Tihanyi Péter
Küzdöttek és győztek

- mondja a tizenhat éves Bánhegyi Istvánról bámulatos gyógyulása után kezelőorvosa

„Még azon a nyáron egyéniben ismét ötödik lettem” Fotó: Vörös Szilárd

- Hogyan lettél beteg, mik voltak az első tünetek, egyáltalán mi történt veled két évvel ezelőtt, karácsonykor?
- A BVSC versenyzője voltam, és a verseny napján, december 25-én már végig fáztam a medencében, otthon meg azt vettem észre, hogy állandóan a radiátor körül állok. Egyszer csak 40 fokra szökött a lázam. Másnap elkezdtem hányni, és a láz is maradt, sehogy sem akart lemenni. Apámék felhívták az ügyeletes orvost (karácsony volt), aki azt mondta, nem jön ki, biztos influenzás vagyok, bújjak ágyba, és szedjem ezt és ezt a gyógyszert. Eltelt még egy nap, a lázam felment 41 fokra. 
Bánhegyi Sándor, az apa: 
- Akkor már nem nyugodtam addig, míg ki nem hívtam egy gyerekorvost. Ahogy ránézett Istvánra, azonnal bevitette a Szent László Kórházba. Csak annyit mondott, hogy nagy baj van.
István: 
- Akkor már az egyik szemhéjam nem működött, valahogy lejjebb volt. 
- Mitől volt lejjebb?
Györgyike, az édesanya:
- Az agyban a mozgatóideg már nem működött. 
István:
- Még eszméletemnél voltam, de már csak szédelegtem. Arra emlékszem, kórházon belül is házi mentőben vittek valahova, meg arra, hogy liftben ülök, és hogy eszméletlen szúrásszerű fájdalmat érzek a gerincemben.
Anya:
- A gyerek a kórházba érve már mozogni sem tudott, hirtelen pánik tört ki, mert az első órákban nem tudták, mi lehet. Azonnal infúziót kötöttek be neki, de az se javított semmit, a láza 41 fok volt. A gyermekintenzíven az ügyeletes, Krivácsi doktor nagyon súlyos agyhártyagyulladást diagnosztizált. Csak álltam, mint akit letaglóztak. Én az egészségügyben dolgozom (laborban), tudtam, mit mond az orvos, tudtam, hogy István életveszélyben van, a férjem nem tudta. Azt mondta a doktor úr, azonnal ki kell deríteni, hogy vírus vagy baktérium okozta-e. Ott nem volt CT, rohammentő, irány a Heim Pál Kórház. De már a mentőben mondták az orvosok, hogy ők nem várnak a vizsgálati eredményre, azonnal mindkét fajta gyógyszert beadják, nehogy kifussanak az időből. 
- Ez azt jelenti, nehogy meghaljon?
Anya:
- Azt. Már ott a mentőben összeomlott a gyerek vérkeringése is. Hajnalra kiderült, valóban agyhártyagyulladás, amit valószínűleg egy letokosodott homloküreg-gyulladás okozott. A baktérium betört az agyhártyába, a csonton átfúrva elérte magát az agyvelőt is. A versenysport révén István annyira edzett volt, hogy ennek előtte nem voltak tünetei. A baktérium bekerült a vérébe is, és kezdte az összes szervét elérni. A láza már 41 fok volt, és csillapíthatatlanná vált. Estére lélegeztetőgépre tették. 
Apa:
- Az orvosok fantasztikusak voltak, mindent megtettek, amit csak lehetett. Úgy gyógyították, mintha a saját gyerekük lenne. Mégis egy pont után az egész orvos-team ott állt széttárt karokkal. Mintha már nem az ő hatalmukban lenne a gyógyulás vagy a halál. A gyógyszerszint olyan magasan volt, hogy ha tovább emelték volna, azzal ölik meg. A baktérium megtámadta a vesét, katétert kellett betenni, a gyomrot csak infúzióval tudták táplálni. Bal oldala lebénult, az orvosok szerint véglegesen. A főorvosnő fogalmazta meg először, hogy bár ő nem hisz egyáltalán, de most már Istenen múlik, hogy megmarad-e, vagy sem. 
