„Tisztelt Püspök Urak! Bizonyára Önöket is nyugtalanítja a magyar antiszemitizmus újjáéledése, valamint honfitársaink és hatóságaink gyakran tettekben is megnyilvánuló cigányellenessége” - kezdődik az a nyílt levél, amelyet magukat hívő értelmiséginek nevezők írtak alá, és juttattak el a katolikus, a református és az evangélikus egyház vezetőinek.
A levél aláírói - akik között ott találjuk magát a szerzőt, Endreffy Zoltánt is - írók, szociológusok, politikusok, lelkészek, történészek, publicisták stb., elérkezettnek látták az időt, hogy a közgondolkodásra - a választási kampányon kívül eső időben is - (akár) hatással lenni tudó nagyegyházak képviselői végre eszméljenek rá a magyar közállapotokra. A közkinccsé tett szemnyitogató írás őszintén fájlalja, és címzettjei szemére veti, hogy a történelminek nevezett felekezetek szekértolói voltak a magyarországi holokauszt előkészítésének és végrehajtásának. A sokak által még ma is hamisítottnak vélt és híresztelt történelmi események ismeretében a levél szerzői döbbenten állnak a zsidó pogromok terminológiáinak újkori mementói előtt (Fradimeccs-hangulat, MIÉP-felszólalások, „közszolgálati” Vasárnapi Újság, illetve a Magyar Nemzet néhány írása), és történelmi ismereteik kibővítéséhez bőséges irodalmat írnak fel a szkeptikusoknak. A páli idézet hazai vonatkozású aktualizált átirata („nincs többé magyar és nem-magyar”) után a hívő értelmiségiek felszólítják a püspököket arra, ami egyébként munkaköri kötelességük is lenne: „minden lehetséges eszközzel törekedjenek arra, hogy a magyar kereszténység (…) Magyarország egységének jele és eszköze legyen!” Továbbá kérik őket, hogy minden tankönyvet és hittankönyvet vizsgáljanak át a fenti szempontok alapján.
Hiányolják a megtisztulást
A nyílt levél záró részében az aláírók váratlanul témát váltanak, és a „magyar keresztény egyházak közös felülvizsgálását” (értsd: átvilágítását) sürgetik. Az alábbiakban e levél aláírói közül hárman szólnak arról, hogy miért adták nevüket a kezdeményezéshez, hogy hogyan látják a hazai közéletet és közgondolkodást, valamint hogy miként tartják kivitelezhetőnek az egyházak nyilvános feltárulkozását.
Horányi Özséb egyetemi tanár
„Egyet tudok érteni az ilyen jellegű aktivitással azon egyszerű oknál fogva, hogy van morális felelősség arra vonatkozóan, mit hagyunk szó nélkül, és mit mondunk ki. Talán még nem túl vad a helyzet, ezért reméljük, most még hatásos egy csendes megálljt mondani. Ha megjelennek a közéletben olyan események, amelyekről mostanában hallani (például: a Fradi-ügy), akkor nem lehet szó nélkül hagyni a dolgot. Ez a levél látszólag egyházi vezetőknek van adresszálva, de nem azért, mintha közvetlenül ők lennének felelősek a kialakult helyzetért, hanem inkább azért, hogy egyházvezetői mivoltjukból fakadóan az ilyesmit ők se hagyják szó nélkül. Ami a levélnek az átvilágítások kérdéskörével foglalkozó részét illeti, azzal kapcsolatban én nem gondolnám, hogy tíz évvel a rendszerváltás után a dolog jogi aktusok keretében maradéktalanul lebonyolítható. Persze vannak, akik így gondolják, és ők nem gondolnak feltétlenül rosszat, hiszen az a cél, hogy ez az ország jogállami keretek között éljen. Én mégis azt gondolom, hogy ennél azért többről van szó: ez az ügy ma már jogilag nem is bonyolítható le, sőt jogilag ki sem kényszeríthető. Meg lehet hurcolni valakit, de ez nem oldja meg ezt az akut a problémát, amely ma már egy, a társadalom szinte minden rétegére kiterjedő közbeszéd keretében látszik csak feloldhatónak. A témának a közbeszédbe való bevitelében akár jó példát is adhatnának az egyházak, hogy végre megtörjön az az évszázados magyar hagyományunk, hogy a nagy kérdések mindig szőnyeg alá kerülnek.”
Donáth László országgyűlési képviselő, evangélikus lelkész
Az egyházi vezetők az elmúlt években is úgy viselkedtek - és ebben nem túl sok elmozdulás várható a későbbiekben sem -, amilyen a gyülekezet, amilyen a nép. A magyar társadalmat és a társadalom kereszténynek nevezett részét is jelentős mértékben áthatja az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a cigánysággal kapcsolatos előítéletek, a mássággal kapcsolatos fenntartások, mindenfajta klasszikus liberális értékkel szembeni negatív vélekedés. Mivel a magyar társadalom jelentős része ezen nyomorúságoktól terhelt, ezért a magyar egyházvezetők sokkal inkább figyelnek arra, hogy milyen módon hall az ő népük, mint arra, amilyen módon az Úr kinyilatkoztatta az ő szavát. Magyarországon a nép egy sajátos szuverenitásra tett szert (ennek legkeményebb megnyilvánulása volt az 56-os forradalom), és kisebb-nagyobb körökben mindig kísérletet tett arra, hogy akár az államhatalomtól, akár az egyházi hatalomtól függetlenítse magát. A személyes felelősségre vonás egyik lehetősége lett volna, ha az a rendszerváltás idején az egyházak belső megújulása, magukra találása mentén történik meg. Erre egyetlen nagy történelmi felekezetben sem került sor. Tíz évvél később ez már idejétmúlt, ami nem jelenti azt, hogy a bűnök meg nem történtté tehetők.
Kamarás István vallásszociológus
Ahogy a református egyház vezetői az ifjabb Hegedűs-ügyben nyilatkoztak, az ad okot reményre e levél hatásával kapcsolatban. Ilyenfajta reagálásokat szeretnénk többet látni. Persze itt nem arról van szó, hogy mi levelezésbe kezdtünk a püspökeinkkel, sőt nem is üzengetni akarunk, hiszen nekünk, egyháztagoknak is - Mari nénitől Kamarás Istvánig - mindnyájunknak van ez ügyben teendőnk. A vezetőknek szociológiai értelemben tophelyzetük van, hiszen ők nagyobb befolyást tudnak gyakorolni. Ez a levél is a dialógus egy formája. Az aláírók körét, ha nézem, üdítő, hogy nem annyira monolitikus: Fejtő Ferenctől Szabó Ivánig ez elég széles kör, azt hiszem. Az átvilágításokhoz nagyon árnyaltan kellene hozzányúlni. Én hatvan- éves vagyok, sok mindent átéltem, benne voltam az illegális, féllegális mozgalmakban, és rengeteg emberi arc van előttem. Két-háromszáz klerikussal is hosszasan beszélgettem. Találkoztam olyanokkal, akiket megpróbáltak beszervezni, olyanokkal, akiket talán beszerveztek, tehát én mindig emberi sorsokban gondolkodva nézem ezt a dolgot. A rendszerváltás időpontjában nagyon jó lett volna a „múltat bevallani”. Az egyházak prominens személyei mondhatták volna, hogy „ez és ez történt, bocsánatot kérünk”.