Hazánk 1897. esztendejében a kereskedelemügyi miniszter - ő hozzá tartozott a közlekedés - kijelentette, hogy „a benzin- és petróleummotorok általánosan elismert veszélytelenségüknél fogva hatósági felügyelet és ellenőrzés tárgyát nem képezik”. A sofőrök tudásával alig vagy egyáltalán nem törődtek, bárkinek megengedték a vezetést bejelentési kötelezettség nélkül. Akkoriban mindenki ismerősei révén,esetleg autodidakta módon sajátította el a vezetés tudományát.
A legelterjedtebb gyakorlat szerint az autókereskedők vevőjüket felültették a „bakra” és megmutatták, hogy a különféle karok, pedálok és kapcsolók mire valók. Majd kihajtottak a forgalomba, és rövid gyakorlás után magára hagyták az újdonsült vezetőt: menjen, ahogy tud… Rudnay Béla Budapest főkapitánya 1901-ben elérkezettnek látta az időt a motoros közúti járművek közlekedésének szabályozására. Az első vizsgát június 14-én ünnepélyes keretek között tartották a Városliget szélén, a Dózsa György úti Velodrom garázsban. A kapitányság kiküldötte köszöntötte a résztvevőket, majd megszólalt a cigányzenekar, és kezdetét vette a sofőr- és műszaki vizsga. A jelölt - miután elméletből és műszaki ismeretekből kikérdezték - bekurblizta a motort, kipróbálta a dudát és lassan elindult. A vizsgáztató kívánságára jobbra-balra kanyarodott, majd tolatott és időnként megállt. Komolyabb orvosi vizsgálatot nem írtak elő, elég volt, ha valaki külsőleg egészségesnek látszott. A rövid, néhány percig tartó vizsga után a kifogástalan járművek egy római és arab számokból álló rendszámtáblát kaptak. A 13-as táblát nem adták ki, nehogy szerencsétlenül járjon gazdája. Mivel a Rudnay-féle rendelkezés csak Budapest területén volt hatályos, az a fura helyzet állt elő, hogy bárki keresztül-kasul autókázhatott az országban jogosítvány és forgalmi engedély nélkül. Ha valakinek mégis a fővárosba vezetett az útja, a vámhatárnál felült mellé egy rendőr, bekísérte a Mosonyi utcai rendőrkaszárnyába, ott megnézték a járművét, levizsgáztatták és kapott egy rendszámtáblát. A századforduló táján az országban még nem volt egységes autós rendelet, minden megyeszékhely önálló szabályokat alkotott. Az egri városatyák például kimondták, hogy „a város területén az automobilon és motoros járműveken való czéltalan futkározás tilos”. Azt, hogy ki a rossz vezető, 1907-ben így határozták meg: „akinek keze alatt sír a rábízott gép, fogát vicsorítja az áttétel, nyikorog a fék, és keservében megpukkad a gumiabroncs”. Már akkoriban tudták, hogy az izgága, erőszakos ember éppen annyira veszélyes a közlekedésben, mint a lassú, melankolikus hajlamú. 1910-ben a belügyminiszter az ország területét 15 gépjármű kerületre osztotta, így a rendszám alapján beazonosítható volt az autó. Ez időtől kezdve van Magyarországon gépjármű statisztika, 1910-ben, 1047 rendszámtáblát adtak ki. 1912 márciusában létrejött az első állami sofőriskola, ahol a hivatásos tanulóknak kötelező volt 441(!) óra műhelygyakorlatot végezni, mivel úgy tartották helyesnek, hogy a kocsit az javítsa, aki vezeti. A forgalmi szabályokat viszonylag könnyen elsajátították a tanulók, hiszen az csupán az indulás, a kanyarodás és nyitott autóban, a megállást jelző karjelzésekre szorítkozott. Az akkor létező mindössze négy közúti jelzőtábla jelentésének elsajátítása se okozott nagyobb szellemi megterhelést. Ekkoriban kezdett alábbhagyni a korábban tapasztalható autóellenesség, bár még mindig sokan voltak, akik fenntartással figyelték terjedését. Ez utóbbiak közé tartozott Ferenc József császár is, aki miután életében először ült autóban, tízperces kocsikázás után nagy megkönnyebbüléssel kiszállt és kijelentette: „Az automobil alkalmas az emberek idegességének növelésére.” (K. S.)