Benke László
Nősülés vagy felsülés
A Szentszék múlt héten hivatalosan is elismerte, tudomása van olyan esetekről, amelyek során apácák szexuális zaklatást szenvedtek el papok és misszionáriusok részéről. „A problémát ismerjük - biztosít a Szentszék szóvivője, Joaquin Navarro-Valls -, ám az csak egy szűk földrajzi területre korlátozódik. Néhány rosszemlékű eset nem feledtetheti az egyház szolgái túlnyomó többségének hősies helytállását.” A hivatalos állásfoglalást az a több száz szexuális zaklatásról szóló jelentés váltotta ki, amelyet Maria O’Donohue nővér még 1995-ben elkészített a Vatikán illetékes hivatalai számára, viszont csak az elmúlt héten kapott nagyobb nyilvánosságot, mikor a National Catholic Reporter amerikai vallási folyóirat nyomán a La Repubblica című olasz lap is hírül adta. Bár sokan a kötelező papi nőtlenséget okolják a klérus körében jelentkező szexuális kihágásokért, önmagában a házasság engedélyezése nem oldja meg a problémákat, amint arra az egyesült államokbeli George Barna Közvélemény-kutató Intézet 2000-ben készült felmérése rámutatott. E vizsgálat szerint ugyanis a magukat bibliai mérce szerint „újjászületett” keresztényeknek valló hívők között magasabb a válások aránya, mint a társadalom nem vallásos részében.
Apácák búcsúztatják a helikopterrel útnak induló pápát Fatimában. Egyedül maradnak Fotó: Hetek-archívAz egyesült államokbeli nővér, aki a Cafod (Katolikus Alapítvány a Tengerentúli Fejlesztésért) és a Caritas nemzetközi szervezetek megbízásában az AIDS terjedését vizsgálta Afrikában, hat éve Martinez Somalo bíborosnak adta át a jelentést, aki munkacsoportot hozott létre az esetek kivizsgálására. A felolvasásakor jelen lévő prelátusokat sokkoló közlemény pontosan, az áldozatok aláírásával számol be esetek százairól, amelyekben papok apácákat zaklattak és erőszakoltak meg. „A nemi erőszak elterjedt jelenség” - írja O’Donohue, aki már 1994-ben is figyelmeztette a Vatikánt, hogy az AIDS terjedése miatt a papok egészségügyi szempontból „biztonságos” csoportnak tartják az apácákat, s azok ki vannak téve a közeledésüknek, a papok az Adista vallási hírügynökség honlapján olvasható újabb jelentés szerint is „az AIDS-től való félelem miatt keresnek apácákat prostituáltak helyett”.
Ezzel együtt az érintett területeken - O’Donohue nővér a világ huszonhárom országából származó feljelentéseket gyűjtötte össze, ezek között Burundi, Brazília, Kolumbia, India, Új-Guinea valamint a Fülöp-szigetek mellett Olaszország, Írország és az Egyesült Államok egyaránt szerepel - legtöbb esetben a hagyományos kultúra sem kedvez a cölibátusnak. Némelyik vidéken nő nem mondhat nemet férfinak, különösen ha ez utóbbi idős ember vagy pap. A jelentés szerint Afrikában az egyházi hierarchia magasabb szintjein is visszaélnek a tekintélyükkel: az egyik országban papok egy csoportja 1991-ben egy zárda főnöknőjét kérte arra, hogy szexuálisan „igénybe vehesse” az intézmény lakóit. Mivel a fogamzásgátlást bűnnek tartják, a kihasznált nők közül kevesen szednek gyógyszert - még ha partnereik megkövetelik is tőlük -, így eshetett, hogy egy rendház apácái közül egyszerre huszonkilencen voltak terhesek. Ebben az esetben a rendfőnöknő a püspök közbelépését követelte, aki ehelyett őt magát váltotta le. Az apácákat anyagi, de elsősorban szellemi-egyházi függésük révén kényszerítik nemi aktusra, nem ritkán gyóntatóatyáik. Többen a teherbe esett nővéreket katolikus kórházakba kísérték orvos ismerőseik segítségét kérni: hajtsanak végre abortuszt. Az egyik megrázó esetben az a pap vezetett gyászmisét a terhességmegszakítás során elvérzett apácáért, aki a műtétre kényszerítette.
