Szakonyi Károly
Gelléri, Szerb, Radnóti

Kis borbélyműhely az átjáróház udvarán. Homályos, bolthajtásos helyiség a régi épület földszintjén. Alig lehet észrevenni. Talán csak a törzsvendégek tudják, hol bújik meg, csak ők ismerik a mestert, aki reggelente leveszi a lakatot a vaspántról, kitárja a spalettákat, fellocsolja a poros padlót, kiseper, tiszta kendőt rak a tükör mellé, újságot csíptet a régimódi nádkeretbe, s mikor mindezzel végez, szagos vizet fecskendez szét az áporodott levegőbe.

Lámpafényes utca Óbudán. Gelléri Andor Endre is jól ismerte Fotó: Somorjai László

De most magam is látom, ég a villany, a mester háttal áll, fehér köpenye rég nem látott keményítőt, de a patyolatfehér nem is illenék ebbe a környezetbe. Inkább valók ide foltozott, agyonmosottságuk ellenére is sárguló leplek és törülközők. Miként a tükrök foncsora is hámlik, az ódivatú forgószékek is nyikorognak.
Ugrásnyira a sarkon modern fodrászüzlet. Sőt, szalon! Vagy mi több: stúdió! Hajvágóstúdió! De ez a kis műhely mégis betérőkre vár itt, a vén ház udvarán. 
Himbálódzó réztányérok jutnak eszembe - a hajdani borbélyüzletek céhjelvényei. Az olajjal felkent padlók, a fényes tükrök, az ollócsattogás a fülem mögött, a nullásgép siklása a tarkómon. A szeszek, brillantinok illata. A hajkefe sörtéi. És a bőrpárnás székek.
A nosztalgikus emlékek ellenére nyomasztó érzés száll meg, amint elsietek a bolt előtt, s bekukkantok az ajtaján. Aztán sejteni kezdem, miért. Előbb csak egy név jut eszembe: Georgi. Még nem tudom, honnan bukkan fel az emlékezetemben, de: Georgi - hajtogatom magamban, és csak sokára döbbenek rá, hogy hiszen ez egy novella!
Georgi, a kis borbély!
Otthon fellapozom Gelléri Andor Endre kötetét, megtalálom benne a novellát. Néhány oldalnyi kis írás az egész, de micsoda néhány oldal! Lenyűgöz megint, bámulom újra a súlyos, fájdalmas szavakat, a mondatokat. A novella légkörét. A kis borbélyműhelyben lappang a fény. Lappang! Ahogy abban az átjáróházi műhelyben is. Lappang a fény! És ott van ebben a lappangó fényben a szerencsétlen, iszákos borbély. Gyűlöli az életét, körülötte téblábol megvakult felesége, a hajdani kacér, aki megcsalta. Georgi mindig is csak nyugalmat kívánt, de hogyan, amikor egész élete romlás. Ezt nyögi, sóhajtja abban a koszos kis műhelyben boldogtalanul: Romlás… romlás… Kétségbeesésében a borotváját feni, ölni készül. Megölni a vak asszonyt, aki megcsúfolta. De nem képes megtenni, csak megbünteti, csak bezárja, hiába sír, könyörög az a régi bűne feloldozását kérve. Hiába.
Mekkora erővel megírt novella! A Nyugat közölte 1937-ben. Ahogy lapozok, a könyv végén ott egy másik borbélyos történet, a Keserű fény. Szorongással, halállal teli történet. A borbélyszékben, a gyenge lámpával megvilágított butikban a férfi, miközben a különös borbély beretválja, a halállal álmodik, de az üzletből kiszabadulva az élet utáni vágy szállja meg: … s fel is kiáltottam: - Élni! - S úgy éreztem, hogy ez az igazi hang az én igazi vágyam, mind az idők végtelenéig, mindörökké és mindenekfölött. 
Ez már a hagyatékból került elő. Negyvennégyben írhatta, a megaláztatások idején. Gellérit, a munkaszolgálatost a halálba hajszolták, de Gelléri Andor Endre, az író él.
Él?
Az író él, ha olvassák. De olvassák-e? Ismerik-e? Egy magyar Dosztojevszkij pusztult el az őrület korszakában. Hol vannak a könyvei? Hol ez a csodálatos írói világ?
