Ki találta fel az autót? A válasz nem egyszerű, gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza. A kezdeti kísérletezések, sikerek és bukások mind-mind érdekes adalékot szolgáltatnak ahhoz, hogy lássuk, hogyan született meg a „magától járó” kocsi.
A helyváltoztatás igénye először Ádámban és Évában merült fel, miután az Édenkertben túl forróvá vált a talaj számukra, s azóta az embernek valahogy szüntelenül mehetnéke van. A „vigasztaló” Náhum próféta így jövendölt az Ótestamentumban: „Az utcákon robognak a szekerek, összeütköznek a piacokon, tekintetük, mint a fáklyák, futkosnak, mint a villámok.” A próféta már 2600 évvel ezelőtt igen szemléletesen írta le napjaink közlekedését: a motorizáció globális elterjedését, a nagy menetsebességet és a baleseteket. Az autót és az ahhoz hasonló bonyolultságú technikai eszközöket nem lehet hirtelen feltalálni, egy adott korszak fejlettségi szintje nélkül. Más dolog megálmodni valamit, megint más annak működőképes példányát elkészíteni. Példának okáért gondoljunk Leonardo da Vincire, a reneszánsz lángelméjére, aki már ötszáz évvel ezelőtt terveket készített repülőgépekről, evező és vitorla nélküli hajókról, maguktól gördülő kocsikról, de találmányainak egyike sem valósult meg életében. Karl Benz, az első automobil megalkotója is nehézségekbe ütközött volna, ha nem támaszkodhatott volna annak a zseniális embernek a találmányára, aki egykor a fatörzset szeletekre vágva, annak közepeit kifúrta, és egy tengellyel egyesítve megalkotta a kereket. Az első kerekes kocsi Mezopotámia és Asszíria vidékén terjedt el i. e. 3000 környékén.
Az első próbálkozások
A mai gépjárművek őseinek tervezői évszázadokon át kísérletezgettek „izomerőfogatokkal”, „szélerőkocsikkal”, sőt még nagyméretű órarugókat is próbáltak meghajtásra használni. Ahhoz, hogy az embernek a „magától járó” kocsiról szőtt álma megvalósulhasson, egy nagyobb erőt kellett találni, ami a „fehér felhő”, vagyis a gőz ereje volt. Egy fiatal skót mérnök, nevezett James Watt 1769-ben szabadalmat kapott alacsony nyomású gőzgépére - ettől az időponttól számítjuk az ipari forradalom kezdetét. Tizenöt évvel később egy William Murdock nevű műszerész azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy a gőzgépet helyezzék kerekekre. A gép súlyának csökkentése végett a kazánt nem fával és szénnel, hanem borszesszel fűtötte, ami már az első próbamenetnél meglepő eredménnyel járt. Miután Murdock meggyújtotta a spirituszlángot, úgy gondolta, hogy mialatt a víz gőzzé változik, nyugodtan becsukhatja a fészerajtót. Egyszerre csak szörnyű sistergés riasztotta fel, és megpillantotta kocsiját, amely teljes sebességgel rohant felfelé a domboldalon. Mivel vezetője nem volt, kis híja, hogy el nem ütötte a falusi lelkészt, aki vasárnapi prédikációjába mélyedve ment az úton, és mikor szembe találta magát a sistergő szörnnyel, azt hihette, hogy az ördög kísérti. A feltaláló ujjongott, a főnökei már nem annyira, megtiltottak minden további kísérletezést az „ördög szekerével”, amely „komolyan veszélyeztette a templomba járók lelki üdvét”.