O’Donohue jelentése nem egyedülálló: 1998-ban McDonald nővér, az Afrikai Miasszonyunk Missziós Nővérei elnevezésű rend főnökasszonya nyújtotta be „papok és püspökök által elkövetett nemi erőszakról” szóló jelentését a Vatikán illetékeseinek. Navarro-Valls szóvivő ígérete szerint a Vatikán két szinten keres orvoslatot: alaposan kivizsgálja az egyes eseteket, s nagy hangsúlyt helyez az azokban érintettek oktatására. „Tudtommal semmilyen vizsgálat nem volt, a hallgatás összeesküvése pedig súlyosbítja a problémát” - állítja McDonald nővér a La Repubblicának.
A történtek fényében várhatóan újra felerősödnek a kötelező érvényű papi nőtlenség felülvizsgálatát sürgető hangok. Nem meglepő, hogy protestánsok, különösen anglikán teológusok részéről állandó a cölibátus intézményének bírálata, napjainkban azonban a katolikus egyházon belül is mind többen szorgalmazzák a tridenti zsinat során megszilárdult szabályozás (lásd keretes írásunkat) enyhítését, elsősorban mert ebben látnák a nyugati, jóléti országokban egyre gyötrőbb paphiány orvoslását.
A cölibátus alól a kánonjog szerint kérhető és kapható mentesítés, így elméletileg papok is házasodhatnak „törvényesen”. Gyakorlatban viszont ezt lehetetlen megszerezni: csak maga a pápa adhatja meg, II. János Pál pedig - szemben elődjével, a felmentéseket bőkezűbben osztogató VI. Pállal - rendkívül szigorú szabályozással korlátozta az engedélyek kiadását, s a nősülést minden elődjénél elérhetetlenebbé tette az egyház papjai számára azzal, hogy 1979-ben a II. vatikáni zsinat ez irányú rendelkezése ellenére a papi szentség helyére bevezette a papi cölibátus szentségét. Egy, a liturgikus előírások szerint felszentelt pap örökké pap marad, a megújult szabályozás pedig a pappá szentelést örökre elválaszthatatlanná tette a cölibátustól. A nőtlenség ezzel a papi hivatás elidegeníthetetlen része lett, mentesítést pedig csak az kaphat alóla, aki bizonyítékot képes szolgáltatni: kényszer hatása alatt tett fogadalmat. A végtelenül lassú ügymenet miatt feloldozásra viszont ők is gyakran megőszülésig várhatnak.
A mentesítési kérelemmel elutasított, nősülni szándékozó lelkészek számára bizonyára nem az a legsúlyosabb tehertétel, hogy egyházi esküvőre nem számíthatnak. A kánonjogban ellenük foganatosított szankciók - elsősorban a kiközösítés - önműködően, vizsgálat és ítélethozatal nélkül érvénybe lépnek. Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt években több szervezetet is létrehoztak, amelyek az internet kínálta lehetőségeket kihasználva küzdenek a papok házassághoz való jogáért, közülük az egyik legjelentősebb, a Vocatio elnevezésű olasz szervezet folyóiratot is kiad Sulla strada címmel, amelyet egy volt lombardiai falusi plébános, Lorenzo Maestri szerkeszt. „A római katolikus egyházban papok ezrei döntenek a házasság mellett, szolgálatukat viszont a kánonjog ellehetetleníti - olvasható a panasz a tizenöt éve megalakult Vocatio internetes honlapján. - Az egyházi hierarchia megtűri, ha papjai viszonyt folytatnak nőkkel, de nem szenvedheti, ha megházasodnak. Igen sok pap ápol titkolt szerelmi kapcsolatot, ez az egyik jele az egyház súlyosbodó válságának… A cölibátus értékes kegyelmi ajándék Istentől, nem pedig kötelező érvényű feltétel a papi szolgálat betöltéséhez: akkor érték, ha szabadon lehet megélni.” A honlap Olaszországban is meghonosította az Egyesült Államokban, Kanadában és Németországban már korábban elterjedt „Rent a priest” (Bérelj egy papot!) szolgáltatást, amellyel házas papokat közvetítenek ki paphiányban szenvedő parókiákra és egyházközösségekbe, amelyek elfogadják a szolgálatukat.
