A kontrasztok festője

Fehér László fekete-fehér képeit, kontúrral jelölt, áttetsző figuráit talán sokaknak nem kell már bemutatni. Elgondolkodtatnak, mulandó, tűnékeny „edény”-mivoltunkat hangsúlyozzák, amellett a teremtett világ részeként bemutatott ember a nézőben egyfajta hátborzongató alázatot ébreszt, amit csak fokoznak a komor színek, a sötét-világos kontrasztok, a képek dokumentumfilm-szerű fekete-fehér tárgyilagossága. 

Pink Portrait (részlet) Fotó: Reuters

Aki azonban - Fehér László művészetének ismerőjeként - a Műcsarnokban megnyílt kiállításra ellátogat, azt a festőművész legújabb képei bizonyára meglepik.
Az első teremben az ismert, jellegzetes, már-már elszellemiesített figurák materializálódásának lehetünk tanúi, amikor az öntöttvasból elkészített kontúrok térbe állított formáival találkozunk. Az emlékezés, a „valamikor itt jártak ők” édes nosztalgiája hatja át a többnyire vízparti festményeket, melyek a „szobrok” társaságában, azokkal tematikus egységet alkotva sorakoznak a falon.
A következő teremben bemutatott képeken már egyértelműen eltolódik a hangsúly: a figurák színesek, többnyire mosolyognak. Mintha családi fotóalbumot látnánk; még a kisgyermek arca is úgy mosódik el, mintha fényképezés közben megmozdult volna… A kontraszt, az erős hangsúly itt a vidám, élénk színű figurák javára dől el a szürkés-fehéres háttérrel szemben, ami talán az emberek, a személyek fontosságára is rámutat.
A harmadik terem csaknem plakát nagyságú portréin már a háttér egyszínű, egységesen meleg. Ismertebb emberekkel - köztük Réz András esztétával - éppúgy találkozhatunk, mint a festő családtagjaival vagy önarcképével. Ezek a portrék, melyek nem nélkülözik a humort és az (ön)iróniát sem, természetességüket, hétköznapiságukat megőrizve valamiért mégis mindig szokatlanok.
A Műcsarnokban egy időben láthatók Fehér László képeivel Konkoly Gyula posztimpresszionista-naturalista, Juhász Sándor „poszt-nagybányai”, és Csíkvári Péter posztmodern-manierista festményei. Kapsza Ágnes