Ha az útépítés mestereit keressük, egészen a Római Birodalomig kell viszszatekintenünk. Háromszázezer kilométer hosszúságú úthálózatuk műszaki színvonalát egészen az 1900-as évekig sehol sem sikerült elérni! A birodalom bukását követően az úthálózat fenntartásával senki sem foglalkozott, a tengelytörő lyukak, a méteres sár és télen a hó komoly közlekedési akadályokat jelentettek. A rossz angol útviszonyok késztették George Stephensont arra, hogy William Murdock kerekes gőzgépét sínre tegye, megalkotva ezzel a lokomotívot. A Durhan Megyei Baráti Társaság - a „kvékerek” - kötöttek szerződést Stephensonnal, hogy építsen ki a Stockton-Darlington vonalon közforgalmú vasúthálózatot. A világon az első, 1825-ben átadott nyilvános gőzvasút 25 km/órás sebesség elérésére is képes volt. A közlekedési cégek részvényesei azonban nem nézték jó szemmel az új konkurenciát. Szakértőket béreltek fel, akik azt állították, hogy a vasúton utazók a gyors mozgástól agybetegséget, „delirium furiosumot” kapnak. Buzgó igyekezetük visszájára fordult, a vasúttársaságok részvényesei ugyanis annyira meggazdagodtak, hogy az angol parlamentben törvényt lobbiztak ki a gőzkocsivállalatok ellen. E szerint a gőzkocsik megengedett sebessége óránként négy mérföld lehetett, és minden gőzomnibusz előtt tizenöt méternyire egy vörös zászlós embernek kellett haladnia, hogy a szembejövő gyalogosokat figyelmeztesse a közelgő szörnyre. Az 1865-ben meghozott törvény, amely három évtizedig volt érvényben, Angliában kimondta a halálos ítéletet a gőzkocsikra. 1867-ben világkiállítást rendeztek Párizsban, amely Siemens dinamóján és Pierre Michaux pedálos kerékpárján kívül más szenzációkkal is szolgált kilencmillió látogatójának. Az egyes iparágak számára kitűzött díjak kiosztásakor az aranyérmet egy addig teljesen ismeretlen feltaláló, Nicolas August Otto atmoszférikus gázmotorja kapta meg. Az addigi kis hatásfokú gázmotorok igen egyenlőtlenül jártak, ami arra késztette a feltalálót, hogy egy dugattyú helyett négyet alkalmazzon, hogy azok megosszák egymás között a munkát. „Mialatt az egyik dugattyú beszívja a gázt, a másik már sűrít, a harmadik munkát végez, a negyedik pedig kitolja az égésterméket. Az egész folyamatnak négy szakaszban kell lejátszódnia, de inkább beszéljünk ütemekről, úgy, mint a zenében” - mondta Otto. Mint láthatjuk, a nagy felfedezések sohasem születnek egyetlen elme munkájából, hanem a technika törtélelmi fejlődése eredményeképpen feltalálók sorát rejtik magukban. Néhány felfedezést a társadalom elfogadott és kifejezte igényét iránta, de legtöbbször elutasította, pusztán azért, mert a régi tagadását látta benne. A hadvezetésben egyébként kiváló Bonaparte Napóleon például így utasította el Robert Fultont, az első gőzhajó megalkotóját: „Uram! Mi bírna rá egy hajót, hogy szelek és áramlatok ellen haladjon csupán azért, mert tüzet gyújtok a fedélzet alatt?! Elnézését kérem, nekem nincs időm ilyen marhaságokra!”
Lejárt a gőzgép kora?
Az első, ember vontatta kerekes kocsi megjelenése után mintegy 4900 évvel elérkezett az idő, hogy megszülessen a mai automobilok őse, a Benz-féle motorkocsi. Karl Benz egy teljesen újszerű közlekedési eszközt, egy négyütemű motorral felszerelt, könnyű, háromkerekű acél járművet konstruált, melyet 1886. január 29-én találmányként jelentett be a szabadalmi hivatalban. Ezt tekintjük a világon az első, mai értelemben vett gépkocsinak. Benz első vevője egy fiatalember volt. Nem sokkal az autó eladása után megjelent azonban a feldühödött apa, s azt állítva, hogy a fia nem beszámítható, visszakövetelte a vételárat. A fáradtan nyerítő lovak hangjához szokott polgárokból az automobilok megjelenése világszerte heves érzelmeket váltott ki. Egy francia polgár nyílt levélben szólította meg a rendőrprefektust, melyben ez állt: „A párizsi utcákon többé egy ember élete sincs biztonságban, mivel az ön emberei tehetetlennek bizonyulnak,. Közlöm önnel, hogy holnaptól kezdve csak revolverrel a zsebemben megyek ki a házból, és az első autón vagy benzintriciklin száguldó veszett kutyát lepuffantom.” Az autóipar első PR menedzserei - akik reklámhadjáratukba beépítették a motorkocsik műszaki tökéletlenségeit - a XX. század elején jelentek meg. A „csontrázókat” a megromlott egészség kitűnő helyreállítóiként magasztalták. „Az autó ideális hintaszék - írták. - A passzív mozgásnak ez a legtökéletesebb formája, rázása révén a szellemi túlfáradás minden esetében magas terápiás értékű eszköz, elűzi az izomgörcsöket, elősegíti a szervek kiválasztását és az emésztést, szabályozza a vérkeringést.” Igazán nem sok hiányzott ahhoz, hogy az autózást receptre írják föl.