- Reális lehetőségként várták a halált?
Apa:
- Soha nem várják azon az osztályon, elképesztően emberséges hozzáállást láttunk a részükről. De annyit azért mondtak, talán jobb lenne, ha soha nem térne magához. 
- Ez az az elképesztően emberséges hozzáállás?
Anya:
- Elmondták részletesen, hogy a tudomány mai állása szerint az agysejtek nem regenerálódnak. Mutatták a CT-felvételt az agyáról, láttuk a megtámadott részt, és próbáltak felkészíteni bennünket, hogy ha valamilyen különleges véletlen folytán mégis életre kelne, készüljünk fel arra, hogy egy teljesen nyomorék gyereket vihetünk haza. 
- Hogyhogy nem szedték ki valahogy a homlokából azt a gennyet, ami mindezt okozta? 
Apa:
- Akarták az első naptól fogva a műtétet, mindig azt várták, hogy hátha jobb állapotban lesz, mert így, azt mondták, ott hal meg a műtőasztalon. Aztán december 31-én reggel azt mondták: lesz, ami lesz, megműtik, nincs mit veszteni. Ha túléli, van egy kis százalék, hogy életben marad, amúgy viszont semmi. Addig is imádkoztunk keményen az életéért, de most aztán gőzerőre kapcsoltunk. 
- Mit jelent a gőzerő?
Anya:
- Férjem szólt minden barátjának, jó ismerősének, hogy imádkozzanak, meg aki úgy gondolja, böjtöljön is a gyerekért. Szóltunk Szekeres lelkész úrnak is, és a feleségének, Gittának, akik annyira szolgálatkészek és kedvesek voltak, hogy volt, amikor még éjjel is bejöttek velünk a kórházba, sokszor hajnalban hívtuk őket. A műtétet egy idősebb fül-orr-gégész végezte, azt mondta, harminc éve operál, de ennyi gennyet emberi homlokból még nem szedett ki.
Apa:
- A műtét utáni délután ott ültem az ágya mellett, és a Bibliából hangosan olvastam fel neki igéket.
- De hát ő eszméletlen volt, nem?
- De igen, gépre volt kapcsolva, úgy tudták csak lélegeztetni, kómában volt. De akkor is beszéltem hozzá, hittem, hogy ha nem is a fülével, de valahogyan veszi az adást. 
- Miket mondott neki?
- Hogy meg fogsz gyógyulni, mondtam neki hangosan, hogy kik üdvözlik, és kik várják vissza az iskolába, az uszodába, felsoroltam neki név szerint. Elmondtam, hogy mennyire szereti őt mindenki, hogy Isten is szereti őt, és hogy legyen erős, ne adja föl. Mondtam neki, fogunk mi még együtt játszani és kirándulni. Ahogy így már hosszú percek óta beszéltem neki, egyszer csak látom, hogy a gépek kijelzői felgyorsulnak, tehát felgyorsult a pulzusa. Én még emberből ennyi vezetéket nem láttam kijönni, mint Istvánból, és ezek mind-mind egy-egy géphez vezettek. Mutatták a vérnyomást, a szívverést, a szárazságot, mindent. Tehát amikor beszéltem hozzá, jobban, gyorsabban vert a szíve, de az enyém is. Tettem egy próbát, négy-öt percig csak csendben ültem, egy szót se szóltam, a vérnyomás kijelzője alábbhagyott, lecsendesedett. Aztán megint beszéltem hozzá, és megint felgyorsult a gép. Most aztán fehéren-feketén kiderült számomra, hiába fekszik eszméletlenül, a szelleme veszi az adást. 
- Ezekben a napokban hogyan gondolkoztak Istvánról? Elképzelték, hogy esetleg nélküle fognak tovább élni? Gondoltak arra, hogy meghal és eltemetik, vagy hogy béna, nyomorék kisfiuk lesz?
Apa:
- Én egy pillanatra sem tudtam elképzelni, egyszerűen nem tudtam. Éreztem, tudtam, láttam a tragédiát, hisz benne voltam én is, sőt az orvosok is őszinték voltak, de egy pillanatra sem tudtam Istvánra mint egy leendő halottra gondolni, de arra sem, hogy tolószékben kapom vissza. 