Emlékszem, mikor ismertem meg a műveit.
Május volt, langymeleg május, a gimnáziumi osztály ablakai tárva, a Hársfa utcából csalogató tavaszi szellő áradt be, de mégsem vártam nyugtalanul az óra végét, mert lekötötte figyelmemet Z. tanár úr. Egy novellát olvastatott el velünk, arról beszéltünk. Z. tanár úrnak nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy megszerettesse azt, amit tanított.
Állástalan fiatalemberről szólt a történet, akit alkalmi munkára fogadnak fel a szállítók. Szinte láttam azt a verőfényben úszó parkot, ami mellett megállt a nagy trappban érkező stráfkocsi, még a kerekek vasalásának zörgését-csattogását is hallani véltem. És láttam azt a termetes fickót, aki a kocsi platójáról odakiáltott az őgyelgőknek, jöjjön, aki pénzt akar keresni, jöjjenek csak, hadd válasszon közülük az izmosabbjából. A mi fiatalemberünk szerencsés, felugorhat a medveforma hórukkosok közé. Aztán az a zavar, amit kiáll, míg méregetik őt, az igazándiból nem közéjük valót. De meg kell élni, jó volna megfelelni és tartozni valahová, hát keményen helytáll a reá váró küzdelemben. Többmázsás páncélszekrényt kell feljuttatni egy gazdag emberhez az elegáns bérház emeletére. Ömlik a verejték, feszülnek az izmok, fröcsög a szitok, de végül győzi ő is a többiekkel együtt. S mivel győzte, velük is marad, új társaival, a vaskos legényekkel. Törzshelyükön, a kiskocsmában pihenik ki a meló fáradalmait, ott várják a következő fuvart, ejtőzve, hűs fröccsök mellett. Befogadták. És most boldog. Kezében a fröccsös korsóval megitatja az ócska vödörből a fuvaroslovat, a nagy sörényű muraközit. Süt a nap, a simára koptatott bazaltkockák visszaverik az úttestről a fényt, a fiatalember, jóleső fáradtsággal az izmaiban, ott áll a kocsirúd mellett, és iszik a lóval együtt.
Ezek a novella záró szavai: „Iszom a lóval együtt.”
Ekkor találkoztam először Gellérivel, A szállítóknál című novellája révén. Ezerkilencszáznegyvenhatban, azon a májusi délelőttön. Talán éppen annak a napnak az évfordulóján, mely napon, esztendővel azelőtt, Hörschingenben, egy amerikai katonai kórházban flekktífuszban meghalt. 
Akkor még nem ismertem teljesen sorsának alakulását. Csak később, amikor más elbeszéléseit is olvastam, majd évek múltán az önéletrajzi regényét, meg a róla szóló írásokat, akkor tudtam meg, miért is volt annyira ismerős nekem, a novelláiból áradó hangulatok miért is fogtak meg igazán. A harmincas évek közepén mi is Óbudán éltünk, akárcsak ő. Apámnak vendéglője volt a Vörösvári úton, egy öreg, földszintes házban, amolyan kisvendéglő, piros salakkal felhintett, muskátlis kerthelyiséggel, ahová a közeli téglagyárból be-betértek a munkások. 
És olykor a fuvarosok is. Megálltak a stráfszekereikkel az üzlet előtt, zabos tarisznyát akasztottak lovaik nyakába, ők meg jéghideg hosszúlépést kortyolgattak, hűsölve a nyári napokon. Azon az emlékezetes magyarórán ezek a képek vetültek elém Gelléri novellája olvastán. Hiszen ő is óbudai volt, a nagyszülei kantinosok voltak az Újlaki tégla- és mészégetőtelepen, a Bécsi úton. Ismerte az óbudai viskókat, az oleanderes udvarokat, a Hármashatár-hegy lankáit, a kiskocsmákat, a tangóharmonikás vasárnap délutánokat, igaz, jó két évtizeddel korábban, mint én, de hát annak idején lassan változott a világ az olyan városrészekben, mint Óbuda. 
