Szita Szabolcs
Fajnemesítéssel a keveredés ellen

Az 1930-as években a cigányokkal szembeni faji előítéletek hangot kaptak a nyilvánosság előtt is. A cigányügy megoldását azonban nem a munkalehetőség biztosításában, szociális gondozásban látták, hanem - mint 1934-ben Endre László, a gödöllői járás főszolgabírája - a társadalomtól való elkülönítésben, munkatáborban, koncentrációs táborban. Ezzel együtt megjelent a fajbiológiai érvelés is: Méhely Lajos professzor már 1927-ben sürgette a magasabb rendű, jobb emberfajta kitermeléséhez a hazai népcsoportok biológiai értékének megállapítását, magyar fajbiológiai intézet felállítását.

Már a gyermekkortól kezdve korlátokat állítottak. Képünk illusztráció Fotó: Somorjai L.

A Horthy-rendszer idején a cigány lakosság életviszonyait alig fél tucat miniszteri szintű jogszabály érintette. Scitovszky Béla belügyminiszter 257 000/ 1928. B. M. sz. körrendelete a korábbi rendeletekhez képest kevés újat hozott. Hetedik paragrafusa viszont a cigányok feletti ellenőrzésre a törvényhatóságok előtt új lehetőséget nyitott. A vándorcigányok számontartása végett elrendelte, hogy meghatározott időközönként, szükség esetén több megye területén egyszerre úgynevezett cigányrazziákat tartsanak. 
1931-ben a cigányokra nézve hátrányos intézkedés volt a kereskedelmi miniszter 141 113/ 1931. Ker. Min. számú, a vándoripari engedélyek kiadását korlátozó rendelete, mert a vándoriparosok mozgását, s ezzel megélhetését nehezítette. 
A 66 045/1938. B. M. sz. rendelet súlyosabb következményekkel járt: kimondta, hogy minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni, és a törvényesség látszatával elfedte a háborús években mind kiterjedtebb üldöztetést. 
A cigányok erőteljes megrendszabályozásának elkötelezett híve volt Gesztelyi Nagy László, a Tisza-Duna közi mezőgazdasági kamara igazgatója. Nézeteit már 1928-ban publikálta. Dr. Vassányi István szolgabíró 1936-ban belügyi cigány kódex kiadását kérte. Közben a cigányokat nyilvántartották, évi csendőrségi razziákkal, éjszakai lakhelyi ellenőrzésekkel is regulázták. 1932 szeptemberében például Vas vármegyében a hatóságok 337 cigányról tudtak. „Ezen cigányok össze vannak írva, fényképes nyilvántartó lappal vannak ellátva, melynek egy példánya az illetékes csendőrségnél, egy példánya az elöljáróságnál és egy példánya az illetékes főszolgabírói hivatalban őriztetik.” 
Állampolgári jogokról esetükben aligha beszélhetünk. A helyi hatalom gyakorlói bármikor, bármilyen eszközzel lesújthattak rájuk. Vassányi a Magyar Közigazgatás című közlönyben javaslatot tett többek között arra, hogy a törzskönyvezés mellett a cigányokat - hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül - eltávolíthatatlan vegyszerrel jelöljék meg. „A megjelölést nem feltűnő, de mégis könnyen hozzáférhető helyen, például a bal felsőkar belső, test felőli oldalán kellene alkalmazni. (…) A megjelölés a cigányra rögzítőleg fog hatni.” Hat esztendő múlva a szolgabíró ötlete némi eltéréssel sajnos valósággá vált.
A sokoróaljai járás főszolgabírája 1939 elején a cigánykérdés rendezésében a minden foglalkozásra terjedő teljes eltiltást, a vándoripari engedélyek, a mutatványos engedélyek bevonását csak részletkérdésnek tekintette. 
„Kereken azt kell állítanom, hogy a modern külföldi államok az ilyen és ehhez hasonló élősdi nemzetfajokat lassú kipusztulásra ítélték, és addig is, míg ezt közelebbről meg tudták oldani, a munkatáborba való gyűjtést és ott való dolgoztatásukat kötelezőnek mondották ki. Minden cigány családjával együtt internáló táborban tartandó mindaddig, míg a táborparancsnokság onnan elbocsátásukat nem hozza javaslatba az illetékes kormányhatóságoknak.”