Anya:
- Nálam ez nem volt annyira egyértelmű. A szívem, mint minden anya szíve, azt mondta, meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni a fiad. De az agyam néha azt mondta, ez lehetetlen, Györgyi, ne áltasd magad, te is kórházban dolgozol, tudod, hogy nincs esély az életben maradáshoz, ne legyél vak, készülj fel. 
- Hogyan tudtad legyőzni - meggyőzni - az értelmedet ennek az ellenkezőjéről? Egyáltalán meg lehet győzni?
- Sokszor, mielőtt bementünk a kórházba, és én éppen reményvesztett voltam, a férjem a Bibliából kiírt egy papírra gyógyulásra buzdító igéket, és rajzszöggel kitűzte őket a nappali falára. Hangosan elmondatta velem. Fogta a kezem, odavitt és sírva, hangosan addig mondtam vele együtt, amíg el nem kezdtem hinni is. Aztán gyorsan kocsiba ültünk, rohanás a kórházba. Ott már én is erős hittel tudtam beszélni Istvánhoz, meg az orvosokhoz is. 
- Mikor kezdett jobbra fordulni a helyzet? Illetve meddig tartott ez az élet-halál közti állapot?
Apa:
- A következő istentisztelet végén odamentem a gyülekezet vezetőjéhez, elmondtam, hogy Istvánnal mi van, és kértem, imádkozzon a magammal vitt zsebkendő fölött, áldja meg, hogy én másnap ezt bevihessem a kórházba. Másnap reggel egyedül mentem be, és rátettem ezt a zsebkendőt István fejére, délre beindult a spontán légzése, olyannyira, hogy próbaképpen levették a gépről is. Aztán rátettem a csípőjére, és nem hittem a fülemnek, mikor pár óra múlva az orvosok lelkendezve beszélték egymást közt: „Mintha beindulni látszana István veseműködése.” Estére kikerült a katéter is. Annyira boldog voltam, még éjjel is ott voltam, haza se mentem. A zsebkendőt most a gyomrára tettem, és úgy imádkoztam. Másnap beindult a bél- és a gyomorműködése. Kezdtek javulni a laboreredmények is. Az orvosok csak álltak, és nem hittek a szemüknek. Gyakorlatilag pár napon belül az egész testében elkezdődött a betegség levonulása. A genny okozta általános vérmérgezés is javulni kezdett, mert a vérkép feljavult. Január 7-én délben István kinyitotta a szemét, elkezdett látni és hallani. Az imáinkra 8-án már ő mondta ki a halk kis áment. Ezután elkezdték az ideggyógyászok tesztelni. Tehát kérdezgetni mindenről, kíváncsiak voltak, mennyire károsult az értelme. Azt mondták, ez hihetetlen, mert semennyire. Még egyszer letesztelték más kérdésekkel, ugyanez volt az eredmény. Másnap jött egy szakorvos, aki a fizikai károsodást vizsgálta. Félrehívott minket az ágytól és azt mondta, tudja, hogy agyilag teljesen rendben van a fiú, ez óriási dolog, és az is, hogy életben van, de készüljünk föl arra, hogy a bal oldala teljesen béna marad. Az orvostudományban nincsenek csodák.
Anya:
- Erre azt mondja neki a férjem - jópofa volt -, doktor úr, én mindezt elhiszem és megértem, és nagyra tartom, amit maga tud, de én akkor is arra készülök, hogy István ugyanolyan egészséges lesz, mint volt. Erre azt mondja a doktor, apuka, higgye el, a fiú nem fog tudni többet vízbe menni, készüljön föl rá, örüljön, hogy él. Erre azt válaszolja neki a férjem, doktor úr, a fiam sikeresebb úszó lesz a betegsége után, mint amilyen volt előtte. Ha Isten idáig megtartotta, akkor föl is fogja őt építeni, én erre készülök, tudja. 
- Az orvos mit válaszolt?
