Tihanyi Péter
Mikor elfogy a Nap a Székelykő mögül

Kelemen István, Torockó, 2001. június

„Nekünk kétszer köszönt bé a Nap” Fotó: Somorjai L.

- Pista bátyám hány éves?
- Ebben az esztendőben töltöm bé a nyolcvanat.
- Itt született?
- Itt. 
- Régen milyen volt az élet?
- Csak a munka volt. Csak abból lehetett megélni. Kimondottan kellett hogy alkalmazkodjunk, akkor nem ment az, hogy egy fiatal felvág. Be kellett illeszkedni a menetbe, úgyhogy az öregek parancsoltak, s mi teljesítettük. 
- Tisztelték egymást?
- Kimondottan. 
- Mi volt a munkája?
- Mihelyt bétöltöttem a tízet, elsősorban inasnak álltam. Mikor felszabadultam, kőművességben dolgoztam, hatvan éven át. Legtöbbjében a Kárpátokban, az alagutakban. 
- Mit csinált az alagutakban?
- Hát falaztam. 
- Abban az időben faluhelyen mi volt a szórakozásuk?
- Télidőben volt a sok dalárda, énekeltünk. Színdarabot is tanultunk. Vasárnaponként volt tánc, akkor jöttek ám a muzsikások, híres muzsikások voltak. Hát… ebből állt. 
- Szerelem, pénz?
- Mit mondjak erre? Kinek milyen volt a tehetsége. 
- A tehetsége mihez?
- Hát a finom mondásokhoz, a szívhez, a keresményhez, nahát… szóval az élethez. Nem volt rózsás a fiatalságom. Kezdődött a háború is. Mit mondjak még egyebet… higgye meg, nem volt rózsás.
- Volt boldog is?
- Hát… amennyiben. Minden esetre örvendtem. 
- Örül, hogy él, hogy megszületett?
- Hogy is mondjam… ez magától jött. Szegény fiú voltam, de mindig oda tudtam jutni azokhoz, akik elöl voltak. 
- Gyereke van?
- Van. Itt a faluban a vejem a bíró. 
- Vagyis a polgármester?
- Az. 
- Bírónak mondják?
- Bírónak. A leányom Nagyenyeden van a biztosítótársaságnál. Van két unokám is. De már kijárták böcsülettel a katonaságot is. Az egyik Magyarországon van, autószerelő, a másik Enyeden valami kamionos. Egy héten kétszer megy Szerbiába. 
- És most, nyolcvan körül, hogyan tetszik élni?
- Hát, mit mondjak, egyedül vagyok. 
- Ki mos, főz magára?
- A lányom majd minden héten, vagy kéthétben bényit egyszer hozzám, főz egy-két napra olyankor, de én is tudok valamicskét. 
- Mit?
- Paszulylevest, krumplilevest.
- És finom?
- Hát. Meg aztán csinálok túrós puliszkát, néha túrós makarónit. A sors rávitt mindenre, meg a kényszer. De errefelé jó ám a túró, meg a sajt is. A tehenek, a bivalyok, a kecskecsordák fényesek. Egy héten kétszer jön a boltba a mindennapi, elballagok érte. Pedig a kenyeret mindig a feleségem sütötte, amíg élt. Két hétig is kitartott, nem száradt az be. 
- Sokat üldögél itt a ház előtt?
- Ahogy vesszük. Hatkor kelek mindig.
- Aztán mit csinál délig?
- Majdnem semmit. Csak teszem-veszem magam. Szeretem ezeket a tyúkokat, jönnek hozzám mindig, kety-kety-kety, mikor nyílik reggel az ajtó, jönnek bé a házba.
- Már reggel, ahogy kinyitja az ajtót?
- Akkor. Aztán kergetőzünk is. 
- Eteti őket?
- Ó, hát egész nap ott van előttük a mindennapi, meg minden, ami kell. Nézzen oda, az a kendermagos most is ott ül, azért olyan távol, mert maga itt van. Aztán bemegyek a veteményesbe, meggyomlálok. Napjába kiülök vagy tízszer ide, hogy emberi szót halljak. Ott benn néha úgy vagyok, mint egy félkegyelmű. 