Gesztelyi Nagy 1940-ben a cigányokat nyíltan gyalázta, ellenük a nemzetiszocialista eszközök igénybevételétől sem tartózkodott (volna). Az ilyen - mondja Gesztelyi -, emberi érzést nélkülöző, állatiasságig lealacsonyodva élő, minden, még a legnagyobb és legelvetemültebb bűntettek végrehajtására is képes, tunya, dologtalan, buja, életkörülményeihez konokul ragaszkodó számottevő népréteg egyéni átalakításához, átformálásához kímélet nélkül olyan szigorú eszközökhöz kell fordulni, amely a szív szavára nem hallgat, és a legradikálisabb eszközöktől sem riad vissza. Megoldásaiban helyet kapott a cigányok munkatábori internálása, szaporodásuk megakadályozása, valamint külön cigánytörvény is. 
Az év augusztusától a csendőrség központi nyomozó parancsokságán megindították az országos cigánynyilvántartást. Ujjlenyomat vételével kilenc hónap alatt 2475 cigányt regisztráltak. A közigazgatás egyes tisztviselői a hazai jogszabályok radikális cigányszabályzattal történő kiegészítését, a veszélyes vagy beteg cigányok büntető munkatáborokba gyűjtését, gyermekeik menhelyeken történő felnevelését sürgették. 
Mások a cigányok sterilizálását ajánlották gyógyszerül. Szentkirályi Zsigmond az 1942-ben Kassán kiadott A cigány kérdés című munkájában hasonlóan közelítette meg a problémát. A kitelepítésre a háború végéig gondolni sem lehetett, a cigányok internálása azonban lehetségesnek tűnt. Esztergomban a cigányok csak a zárt cigánytelepen tartózkodhattak, onnan szabályszerűen csak munkavégzésre mozdulhattak ki.
Később további kezdeményezések születtek, újabb korlátozásokat vezettek be. A fajegészség, a fajvédelem és a fajnemesítés érdekében Szabó Zoltán professzor az egyik, 1939-es nyári egyetemi előadásában azt tartotta volna szükségesnek, hogy az európai rasszoktól idegen, de mégis az országban élő zsidóságot és cigányságot teljesen akadályozzák meg a magyar fajjal való kereszteződésben. Emellett azonban az előnyös népességi csoportok szaporodását pedig különböző módszerekkel segíteni kívánta.
Budapesten 1940. május 31-én megalapították a Magyar Nemzetbiológiai Intézetet, amelytől többek között a magyarság fajtaelemeinek genetikai elemzését, a nemzetet összetevő fajelemek és népcsoportok biológiai értékéről kataszter készítését, a cigányok és a magyarok kereszteződéséből született utódok élettani sajátságainak vizsgálatát várták.
Orsós Ferenc szakértő professzor, felsőházi tag 1941-ben a magyar faj védelme érdekében a vegyes házasságok törvényi kiküszöbölését javasolta a magyar parlamentben. Mondanivalója a józan észen felülkerekedő rasszizmust jeleníti meg. A német cigányvizsgálatokat állította példának, tudományos tanulságaikra hivatkozott. „Megállapíttatott, hogy amíg a cigányok egymás között házasodnak, elviselhetők egy társadalmon belül, mert csak apró kis bűncselekmények fordulnak elő, mint a csirketolvajlás, csalás stb. De mihelyt keverednek az ivadékok, a legantiszociálisabb, a legsúlyosabb bűnözök ezek köréből kerülnek ki. (…) A cigány fajnak más fajokkal való keveredése tehát nem nemesíti a cigányfajt, hanem ezt az alacsonyabb rendűnek számító fajt is tönkreteszi. A németek a cigányházasságot éppúgy tiltják, mint a zsidóházasságot. Ausztriában internálótáborokkal gondoskodnak arról, hogy a falukat végigjáró cigánylegények többet ne gondoskodhassanak e faj fenntartásáról. Tudjuk, hogy nálunk a felsőosztályokra a zsidókeveredés jelent veszélyt, de kevesen tudják, hogy a legalacsonyabb osztályokra a cigánykeveredés is nagy veszélyt jelent. Én nagyon kívánnám, hogy a házassági törvény kiterjesztessék a cigányokra is. Mindez könnyek nélkül nem fog sikerülni.”