A közelmúltban felerősítette a szabályozás enyhülését remélők bizakodását, hogy az utóbbi években a katolicizmusra áttért anglikán papok családos létükre szolgálatban maradhattak, ezzel pedig - a Sulla strada szerkesztői szerint - az egyház precedenst szolgáltatott rá, hogy a cölibátus nem kötelező érvényű a papság számára. Tavaly pedig II. János Pál május 18-i, születésnapi beszéde is tápot adott a reményeknek, az egyházfő ugyanis fájdalmának adott hangot azokról a papokról szólva, akik már nem gyakorolják a szolgálatukat, emlékeztetve: „akit pappá szentelnek, örökké magában hordozza Krisztus egy különleges megjelenését.” Többen a klérusból „kiházasodott” papok rehabilitációjaként értelmezték, mikor a pápa arra kérte őket: maradjanak meg az egyház közösségében, megőrizve „a keresztényi összetartás kötelezettségét”. Kis engedmény, de ha figyelembe vesszük, hogy a kérdés ez idáig tabunak számított, s hogy általában már megindult folyamatot jelez, ha a pápa ilyen súlyú kérdésben óvatos kedvezményt tesz, érthetővé válik az érintettek bizakodása. A konzervatív szárny enyhülésére mutathatnak Joseph Ratzinger bíboros szavai is, amelyeket találkozásukkor egyik ismert, házas paptársának, Heinz Vogelsnek mondott: „A cölibátus nehéz probléma, s én imádkozom érted és az ügyetekért.”
A papi nőtlenség kialakulása
A nyugati egyházban kötelező érvényű papi cölibátus (latinul: nőtlenség) eltörléséért síkra szálló teológusok nem mulasztanak el rámutatni: a korai egyház elöljáróit nem volt gyakorlat szüzességre kötelezni. A kérdés kapcsán talán Pál a Korinthosziakhoz írt első levelének egyik verse a leggyakrabban idézett passzus: „Nincsen-e arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak testvérei és Kéfás?” (9,5) Mint csaknem minden vitára okot adó bibliai szöveghelyen, a katolikus, protestáns és ökumenikus fordítások itt is eltérnek egymástól, a többjelentésű günaika szót ugyanis mind más kifejezéssel ragadják meg: a protestánsok olvasatában a feleségét, a katolikusokéban pedig a nővérét vitte magával Péter, míg az ökumené szellemében készült fordítások mindkét kifejezés közlésével kötnek kompromisszumot. Ennél is egyértelműbb szakasz a Timotheoszhoz írt első levélben az, amelyben Pál elrendeli, hogy minden püspöknek legyen felesége. (3,2) „Az Újszövetségben egyetlen utalást sem találunk arra, hogy akár az apostolok, akár követőik számára a nőtlenség kötelező érvényű előírás lett volna - ismeri el a Katolikus enciklopédia -, Szent Pál leveleiben mégis elegendő igazolást találunk rá, hogy a szüzesség magasabb rendű elhívás”.