- Most a tyúkok lettek a társai?
- Olyanformán.
- Szokott beszélgetni is velük?
- Há’ miket kérdez… avval nem lehet. 
- Hiányzik a felesége? 
(Hosszú csend, én sem szólok, egy-két perc is eltelik, mire választ kapok.)
- Májmirigygyulladás. Gyorsan jött. Bétettük a kórházba, megoperálták, de mondták, nincs mire várni, vigyük. Úgyhogy hazahoztuk. Tíz nap múlva meghalt. Azóta csak vagyok, tengek-lengek, de minek, nem tudom, nincs sok teteje.
- Csak nem a halálra készül?
- Arra nem kell készülni, mert az eljön. Mikor a háborúba vótam, s mikor kikerültem ide, Torda környékére, ötszáznégyen voltunk, és mikor aztán Torda elesett, tizennyolcan jöttünk ki élve a lábunkon. Most élsz, öt perc múlva nem élsz. Elkezdett a társam egy mondatot, de a végit már nem mondta, mert meghalt. Álltukban és csendben, úgy haltak mellőlem. Megedződtem. Ahogy a nóta mondja: „Ma még gyöngy az élet, holnap sötét álom.”
- És mit gondol, mi van az álomban vagy az álom után?
- Ott már semmi. Amikor meghal, mindennek vége, tovább sehol semmi.
- Megeszik majd a kukacok?
- Itt nincs efféle. Itt egy pincébe teszik bé, úgy, hogy ott kukacok nem járnak. 
- Most megy le a Nap, nézze, milyen gyönyörű.
- Tudja, hogy itt ősszel meg tavasszal kétszer jön fel a Nap. A Székelykő miatt. Fölébe jön fel, megsüti a falut, az aklot, akkor oszt bebújik a hegy megé, s a hegy tetőjén még egyszer feljön. Kétszer köszön bé nekünk, de csak, mondom, ősszel meg tavaszszal, hogy mér’, nem tudom. 
- Kétszer is megy le?
- Nem… azt nem, csak egyszer.
- Szeret itt élni?
- Mit mondjak, nincs más kitérés. 
- Mi az, hogy kitérés?
- Hát lehetőség. Az egyik unokám, mikor még kicsi volt, és jött Magyarországról, kérdeztem, te mi vagy kisfiam, székely vagy magyar? Nem tudott rá feleletet. De megtanítottam én őtet. Összevágta magát, mondta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar dalt dalolt a dajka felettem, magyarul tanított imádkozni anyám, ahol most ez a rablócsorda jár.” 
(Hangja elcsuklik, de aztán folytatja.)
Ezt meghallotta olyan is, akinek nem kellett vón meghallani, de elsimult, nem lett baj belőle. Nekem Magyarországon az esett rosszul, hogy mikor visszavonultunk innét Erdélyből, aztán magyar területre értünk, egyebet sem hallottam, mint k… székely, eladtad a hazádat. Pedig mi védtük meg az utolsó csepp vérünkig ezt a vidéket. Tordára kétszer jöttek be az oroszok. Torda előtt pesti ezred volt, a Mária Terézia első honvéd gyalogezred, ők megadták magukat, és mi meg ezek az erdélyiek tartottunk ki a végsőkig. Mondom, tizennyolcan maradtunk lábon az ötszáznégyből. És akkor azt mondják, k… székely, eladtad a hazádat. 
- Mikor járt Magyarországon?
- Nem voltam a háború óta, pedig mehettem volna, mert a vasútnál, ahol akkor dolgoztam, olyan beosztásban voltam, hogy a vasúti jegy nálam volt. Adtam másoknak, mentek haza boldogan. De én nem mentem, mert nekem ez olyan nagy fájdalom volt.