Orsós Ferencnek az utóbbi kívánsága nem teljesült. De az általa is odaadással növelt fajgyűlölet termése beérett, honfitársaink százezreinek elhurcolásához és halálához vezetett. 
A Magyarországot 1944. március 19-én megszálló németeknek a cigányok érdektelenek voltak. A zsidók elleni hadjárat, az Endlösung (végső megoldás) előkészítését az Eichmann-kommandó végezte, 150-200 fős személyi állománya erre a feladatra összpontosított. Több német szervezet az ország kirablásával foglalkozott. A cigányoktól nem volt mit elvenni, tehát ebből a szempontból sem jöttek számításba. 
Néhány megszállott, gyűlölettől fűtött vidéki magyar tisztségviselő ugyan a zsidókkal együtt a cigányoktól is megszabadult volna, több megyében cigány névjegyzékek is készültek. A zsidók deportálása azonban nagyságrendekkel fontosabb, német birodalmi érdek volt, így a végrehajtás nem jött szóba.
1944 kora nyarán előfordult, hogy a gettókba zsúfolt zsidók mellé, vagy elszállításuk után az ő helyükre Kelet-Magyarország több településén (például Újfehértón) cigányokat is zártak. Csoportosan kényszermunkára vezényelték őket, napi bántalmazásuk általános volt. 
Karsai László kutatásai szerint a cigányok munkaszolgálatra kötelezése a zsidó deportálások befejezése után, 1944 júliusában került napirendre. (Közben egyes magyarországi nemzetiségieket - szerbeket, románokat, ruszinokat - tömegesen hívtak be munkaszolgálatra, esetenként a hadműveleti területre is kivittek.) A cigányokat a katonai kormányzat nem kezelte nemzetiségként, közülük az alkalmasakat normál katonai szolgálatra hívta be. Maguk a cigányok egyébként önérzetesen beszéltek a múltról, hogy már az első világháborúban együtt harcoltak a magyarokkal. 
A vármegyék egyes tisztviselői viszont saját hatáskörükben önkényesen, saját szakállukra intézkedtek, és az 1939. évi II. törvénycikkre, a honvédelmi törvényre hivatkozva, bárminemű központi intézkedés, rendelet vagy utasítás nélkül, honvédelmi munkajeggyel cigány családokat hurcoltattak el elsősorban mezőgazdasági munkára, betakarításra. Ez megtörtént Kelet-Magyarország megyéiben, Szolnok megyében és Bács-Kiskunban éppúgy, mint Nyugat- és Dél-Magyarországon: például Sárváron, Szekszárdon, Pécsváradon, Véménden. Zala megyében például hatóságilag összegyűjtötték a cigányokat, és elvitték a nagykanizsai kávégyárból az 1941-ben visszacsatolt Csáktornya térségébe munkára, ahol aztán egy légitámadás következtében többen meghaltak.
Közben tárcaközi tárgyalások folytak a munkakerülők munkásszázadokba való beszervezéséről, Szentkirályszabadján honvéd építőtábor felállításáról. Ezt a tábort szeptemberben kétezer fővel kívánták beindítani repülőtér-építési munkákra, majd ötezres létszámra akarták felfejleszteni.
A Honvédelmi Minisztérium augusztus 24-én elrendelte a cigány munkásszázadok felállítását. A rendelet szerint az összegyűjtésüket szeptember 20-ra kellett befejezni. Körülbelül 50-60 munkásszázadra (10 000-12 000 fő) lehetett számítani. Az ország egész területén a kóbor cigányok és a letelepedett, de foglalkozás nélküli cigányok közül a 18-52 éves, tehát az 1892-től 1926-ig született összes munkabíró cigány férfit össze kívánták gyűjteni. A cigány munkásszázadokat egyenként 213 fősre tervezték. Ezenfelül egy zsidó orvost és egy zsidó mérnököt akartak beosztani hozzájuk. 