Apa:
- Rendes, kedves ember volt, nem akart ő rosszat nekünk, de az arca ösztönösen olyan lett, mint amikor egy anya a nagyon buta gyerekére néz, majd azt mondta mosolyogva, na persze, persze, apuka, szép dolog a hit, de az orvostudomány, az komoly dolog. 
Anya:
- Visszamentünk István ágyához - ezt az előszobában mondta az orvos, mert István akkor már hallott - a férjem állt jobb oldalon, én meg a balon.
Apa:
- Elkezdtem neki mondani, hogy meg fogsz gyógyulni, hidd el, de van egy probléma, a doktor úr azt mondta, hogy nem mozog a bal oldalad. De ha te akarod, fogod tudni mozgatni azt is. Egyébként mozdítsd meg a lábadat!
Anya:
- Képzelje el, megmozdította.
Apa: 
- Mondom neki, mozdítsd újra, Istvánkám, mozdítsd. 
Anya:
- Akkor megmozdította újra, még bátrabban. Erre kirohantam az orvoshoz. Jöjjön, doktor úr, István mozgatja a bal lábát. Azt mondta, az lehetetlen, az csak valamilyen reflexmozgás lehet, az lehetetlen. De azért odajött velem az ágyhoz.
Apa:
- Erre az orvos felkiáltott, ez tényleg mozog, és nem reflexből. Mondom, tudod mit, István, mozdítsd meg a kezedet is. Csak álltunk kocsányon lógó szemekkel.
Anya:
- És akkor nem mozdította meg. Percekig álltunk néma csöndben. Egy örökkévalóságnak tűnt. Erre a doki azt mondta, de még mindig feldúltan, ne akarjanak mindent, majd megmozdítja egy év múlva. És ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban a fiam megmozdította a kezét is. Az orvos ugyanúgy sírt örömében, ahogy mi is. István még aznap leesett az ágyról, annyit ficegett rajta.
István:
- Január végén jöttem ki a kórházból, és március elsején ugrottam először a vízbe. Még azon a nyáron egyéniben ismét ötödik lettem, fél év múlva meg Németországban száz pillangón harmadik. Ez volt életem addigi legjobb eredménye. Most a Fradiban úszok.

Dr. Krivácsi Péter, István kezelőorvosa az intenzív osztályról
- Bánhegyi István pontos betegsége érdekelne.
- Pisti szepszist kapott, magyarul vérmérgezést. Volt egy krónikus homloküreg-gyulladása, ami elérte az agyhártyát, majd az agyvelőt is. Onnan tört ez a baktérium a vérbe, és aztán minden szervben megtapadt. Ezt mi úgy hívjuk, sok szervi elégtelenség. 
- Ez akár napok alatt halált okozhat?
- Nem napok: órák, percek alatt is ölhet. 
- Mitől függ, hogy ki hal meg, és ki marad életben?
- Tény és való, mi sem tudjuk ezt részleteiben. Pistike gyógyulása nekünk is hatalmas sikerélmény volt. 
- A szülők a gyógyulást Isten akaratának és imájuk erejének tudják be.
- Nézze, én nem vagyok hívő, a csodákat nehezen tudom magyarázni. Előfordul néha, hogy imádkoznak a gyerekekért, de ilyen állhatatosan és bátran küzdeni az életért még senkit nem láttam. Tudniillik szervspecifikusan, orvosilag meghatározott dolgokra orientáltan imádkoztak. Általában „a” gyerekekért szoktak imádkozni, ők viszont ezt lebontották az adott szervre. Így hol a veséért, hol az idegrendszerért, hol a vérért vagy egy-egy jó laboreredményért imádkoztak. 
- Honnan tudták, hogy éppen mi a legsürgősebb?
- Hát megbeszéltük, jó viszonyban voltunk a szülőkkel. Ők mindig kérdezték, hol van éppen a legnagyobb baj, és mi megmondtuk. Tudja, ezen az osztályon egyik orvos sem vallásos, ezzel együtt azt egyikünk sem vitatja - sőt egészen biztosak vagyunk abban -, hogy ha nem harcoltak volna így, minden másképp alakult volna. Nuku sikersztori. De küzdöttek és győztek.