Csakugyan, bár a XIX. században még akadtak tudósok, így a kiemelkedő katolikus orientalista, Gustav Bickell, akik fenntartották, hogy a korai egyház elöljáróinak többsége cölibátusban élt, más kutatók, elsősorban a szintén német egyháztörténész, Franz Xaver von Funk elemzései révén nézeteik végképp túlhaladottá váltak. Von Funk rámutat: a jelenség a IV. századig nem volt szélesen elterjedt, noha találunk szórványos utalásokat egyházatyák - Tertullianus, Órigenész, Eusebius és Szent Jeromos - írásaiban, amelyek bizonyítják, a korai századokban is voltak a nőtlenséget önkéntesen vállaló, vagy házasságukat a hivatás érdekében felbontó egyházi szolgálók. A papi nőtlenség a Szűzanya kultuszának előtérbe kerülésével párhuzamosan nyert egyre nagyobb teret, emellett kifejezetten „evilági” előnyei is mellette szóltak: örökösök híján nem kellett megosztani az egyházi vagyont.
Az egyházatyák közül elsőként a IV. század végén (Salamisi) Epiphanius parancsol papi nőtlenséget, így a nős klerikusok házasságának felbontását is. Erre az időszakra esik az egyháztörténész Szokratész egyik beszámolója is, amelyben theszszáliai és görög püspökök vitáját örökíti meg arról, el kell-e hagyni a papoknak feleségüket. Mivel a történetben megszólaltatott Paphnutiosz püspök az ilyen esetben javasolt elválásra mint „az egyház ősi hagyományára” hivatkozik, a szövegrész eredetisége a mai napig vitatott. A papi nőtlenség törvényi szabályozását a III-IV. század fordulóján tartott elvirai zsinat hozta el, itt a zsinati atyák nőtlenségre kötelezték a klérus három szintjét: a püspököket, a papokat és a diakónusokat, hivataluk elveszítésével sújtva azokat, akik a dekrétum meghozatalát követően továbbra is házasságban éltek. A rendelkezés a gyakorlatban csak lassanként honosodott meg, ezért több esetben is megerősítésre szorult, így a Siricius pápa által összehívott 386-os római zsinaton, amelyen megtiltották, hogy a papok érintkezzenek feleségükkel, a Justinianus császár által a VI. században közzétett Corpus Juris Civilis pedig már a püspökség elnyerésének előfeltételeként tekint a nőtlenségre. A nemi aktus „tisztátalannak” bélyegzése - a rituális tisztaságot taglaló ószövetségi törvényekre hivatkozva - szintén a IV. században, I. Damasus pápa nyomán honosodott meg.
A kora-középkori egyház fellazult erkölcséről a közelmúltban is számos botránykrónika jelent meg, a korabeli klérusban burjánzó szimónia és szexuális szabadosság várhatóan hosszú ideig fog még a népszerű műfajban publikáló egyháztörténészeknek kenyeret adni. 1018-ban VIII. Benedek, a század második felében pedig VII. Gergely tett kísérletet megtiltani, hogy a papoktól fiaik örökölhessenek, végül az 1139-i II. lateráni zsinaton születik törvényi tilalom a papi házasságra. A végső - nyugaton máig érvényben lévő - tiltást viszonylag későn, 1563-ban, az ellenreformáció szellemében összeült tridenti zsinat alatt hozták meg.
A keleti kereszténység egyházaiban némiképp másként fest a helyzet: többségükben a cölibátus nincs elrendelve a teljes klérus számára, így nem is vált ki olyan vitákat, mint a római egyházban. Némelyik keleti katolikus egyház - a görög szertartású melkiták és az antiochiai szertartású, szír nyelvű maroniták - papjai házasodhatnak. Az ortodox autokefál egyházakban a részletek tekintetében eltérő rendszabályok vannak érvényben, de valamennyiben hatályos, hogy a papok felszentelésük előtt megnősülhetnek. Püspöki tisztséget azonban csak nőtlen pap tölthet be, ezért püspököt általában a szerzetesek közül választanak. (B. L.)