A rendelet szerint a munkásszázadokba behívott cigányoknak saját polgári ruhájukban, a tervezett megkülönböztető jelvény viselésével kellett a napi parancs szerint dolgozniuk. 
Ami különös, a rendelet alkotói nem írták elő, ki tekinthető cigánynak. Ki, miért esik a rendelet hatálya alá? Az alsó fokú rendőri, csendőri közegekre bízták ennek eldöntését. Azt is, ki a kóbor, és ki a letelepedett, de nem dolgozó cigány.
1944 szeptemberében több lap közölte, hogy cigánygettókat állítanak fel a vármegyék és városok. Örömmel üdvözölték, hogy a háborús idők meghozzák a cigánykérdés rendezését, és egyes megyékben már kitelepítették a cigányokat a városok és falvak szélére. Fontos rendelkezésnek tartották, hogy a cigánygettókat csak a hét egyetlen napján hagyhatják el lakóik. A fajvédőknek ez a buzgalma alapvetően fölösleges volt. A cigányok többsége mindenkor elkülönítetten, a cigánysoron, cigánytelepen lakott. A legtöbb településen nagy szegénységben, napszámból, gyűjtögetésből, helyenként kézművesiparból, kupeckedésből éltek. A faluszélen, erdőszélen, az ártéren vagy még attól is távolabb készült putrisor gyakorlatilag gettónak számított. 
1944 őszén a cigány munkásszázadokról kibocsátott rendelet végrehajtása akadozott. Az Alföld legtöbb területéről azt jelentették, összegyűjthető cigány nincs. Cegléden viszont nyolc cigányt mégiscsak leadtak a helyi katonai állomásparancsnokságnak, Kassán 73, Gyöngyösön pedig 40 cigány származású egyén jutott erre a sorsra. Több helyütt a fogdákból, a börtönökből is átadtak cigányokat a honvédségnek. Somogy és Baranya megyében összeszedték a cigányokat, akik később a Dráva menti erődítéseknél, de a Muraközben is dolgoztak. Zala megyében is karhatalmi fellépésre került sor. Hódmezővásárhelyen száz munkaképes cigányt vettek jegyzékbe, és átadták őket munkaszolgálatra. 
Szeptember végén a celldömölki járásban 78 cigány jutott erre a sorsra. Zemplén megyében még a cigányzenészeket is begyűjtötték. Katonai cigány munkásszázadot állítottak fel Véménden, Szekszárdon, és még néhány más helyen. A hadisegélyt családjaik legtöbbször megkapták, de az ellenkezőjéről is van adat. 
Közben cigány családokat vittek el munkaszolgálat címen, gyakorlatilag ingyenmunkásnak, a nagybirtokokon hiányzó munkaerő pótlására. Dolgoztak erdei és erődítési munkákon is (például a körmendi járásban), de legtöbbször mégis a földeken voltak, a lehető legteljesebb kiszolgáltatottságban.
A katonai munkaszolgálatból sikertelenül szökött, elfogott cigányok sorsa a kivégzés volt. Ez lett a sorsa annak a nyolc cigány munkaszolgálatosnak is, akiket Piliscsaba környékén, egy téglagyárból történt szökésük után a csendőrök vettek őrizetbe.
A Hadtörténelmi Intézet könyvtára a veszteséglisták között cigány munkásszázadban meghaltak neveit is őrzi. A 1039/1. cigány munkásszázadról annyi ismert, hogy a 39. bevonulási központ állította fel. A század 1944. október 10-12-e között ötvennyolc halottat jelentett. Közöttük 21 Kolompár nevű, Kistelekről, Horgosról és Kiskunmajsáról származó cigány férfi volt. Történetük - ahogyan maguké a munkásszázadoké is - egészében feltáratlan. A háborús cigány munkaszolgálat históriája hiányzik a hazai szakkönyvekből, ahogy a köztudatból is. 

Részlet Szita Szabolcs történész szerkesztésében a Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939-1945) tanintézeti feldolgozásához címmel a Holocaust Dokumentációs Központ gondozásában a közeljövőben megjelenő kiadványából.