Hechs László
Egység a biztonságért

Ariel Saron megválasztott izraeli miniszterelnök formálódó egységkormánya akár harminc miniszterből is állhat, ami azt jelentené, hogy a százhúsz fős törvényhozás minden negyedik tagja bársonyszékhez jut. Az inkább miniparlamentre hasonlító kabinet a szakértők szerint akkor lehet működőképes, ha Saron a legfontosabb kérdéseket szűk körben, Simon Peresz külügyminiszterrel és a lapzártánk után kijelölésre kerülő hadügyminiszterrel dönti el.

Ariel Saron egy jelképes kulcsot vesz át diákoktól. Nyitás a fiatalok felé Fotó: Reuters

A Munkapárt Központi Bizottsága jóváhagyta a Likuddal kötött megállapodást egy nemzeti egységkormány felállításáról. Ennek gondolata már több éve közszájon forog az izraeli belpolitikában, különösen mióta világossá vált, hogy a palesztinok a béketárgyalásokat pusztán területszerző akcióknak tekintik, és nem áll szándékukban a béke megteremtése. 
A mostani pozitív döntés fordulópont, mert amennyiben a tárcák elosztásáról való koalíciós egyeztetések is sikerre vezetnek, az alapvetően megváltoztathatja az oslói folyamat menetét. 1993, az Elvi Nyilatkozat washingtoni aláírásának időpontja óta Izrael ugyanis két táborra szakadt a palesztinokhoz való viszony tekintetében. A minimális parlamenti többséggel rendelkező Munkapárt - a zsidó társadalom többségének ellenére - az arab és a kommunista Hadas párt támogatásával, a közel-keleti béke megteremtésének céljával elindította az oslói folyamatot. E cél azonban nem valósult meg. A súlyos területi kompromisszumok ellenére a palesztin fél ugyanis - Arafat többszöri egyértelmű kötelezettségvállalása dacára - továbbra is fegyveres harcot folytat a zsidó állam és lakosai ellen.
Arafat célja - amint azt 1994-ben Stockholmban az arab nagykövetek előtt mondott beszédében kifejtette - nem a béke megvalósítása, hanem az izraeli társadalom politikai erőinek megosztása volt. A nemzeti egységkormány megalakítása így helyreállíthatja a zsidó társadalom belső békéjét, egységes politikai akaratot teremt és kizárja annak lehetőségét, hogy a palesztin vezető az egyik erőt a másik ellen játssza ki.
Most a politikai és hírelemzők szerint minden remény megvan arra, hogy a régen várt nemzeti egységkormány megalakul, amely fő céljának a zsidó állam biztonságának helyreállítását tekinti. Saron szerint a palesztinokkal a tárgyalások felvételére csak akkor kerülhet sor, ha azok beszüntetik a fegyveres harcot, és véget vetnek a „hol tárgyalunk, hol lövünk” taktikának.
A Munkapárt Központi Bizottsága a jelenlévők kétharmados többségével a megállapodás mellett szavazott, bár meg kell jegyeznünk, hogy a központ tagjainak mindössze a fele jelent meg e viharos, éljenzésekkel és fújolásokkal teli ülésen. A Likuddal kötött egyezség szerint a párt nyolc miniszteri tárcához és három miniszterhelyettesi poszthoz jut az egységkormányban.
A volt kormányfő, Ehud Barak, aki - némi habozás után - végül valóban visszavonult a politikai élettől, nem jelent meg az ülésen. Maga helyett Orna Angelt küldte, aki felolvasta az exminiszterelnök üzenetét, amelyben az egységkormányhoz való csatlakozás ellen állt ki. A súlyos választási vereséget követően a Munkapárton belül felerősödtek az ellentétek a párt jobb- és baloldala, és a különböző személyi összefonódásokon alapuló csoportok között. Josszi Beilin, Slomó ben-Ami és Avraham Burg vezették a nemzeti egységkormányhoz való csatlakozást ellenzőket. Slomó ben-Ami szerint a döntés „a pártot a klinikai halál állapotába juttatja”. A párt elveszti alapelveit, politikai arculatát, és belép egy olyan kormányba, amelyben a politikai döntéseknél kevéssé érvényesítheti a szavát. Avraham Burg, a knesszet jelenlegi elnöke szerint a Munkapárt egy szélsőjobboldali koalícióba lép be ahelyett, hogy ellenzékben maradt volna. Meg kellett volna az esélyt adni a Likudnak, hogy önállóan kössön békét, a Munkapárt külső támogatásával. A párton belüli zavaros helyzetet személyi ellentétek is tarkítják, sőt nem kizárt a párt szakadása sem, amennyiben a Beilin és a Slomó ben-Ami vezette csoport kilép, hogy csatlakozzon a Josszi Sarid vezette Merec párthoz. Ennek egy része az 1980-as évek elején szintén a Munkapártból lépett ki egy hasonló helyzetben, miután nem kívántak csatlakozni az akkoriban felállítandó nemzeti egységkormányhoz.
Az utraortodox Sasz párton belül is kiéleződtek a belső harcok Éli Jisaj és Éli Suissa között. Ez utóbbi a bebörtönzött Arie Deri híve, aki fő céljának a korrupcióért elítélt volt belügyminiszter kiszabadítását tekinti.
A Munkapárt döntése zöld utat engedett a Likudnak a koalíciós tárgyalások folytatására a lehetséges további partnerekkel, a Sasz, az Izrael be-Alija (az orosz bevándorlók pártja), és több kisebb párt képviselőivel.
Természetesen a tárcák elosztása nem lefutott kérdés és ezer buktatót rejt magában. Az egyik ilyen a belügyminiszteri poszt, amelyre Natan Scsaranszkij pártja éppúgy igényt tart, mint a Sasz. Választóiknak ugyanis azt ígérték, hogy a belügy az ő ellenőrzésük alatt marad. A pénzügyi tárcáért a Munkapárt és a Likud versenyez. A Sasz hat miniszterséget követel, közte az oktatási minisztériumot.
Ehud Olmert jeruzsálemi polgármester szerint a kormány néhány napon belül megalakul. Úgy véli, hogy a pártköveteléseknek nem kell túl nagy hangsúlyt adni, mert azok csak a „tárgyalási taktika részei”. Mindenesetre a Likud párton belül növekszik az aggodalom amiatt, hogy Saron engedményeivel gyengítheti a pártot.