Máshol, másfelé persze annál gyorsabban, míg aztán egyszer csak a feje tetejére állt minden. A világ megbolondult, és az író, akit Mikes Lajos szerkesztő úr vett pártfogásba Az Est-lapoknál, akit Móricz Zsigmond pártolt és dicsért tündéri realistának, akit Füst Milán vagy Szabó Lőrinc lelkesen fogadott, akinek első kötetét a Nyugat adta ki Németh László ajánlására, s aki elnyerte a Baumgarten-díjat, és már csak ezért is méltán érezhette magát megbecsültnek, s mint fiatal író, sikeresnek is, 1940-től kezdve döbbenten érzékelhette, hogy noha írónak elsőrendű, állampolgárként nem számíthat tiszteletre. Sőt, inkább megvetésre, mert fajtáját alsórendűnek ítélte az eszeveszett kor. Behívták munkaszolgálatra, származása miatt nem lehetett a nemzet katonája. De a tollat nem tudták kiütni a kezéből. Írt a keserves körülmények között is. Még megjelent egy elbeszéléskötete, a Villám és esti fény, és az utolsó pillanatban be tudta fejezni önéletrajzi regényét, az Egy önérzet történetét.
1944 nyarán!
Micsoda lelkierő kellett hozzá! Remekművet alkotni a halál torkában. A leselkedő gyilkosok között. Mindig is csodáltam ezt az erőfeszítést, hitet az irodalomban, a leírt szóban, a tökéletesség iránti vágyat, az ihlet fellobbanását az infernális állapotokban. Szerb Antal összeállítja a Száz vers című antológiát, a világirodalom klasszikus költőinek remekléseit, amikor már német csizmák döngenek magyar földön, s nyilas pribékek vadásznak rá, akárcsak költőtársára, Radnóti Miklósra. El is viszik mindkettőjüket annyi más sorstársukkal együtt. Radnóti, az újkori irodalmunk zsenije munkaszolgálatosként kerül az erőltetett menetbe, de megalázottan, agyonhajszoltan, kifosztottan, a halál peremén, pribékjeitől űzetve verseket ír, és micsoda gyönyörűséges verseket!… Mekkora szent hit ez a jövőben! Hogy bár pokollá vált az élet, hogy bár a test a hóhérok prédája lesz, a szellem túlél minden borzalmat, aljasságot, kínszenvedést, pusztulást.
Felfoghatjuk-e, milyen az, ha a barakkok tetves deszkapriccsén, lövészárkok ásása közben, internálótáborok szögesdrótjai mögött, erőltetett menetben vonszolódva, fegyveres őröktől körülfogva teremtődik vers?
Még negyvenkettőben írja Radnóti: Behívtak. Abbamarad a La Fontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá…
Aztán az utolsó napokban, az utolsókban, betegen, kimerülten, puskacsőtől taszigáltan ezek a pontos, tökéletes sorok:
Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. - / Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.
Kilenc nap múlva, a Győr melletti Abda határában, a maga ásta sírba lőtték azok, akikért, többek között, élt és alkotott.
Gellérit negyvennégyben vitték el századával - a munkaszolgálatosokkal, aztán a mauthauseni koncentrációs tábor következett, majd a gunskircheni. Fiatal feleségét, lányát féltette, akiket otthon hagyott, viszsza akart jutni hozzájuk, élni akart, hogy megírhassa a művet. A művet, amire már nem jutott idő. Megérte ugyan a felszabadulást, amerikaiak találtak rá, de már nagyon beteg volt. Május közepén, a béke első napjaiban flekktífusz végzett erőtlen testével.
Szerb Antalt is agyonverték a nyugati határszélen negyvenötben.
Egy esztendővel azelőtt a Száz vers előszavában azt írta:
Kedves olvasó, légy régimódi, szerezd be a kapcsos albumot, és írd bele a legszebb verseket, amelyekkel utadon találkozol… Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben… Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg. Legalább is így hisszük néhányan…
Mekkora hit a barbarizmus közepette!
De enélkül már rég nem lenne világ a világ.
Most tavasz van, derűs évszak. Nekem mégis eszembe jutottak ők. Vagy talán éppen ezért. A tavasz miatt. A világ minden nyomorúsága ellenére az emberi értelembe vetett, bár megcsúfolt hitük miatt.