Kelemen István. „Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar dalt dalolt a dajka felettem” Fotó: Wiesler Edina

- Mire gondol, mikor ezeket a gyönyörű hegyeket nézi?
- A hegyekkel én nyakig vagyok. Egész életemben hegyek között dolgoztam, én a Máramarostól körbe az összes szorosig jobban ismerem az átjárókat, mint a térképészek. Ilyformán mondom, a hegyek nekem nem jelentenek semmit, viszont a síkság sem.
- Hogyan telnek az estéi?
- Nézem a televíziót.
- Melyiket?
- Annyi van mit nézni, van a Duna is, a kettős program is, a szatellit is. Leginkább este románul meghallgatom a híreket fél héttől hétig, akkor átviszem a Dunára, meghallgatom ott is, mert az pont utána jön héttől fél nyolcig. Mikor meg kezdődik a gyerekmese, akkor átviszem máshová. 
- Jól alszik éjjel?
- Azt tudok, egyebet sincs mit csinálni. 
- Egészsége?
- Hál’ Istennek, nem panaszkodom. Csak mikor a Funárt meglátom, kiszalad a szívem. 
- Nem tetszik?
- Hát hogyan tetszedjék egy ilyen gazember. Ő tulajdonképpen Temes megyei, nagyszentmiklósi, a nagyapja cigány volt, Köteles volt a neve, de átváltoztatta Funárra, és most akkora ember, hogy párja nincs. Megmondom miért, mit tesz. A magyaroktól elvesz mindent, és a románnak adja, ezért kézben tartják, vigyáznak rá, mint egy hímes tojásra. 
- Mi van a lábán, bocskor?
- Ez gumicsizma vót valamikor, de levágtam, mert a bütyök… így ebben nyugodtan van a lábam, pedig lábbelim annyi van, hogy én már biztos nem fogom őket elviselni.
(Egyszer csak az utca végén egy ember dobolni kezd, majd mondja: „Árpa van eladó a főtéren, ötvenezer lejért, árpa van eladó a főtéren…”. Dobol, mondja és továbbmegy.)
- Itt még van ilyesmi?
- Ez még régből maradt, de jó, hogy maradt. Ami újdonság van a faluban, vagy ha áru jön vagy rendelet, vagy tán ha gyűlés, ez a Tamás kidobolja. Éjjeliőr ő, mi fizetjük, és ez a szolgálatához tartozik. Hát megjött az árpa, az jó. Itt a hegyek között a földművelés nem éri a széle hosszát. 
- Ezzel mit akar mondani?
- Azt, hogyha itt belétesz a földbe száz lejt, kivesz belőle ötvenet, kész ráfizetés. Csak az embernek megvan, és akkor meg csinálni kell. 
- Mikor hagyta abba a kőművesmunkát?
- Nyugdíjba vagyok nyolcvankettőtől, de utána is dolgoztam egy darabig, úgy mondják, privát vállalkozónál. Ő román volt és nagyon tisztességes. Megegyeztünk, hogy ennyit fizet, és annyit fizetett. Most már nem dolgozom, de nem is tudnék. 
- Miből él?
- Nyugdíj nekem van háromféle. Van a munka után, van a hadviselés után, és a feleségem kollektív téesztag volt, az ő nyugdíjának is örököltem a felét, úgyhogy ilyformán megvagyok. 
- Maga unitárius?
- Igen, itt majd’ mindenki az. Aztán hallja, megtisztelhetem egy kupicával? Még régebben főztem, annyi pálinkám van, hogy megferedhetek benne. Sok a körte a kert végibe.
(Bemegy a házba, kihoz a lócához két stampedlis poharat meg egy üveg pálinkát. Tölt. Koccintunk.)
- Hát áldja meg a Jóisten.
- Magát is, Pista bátyám.
- Aztán mikor hazamegy, csókolja meg a földet. Helyettem is.