásul sokuk még a tizennegyedik életévét sem töltötte be, ezért nem vonhatóak büntetőjogi felelősségre. A kábítószeradagok ára is a lehető legalacsonyabb: mindössze harminc rubel vagy egy dollár - ez majdnem fele egy üveg vodka árának.

***

Kábítószer-függőség, alkoholizmus, gyógyíthatatlan betegségek terjedése, a közbiztonság romlása, egyre gyakoribb közlekedési balesetek, katonák halála a hadseregben - még sorolhatnánk a tényezőket, amelyek városom lakosságának átlagéletkorát csökkentik. Főleg a férfiakét. Hölgyismerőseim és régi osztálytársnőim között egyre több a fiatal özvegy. Egyre nő a szakadék a nők és a férfiak számát illetően: ez így van az egész országban. Sok nő arról ábrándozik, hogy sikerül külföldre utaznia, és ott férjhez mennie. Többek között Budapestre…

***

Arról, hogy a külföldi élet sem fenékig tejfel, és ez még önmagában nem old meg minden problémát, egy helyi rövidhullámú rádióadásban beszélhettem. A rádióadó neve a város régi elnevezését idézve Jamburg-blues, és a mi Danubius vagy Sláger Rádiónkhoz hasonlít. Az élő adásba Szergej Lojko igazgató-főszerkesztő hívott meg. Beszélünk Magyarországról, az ottani munkámról, a budapesti oroszok életéről. No és persze a honvágyról, ami elől nem tud hová bújni az orosz ember. Nemrégiben egy olyan ismerősöm érkezett a városba, aki jelenleg Amerikában él. Kingiseppben nem volt saját lakása, a lányával és szüleivel élt egy kétszobás lakásban. Amerikában van egy szerető férje, gyermeke, saját háza és autója. Ennek ellenére zokogott, amikor eljött a visszautazás ideje, mondván, hogy a szülővárosában szeretne maradni.

***

Szergej Lojko sikeres élete példaértékű a modern Oroszországban, ahol a régi garanciák elvesztek ugyan, viszont ezzel egy időben eddig elképzelhetetlen lehetőségek tárultak fel. Szergej volt zenész és örök tréfacsináló. Humorkészlete kimeríthetetlen, bárkivel bármennyit képes szünet nélkül beszélni. Már elmúlt negyvenéves. Sok mindent kipróbált, de csak akkor talált igazán magára, amikor néhány évvel ezelőtt létrehozta saját zenei adóját. Összeszedett néhány hasonszőrű havert, és végső soron nemcsak magának és nekik tett jót, hanem az egész városnak. Érdekesebb lett az élet a kis Kingiseppben most, hogy Szergejnek van saját zenei rádiója. Más vállalkozó kedvű fiúk, nem várva oroszországi beidegződés szerint a felsőbb utasításra, nemrégiben az interneten létrehozták a város weboldalát. Mellesleg egész jól néz ki, annak ellenére, hogy ez csak egy vidéki város.

***

Szülővárosom, ahogy egész Oroszország is, mind jobban és jobban alkalmazkodik a változó létfeltételekhez, a túlélés és a jobb idők megérésének reményében. Sokan úgy vélik, nem érdemes a boldog holnapra várni, szeretni és értékelni kell életünk jelenjét is. Úgy tűnik, igazuk van. Sok még a probléma arrafelé, és még sok minden hiányzik abból, ami van Európában. Azonban valamiért minden oroszországi utazásom után egyre nehezebb a visszaút…